Petőfi Népe, 1960. április (15. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
"S oldal 1960. április 3. vasárnap ÚJ KORBAN izületiek "“»hatévese A szabadság első szülöttje Kihalt a tanyaudvar, az ajtó zárva. A két dűhO» házőrző *riadójára« azonban jelrezzen a gazda délutáni álmából. Szabó bácsi, a hányatott életű, kilenccsaládos, P4 éves parasztember egyedül él a kecskeméti városszéli tanyán. Hét gyermek már kirepült a családi fészekből, s az utolsó két kislány is bontogatja *szárnyait«. Közülük Zrénke az idősebb. Most, április 4-én, az ország szabadságának születésével együtt ünnepli születésnapját. Milyen nap is volt akkor? Hétfő, kedd, vagy talán izombat? —^ Nem tudom, nem is emlékszem már rá pontosan... — meséli az édesapa. Akkor még nehezen éltünk, a körösi határban laktunk Cere nagygazda tanyáján és két hold földet béreltünk tőle. Lovunk, szerszámunk nem volt, a gyerekekkel ásóztuk fel a földet és kukoricával, krumplival vetettük be. Ennyire emlékszem azokból a sanyarú időkből. Arra is emlékszem még, hogy feleségem április 3-án este lett rosszul. Gyorsan szekeret, lovat szereztem, s behajtottunk a városba. Ha nem csal az emlékezetem, a barátok templomának egyik folyosóján volt valami orvosi rendelő. Oda vittem az asszonyt, ■= de azt mondták, ott nem maradhat. — Hát akkor hova, merre ebben a nagy, sötét városban? Tűnődtek egy darabig, majd a Túri-féle szanatóriumba irányítottak. Ott befogadták a feleségem, én meg hazaballagtam. Másnap üzentek ériem, hogy kislányom megszületett, megnézhetem. Szabó bácsi 1945. április 4-én be is ment a kórházba. Az ápolónő — már nem emlékszik rá, hogyan is hívták — az ott állomásozó katonáknak mutogatta éppen a pólyába csomagolt apróságot, s az egyik nagybajuszé katona mosolyogva nyújtotta át az apának a csecsemőt: — Drasztutye.., Szábádság gyerek... Igen, Szabó Irénke valóban a szabadság gyereke. Sőt, a szabadság első szülöttje, Naponta hat órát dolgoznak Beszélgetés ifjúmunkásokkal »«■■rannsmw Néhány nappal ezelőtt felkerestünk munkahelyükön két fiatalt, akik nem is olyan régen kerültek ki az általános iskola padjaiból. A két kislány: Tormási Mária és Bogáromi Mária, a Bács-Kiskun megyei Nyomda Vállalat dolgozói. Nézzük, mit mondanak munkájukról, életükről: ’gy éve már annak — válaszol kérdésünkre Bogáromi Mária —, hogy ide kerültem. Ez idő alatt nagyon megszerettem foglalkozásomat. A könyvkötészetben vagyok kisegítő és naponta hat órát dolgozom. Fizetésem egyelőre 500 forint, s itt szeretnék maradni. Remélem, hogy évek múltán sikerül majd szakmunkássá vál—Eg megálljain a helyemet. Nagyban segíti fejlődésemet — és a többiekét is —, hogy csoport- vezetőnk szakmai előadássorozaton oktat bennünket. Íme két fiatal, akik alig kerültek ki az általános iskola padjaiból, máris munkához láttak. De milyen munkához!? Munkakörülményeik, keresetük, s így megélhetésük hozzá sem hasonlítható a felszabadulás előtti kiuzsorázott és kizsákmányolt inasok helyzetéhez. Boldog és nyugodt élet vár reájuk! (Kohl) “*í Öröm és hála Most tizenhatévesek. A Bányai Júlia Leánygimnázium ta* nulói: Nagy Irén, Vékony Klára, Benedek Irén, Mátyás Anna másodikba járnak. A jobbszélen ülő Szombati Krisztina pedig ebben az évben került a leánykollégiumba. Terveikről beszélnek. Vékony Klára és Benedek Irén egyetemre akar menni, Mátyás Anna asszisztensnő lesz. A többiek szintén tanulni akarnak. Terveik és vágyaik biztosan valóra válnak, hiszen államunk gondoskodik róluk. Most is a jól felszerelt kollégium nyújt - számukra második otthont. Már nagykorúnak érzik magukat. Képünkön új személyi i igazolványukat nézegetik. Ä VIII/o pólyát választ Kiskőrös legnagyobb tanintézetének, a Petőfi Sándor Általános Iskolának 87, nyolcadik osztályos tanulója ezekben a napokban azt latolgatja: az iskola kapuján kilépve, az élet milyen munkaterületén illeszkedjen a társadalomba. Harminchétén tovább folytatják tanulmányaikat, a többieknek pedig elsősorban az ipari szakmák felé húz a szívük. A lányokat hiába várja as ipur? Vékony Benjámin iskolaigazgatóval a VlII/a. osztályba