Petőfi Népe, 1960. május (15. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-01 / 102. szám
CIPŐGYÁRBAN • 0 __S A A it IK <©^S@INlnr^ Tizenöt esztendővel ezelőtt egy áprilisi napon az apám behívott a szobába. Tudtam, hogy egy ilyen beszélgetés, ahol az asszonyok = anyám és nővérem —i nincsenek jelen, egy-két pofonnal vagy mély erkölcsi tanulsággal szokott végződni. Szorongva som- íordáltam hát a szobába, apám termetes alakja után, s lelki szemeimmel láttam már felemelkedni apám péklapátnyi tenyerét a fejem fölé, érezni véltem keze csattanását az arcomon, szinte hallottam a kiáltást: »'Nesze te büdös kölyök!-“ Arra is volt gondom, hogy a visszavonulás útját biztosítsam, mert a szoba ajtaját nem csuktam kilincsre. Szorongásom még akkor sem engedett fel, amikor apám felém fordulva nehéz kezével az egyik székbe nyomott. A nyaklevest megúsztam — villant belém a gondolat — sokkal rosszabb, az erkölcsi prédikáció következik. Arcára emeltem tekintetemet. Amióta emlékszem apámra, kevésbeszédű embernek ismertem, s keménynek akár a vas, amelyet évtizedekig formált. Megrettenésem csodálkozásra változott Apóm arcán fenkőlt ünnepélyesség terebélyesedett, ■ szemében mintha gyanús nedvesség csillant volna. Nehezen gördültek ajkáról a szavak, láttam, erőszakkal tépte fel az alig behegedt sebeket Nem válogatott kifejezések közt, úgy beszélt ahogy a gyárban szokott Szavai emlékképeket idéztek benem, a minden évben visszatérő napok szorongása zsibongott ereimben « amikor így április végefe- lé konyhaajtóban megjelent a kék rendőr egyenruha. A babmérő sapka alól durva hang szólította: »Hé!... Készüljön!« Apám csendesen kérte anyámtól a fehérneműt s óvatosan tette a konyhaszekrényre a zsebe rej- tekéből előhúzva családunk egyetlen ékszerét az acéltokba bújtatott cilinder-zsebórát. Bocsánatkérőn nézett az anyámra, s csendesen tette be ma- gaután a konyhaajtót. A házbeli fiúk gúnyos hangja is ott csengett még a fülemben: »Viszik az apádat!... Viszik az apádat!.). Viszik az apádat!...« Én ekkor dühtől és sírástól könnyes szemmel osztogattam a pofonokat az udvaron, s utána, mikor tépett ruhával, összekarmolt arccal az anyám elé álltam, • megkérdeztem miért viszik el apámat, a fájdalom harmatától nedves szemmel simogatta meg fejemet és sürgető kérdéseimre csak intett. Aztán meleg szavakkal terelte el a bennem felgyülemlett kíváncsiságot és kilódított az udvarra. Ilyenkor szeretett egyedül maradni. Apám hangja riasztott fel emlékezésemből: »Ezután már nem kell ebédet hoznod a »sitibe« taszított barátságosan vállon, kacsintott is hozzá — de holnap fiam, majd holnap meglátod, hogy ünnepelnek a munkások.« Számoltam az órákat Amikor másnap reggel ünneplőbe öltözött apámmal végigmentünk az utcán, talán először láttam felszabadultan, szívből örülni. Találkoztunk szaktársaival, A váll- veregetések, az erős kézszorítások, az érdes tréfák és a rég elfelejtett gúnynevek éreztették: ezek a keménykötésű, kevés beszédű, de erősmarkú emberek ünnepre készülnek. A gyár kapujába érkeztünk, ahol a munkások gyülekeztek. Apámat mindenki Ismerte, a fiatalja már bácsinak szólította. Elvegyültünk a többiek között. Emlékszem arról vitáztak, ki vigye a menet élén a vöröszászlót. A vita hevében esetlennek tűntek a kínosan ünneplőbe öltözött munkások. Egy tagbaszakadt lakatos, akinek a hátán majd szétrepedt a vadonatúj sötétkék ruha, kigombolta a frissen vasalt inge nyakát, s a bordó nyakkendőt kicsomózta. A többiek, akik nagy barna kezükkel gesztikuláltak, a szokatlan, keményszélű kalapot lóbálták, s zakóik alól ki-ki villantak a nadrágtartók pi- ros-fekete-stráfos csíkjai. Öszhajú bácsika lépett mellénk, — Gyere — szólt oda apámnak, s fejemre bütykös újjával egy barackot nyomott Felnéztem apámra, s szemében sosem látott tűz égett Az embercsoport élére állt, s magasba emelte a zászló rúdját. A piros selyembe belekapott a szél. Akkor, 1945. május 1-én hallottam először életemben az öreg vasasokat teli torokból énekelni az Interna- cionálét. Gémes Gábor Szabó Lajos Munkácsy-díjas Varga Mihály: Valami édes ünnepet Valami édes ünnepet álmodtam olykor, gyermek-lelkem ha félve álmodott egy más világot valami szép, bársony leányarcnak hittem ezt az ünnepet mit csók-özönnel ápolok, egy csupa-vörös, lángoló ünnep eljöttét lestem egyre, emberek, egy ünnep jöttéért dobbont itt benn a szív, egy ünnepért dobbant annyiszor, — és tavaszt vártam, ami egyre késett és virágzó, büszke, zöldlángű nyárra vágytam, ami eljön értem, hogy sugárkarjával lendítsen a szikrázó végtelenbe, rongyokba járva vártam oly soká, hogy hitem már vékonyra fonnyadt, (de később mégis lángra lobbantl), egy szerelmetes, gyönyörű ünnepre vártam, mely karonfog mégis egyszer, és belesúg valamit a fülembe, aztán az ünnepi lázban égni térünk. Az emlékezés most idehozza tőrt régi napjaim borúját Ezerszeres terhe volt hétköznapjaimnak, s nem érezhettem soha pehelysúlyát édes ünnepeknek, j. És átölelt mégis, és fülembe súgott valami drága dalt az ünnep, — ó, mennyi száz színe volt ennek az ünnepnek, ez a rózsásujjú tavaszi nap elkísér most már mindenhová. Ezen a mai napon is rámkacsintott és átölelve tart ez az ünnep] a sorvasztó szegénységhez.,.? Azt megszoktad? — És ömlött belőle a szó, áradt mint a medrében elégedetlen folyó. — Persze, nem azért mondom, hogy a kardlapot tűrni keli. De ez harc, amikor még jő esetben is a dühös munkásszemek és a kardlapok összevillannak. Mit akarsz? Hetven fillér egy fej káposzta és menynyi a heti béred? Tíz korona! A lakásod olyan, hogy oda egy jobb gazda be sem kötné a lovát. Hát, ahol hat-nyolc gyerek van és a kenyéren kívül a napsugár és a jó levegő is csak ritka vendég. Vagy szótlanul tűröd, hogy a hajnali napszámospiacon az embereket úgy vegyék a gazdák, mint a vásárban a marhát? A póksegéd — tudod-e —, hogy 18 órát dolgozik és hogy egy kicsit pihenjen, a kemence tetejére fekszik vagy arra a táblára, amelyen a kiflit csinálják? Vagy azt akarod, hogy a lányod olyan sorsra jusson, mint a Gyufagyárban a 14—15—16 éveseit, akik reggel 7-tól este 7-ig szívják a mérges levegőt és Garasi munkavezető úgy pofozza őket, ahogyan éppen akarja? A menetközbeni beszédet többen figyelték és bizony Száva alaposan elszégyellte magát. Válaszul felvette a menet katonás lépteit és elgondolkodva, de hátát jobban kiegyenesítve tüntetett tovább. A FELVONULOK tömege Impozáns látványt nyújtott. Igaz, a szegénység vonult feL a hétköznapi — vasalva volt az ünneplő, de nem nyújtottak szánalmas látványt, inkább az elszántság hadserege menetelt, s szívük együtt dobbanva az ország és a világ más munkásaival. Elöl vitték a földmunkások vörösszalagos fehér lobogóját, amelyet a szél a menet fölé feszített. Ezután következett az egész pártvezetőség, élén Horváth Ambrussal, a lánglelkű forradalmárral. Utánuk a munkások valóságos serege, szakmáríkén/t csoportosulva. A Rákóczi úton végighaladva, a vasútpankot érintve, a Körösi utcán vissza, a Kossuth- szobor elé érve a menet népgyűléssé alakult. Most már itt voltak azok is, akik szegénységüket a remélt jobb sorsnak csak a járdák széléről árulgat- ták. A gyűlés magához vonzotta a bátortalanakat is. Ezek azt tartották: tüntetni...? az más, mert akkor mindenkit megfigyelhetnek a munkáltatók. De a gyűlés az megint más dolog, azt mindenki hallgathatja. Tehát a lelkek mélyén ott rejtőzött az egyetértés és az együttérzés a menetelőkkel, hiszen valamennyien tudták, hogy róluk is szó van. AZ EMELVÉNYT egyszerűen ácsolták össze. Amennyi lobogóra telett, az mind az emelvény köré volt szegelve. Mondták is az emberek: »Ez vörös május!