mentünk be, ahol — mint később megtudtuk — községi viszonylatban a legegészségesebb arányok alakultak ki a pályaválasztásban. Az osztály fele arányban lányokból és fiúkból tevődik ösz- sze. Amikor megkérdeztük: ki mihez kezd az általános iskola elvégzése után, vidáman s határozottan feleltek. Először a lányok beszéltek, öten közülük közgazdasági technikumban, hatan gimnáziumban folytatják tovább tanulmányaikat. A szakmák közül azonban csak a fodMif fudnak a múltró! nőm és az idősebbekhez méltóan még jobb munkát végeznem. Felszabadulásunk évfordulója alkalmából megkaptam a KISZ-tagkönyvet, a jelvényt és a velejáró emléklapot. Emlékezetes marad ez számomra azért is, mert éppen most töltöttem be a tizenhatodik évemet. Tavaly részt vettem a Széchenyi téri kőburkolat felbontásában. Barátnőimmel együtt hat órát dolgoztunk társadalmi munkában. Délutánonként 15—18 ezer Petőfi Népét számolok meg, — ez is munkámhoz tartozik. Tormási Mária ívhajtogató 1959 júniusától dolgozik munkakörében. Azóta már hozzászokott a nyomdagépek különös zajához, duruzsolásához. — Milyen tervei vannak? E gyedüli vágyam, hogy négy-öt év után én is szakmunkás lehessek. Január elsejétől kezdve mint állandó munkás dolgozom a vállalatnál. Havonkénti keresetem így 700 forintra emelkedett. Tizenhét éves vagyok, s már döntöttem: mostani foglalkozásom mellett maradok. Szeretném átvenni a tapasztaltabb szakmunkások tudását, hogy hozzájuk hasonlóan Egy kislány erről azt írta, hogy embervásár a rabszolgatartó társadalomban volt. Az „erdőfőtanácsos” kifejezést csak egy kislány ismerte. Ö az édesapjától hallotta az egykori sok pénzzel fizetett; nagy hatalmat, de kevés munkát biztosító funkcióról. „Dobraverés!” Ez volt a legismertebb a fiatalok között. Gondoljuk, családjuk történetéből a legtöbbjüknek rossz emlékeket idéz még az unokák elé is ez a kifejezés. „Mit jelent az a szó, hogy harmados” — így hangzott következő kérdésünk. Idézem az egyik nyolcadikos válaszát: „A napszámos beállt a jómódú gazdához egész évre földet művelni és év végére a termés egyharmadát köteles volt a gazdának átadni ” — írja. A válasz nem fedi az egykori valóságot. Mert nem a napszámos állott be harmadosnak. hanem az olyan szegény ember, akinek még volt egy kis kitartása, hogy földet bérelhessen, s annak termését egyösszegben kapja majd meg. Azonkívül a diák válaszából kicsendül az a ma már természetes igazságérzet is, hogy aki dolgozik, annak több jár, mint annak, akinek „csak” tulajdona a föld. Nem is kell magyarázni, hogy a harmados csupán egyharmadát kapta a termésnek, s a gazda a kétharmadát. Meg kell jegyezni, hogy a választ adó diák osztálya még nem tanulta a 30-as évek történelmének anyagát. De mások is „melléfogtak”. Egy diák szerint hárman aratják a gabonát, s azt három egyenlő részre osztják. A huszonhat tanuló közül e kérdésre csak hatan válaszoltak helyesen. Az iskola idős igaz- aatójával beszélgetünk 1945 áprilisa hazánk történelmének egyik legjelentősebb állomása. A magyar nép ekkor szabadult fel a hitleri uralom alól a szovjet csapatok felszabadító harcai nyomán. Bár nem emlékezhetünk vissza a felszabadulás előtti időkre, mégis, szüléink és tanáraink elbeszéléséből, az újságok megemlékezéseiből elképzelhetjük, hogy milyen volt a diákság élete azelőtt, milyenek voltaic az iskolák, milyen nehéz volt bekerülni egy szegényebb családból származó gyermeknek a középiskolába. — Ma már mindez csak rossz és végleg elmúlt álom. Mikor a havi kétforintos tandíjat fizetem be, eszembe jut, hogy hány és hány ezer munkás- és parasztcsaládból származó, jóeszű gyermek nem tudott a középiskolába járni a magas tandíjak miatt. Nekünk, mai diákoknak szinte hihetetlennek tűnnek Móra Ferenc elbeszélései, melyek a tanyai iskolákról, s az ott való tanulásról szólnak. Levelezek egy Gyöngyös melletti fiúval, aki megírta, hogy öt évvel ezelőtt milyen gyönyörű, emeletes és virágos iskolát építettek náluk a régi, roskadozó ház helyett, amelybe addig jártak. Hol van már az az idő, amikor a tanyai tanító egész napra a saját földjére