« Stark Jenő üdvözölte a nagygyűlést. Ki kellett nyitni a torkot, mert ekkora teret betölteni hanggal nem voM gyerekjáték. Preusz Mór mondott beszédet a központi pártvezetőség nevében. S volt miről beszélni! A munkás- sorsot meghányni-vetni, ez volt minden gyűlés témája, vezér- gondolata. A jogokért, különösen a választójogért küzdeni, hogy beleszólhassanak az országos és a helyi ügyek vezetésébe, nagyon időszerű és éppen ezért népszerű dolog is volt. Preusz is erről szónokolt. Fergeteges tapsot és éljenzést kapott. Itt nem volt már különbség felvonuló és a passzív résztvevő között, A beszéd amely tükre volt a munkássorsoknak, eggyé olvasztotta az egész nagygyűlést és egyszíwel akarták a jobbat. SCHIFF REZSŐ a helyi urakat szidta. A városi pénzügyi bizottság megtagadta, hogy a szakszervezet közbenjárhasson a munkanélküliek segélyezésénél. Erre nagy zaj lett. Öklök emelkedtek a magasba. Inas, sovány karon csüngő tenyerek hadonásztak össze-vissza, olyannyira hogy Papp kapitány femberei néhány lépést előretettek és a lovak is biztatást kaptak, hogy patáikkal figyelmeztetően csattogjanak. A gyűlésnek nem akart sem vége, sem hossza lenni. Már régen nem volt az emelvényen senki, de a szónokok szava még mindig ott csengett a fülekben és az emberek akarata is ott vasko- sodott a rossz inggel fedett, sovány mellkas alatt dobogó szívekbe^ Estére az Iparos Otthon földszintjén volt a gyülekező, hogy megünnepeljék a párt megalapításának 10. évfordulóját, amelyre a mozgalomból szinte mindenki hivatalos volt. Persze nem ünnepélyes meghívókkal, hanem csak úgy, hogy »elvtárs, akkor Téged is elvárunk az ünnepségünkre«. MINDENKI ott akart lenni, de mégis sokan hiányoztak. Nappal még csak el van az ember olyan ruhában, amelyet, ha munkára visz is, de fára akasztja, kíméli, persze az időt soká így sem állhatja, mert váltás nincs, meg hát olcsó anyagból van az istenadta, aztán magától is szétmegy. De ha az ember este megy valahova, kiváltképp ünnepségre, akkor már jobb ruhát venne magára, de ha nincs, az önérzet vagy a szégyenkezés otthontartja. Így jártak akkor nagyon sokan. A sorvasztó szegénység, amely délután még az utcára szólította őket, este otthon marasztalta. Az ünnepség fénye nem hullhatott rájuk, de azért szívben valamennyien ott voltak és fo- gadkoztak a további harcra. Beszéd, szavalat és színielőadás után néhány zeneszerszám összjátékára táncot roptak a fiatal lábak. Mintha csak érezték volna, hogy lehetne élni szebben is, ha nem bénítaná őket az embertelenség és a nyomor akkor még végtelen tengere. Bleliczky Sándor: Szálú* nélkül Sétálgatok, Jövök, megyek, nősek. m töröm m «ront. asért beszélek. Itt a szótár an emberek lelke s a szív a gondolat fejedelme. Annyi drága, kedves, boldog ember telve tiszta, meghitt szeretettel. Belenézek a szemük tükrébe — s nyugodt vagyok: győzni fog a béke! Moszkva, 1960, április. BÉKEBALLADA Csak félkarral ölelte ' éjszakánkénti akit szeretett és mindig nagyon < féltett • és fullasztó csókokba párolódtak idétlen keserű emlékek. Egyszer azonban vágyuk horizontján sugárhajtású vad repülőket látott s azóta úgy indul el minden t reggel, hogy felzörgesse a világot. $ Polrter Zoltán I EMLÉK