vitte kapálni a gyermekeket! Vagy mikor a kisgyermekek csak akkor mehettek be az iskolába tanulni, ha fát hoztak magukkal, s azzal fűtöttek. Ha szép, világos, fűtött tantermünkben történelem-, vagy magyar-órán a régi, felszabadulás előtti időkről hallunk, örömmel és hálával gondolunk mindazokra, akik mai boldogabb életünkért életüket adták; Mazák Károly, a Kecskeméti Katona József Gimnázium I. o. tanuló iskolai dolgozata. EzzéI o kérdéssel Iá- togattam el minap a ; kecskeméti Zrínyi llo- : na általános iskola : nyolcadik osztályos ta- l nulóihoz. j 26 fiatal lány ült | előttem az iskolapad- | bon, — 14—15 évesek. í Az új társadalomban : születtek és együtt nőttek fel vele. Kérdéseket írtunk számukra a táblára; s olyan fogalmak, szavak magyarázatát kértük tőlük, amelyekhez apjuknak, nagyapjuknak keserű emlékeik fűződnek. A kérdéseket nehéznek találták. Láttam arcukon, hogyha azt kérdezném: hány szput- nyikot lőttek fel a szovjetek, vagy mi a hatásköre a megyei tanácselnöknek, egyáltalán nem csodálkoznának. De hogy mit jelent ez a szó: „kom- menció”, a gyermekeknek csak 50 százaléka tudta megmondani. Kecskeméten a színház előtti téren még a 30-as, 40-es években is munkanélküliek csoportjai álltak a színház körül. Ez volt az embervásár. a „köpködő” ezután, aki a felszabadulás előtt több mint 20 évig tanított. Elmondta, hogy a napokban történelemóra után a régi iskoláról, s á régi tanulókról érdeklődtek a nyolcadikosok. A lemorzsolódásról beszélt nekik, arról, hogy nyolcvan elsős közül legjobb esetben 20 gyerek végezte el a hatodik osztályt. Az egyik kislány értetlenül nézett rá, majd megkérdezte: — Olyan szigorú volt az igazgató bácsi, hogy a többit mind megbuktatta? Arra nem is gondolt, — ami az igazi ok volt, — hogy a gyerekeknek nem volt iskolába járó ruhájuk és hogy a ház körül szükség volt a 10—12 éves „munkaerőre” is. Nem gondoltak rá és ez érthető is. Hiszen nekünk, fiataloknak már természetes, hogy nincs cipőgondunk; hogy kötelező kijárni a nyolc osztályt; hogy csupán egy kötelességünk van: tanulni, és felkészülni az életre. Barta Éva • raszat és a szabászat vonz öt kislányt. Heten otthon maradnak a szülői háznál — közöttük öten dolgozó parasztok gyermekei. Akiket u technika ejtett rabul A fiúk pályaválasztása már változatosabb, Gimnáziumba csak egy akar menni, l de neki határozott célkitűzése, hogy állatorvos lesz. öt fiút a technika ejtett rabul, s az autó- és motorszerelő szakmát választják, Külön érdemes foglalkozni azzal a hét fiúval, aki a mező- gazdaságban szeretne a jövőben dolgozni. Három ifjú legényke — köztük egy egyéni paraszt gyermeke — mezőgazdasági gépész lesz. Ketten a szőlészetiborászati technikumba készülnek, két egyéni gazda fia pedig otthon marad szüleinél, mert számítanak már munkaerejükre. A fiatalok igen reálisan, a gazdasági élet követelményeinek megfelelően választottak pályát Mégis meg kell jegyezni, hogy a lányok közül kevesen tanulnak majd szakmát, pedig szívesen látnák őket a kereskedelemben, a vendéglátóiparban és ki tudná felsorolni, hogy még hányféle szakmában helyezkedhetnének el. Pályaválasztási ankét — szülőknek ; Egészséges jelenségnek tartjuk a Petőfi Sándor Általános Iskolában, hogy a tavalyi huszon- : néggyel szemben tizenhatra csökkent a gimnáziumba jelentkezők száma — a különböző technikumok javára! Mezőgazdasági szakembereket képző iskolákat azonban csak öten választottak. Ezek is zömmel a ;VIII/a.-ból kerültek ki. j Nehéz a pedagógusoknak beavatkozni a pályaválasztásba; mert — mint mondják — a szülők otthon, egymás közt döntenek gyermekük jövőjéről, s nem | nagyon hallgatnak a nevelők tanácsaira. Véleményünk szerint ebbe a helyi tanács tudna leginkább eredményesen beleszólni, ha összehívná a nyolcadikosok szüleit és a község, valamint a környék gazdasági helyzetének, jövőjének ismeretében megbeszélné velük a pályaválasztás lehetőségeit. S ha ezt megteszi a tanács, ne felejtsen el hivatkozni a VIII/a. osztályra, mert bár még ott is van hiba a pályaválasztásban, de példát már tőlük is lehet venni, Nagy Ottó
