Petőfi Népe, 1960. április (15. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
m F. Tóth Páli «6 Állomások Gyermek voltam, a téli csendben hallgattam messzi füttyödet és láttam, az ablakon kilestem, hogy vonat vonatot követ... A felnőtt persze így beszél: Calombot lengetett a szél. Az iskolások dicsekszenek — arcukra büszkeség kiül — hogy bejártak szép vidékeket, én még nem, falumon kívül. Első utazás, izgalom — restellem mondani korom. Eöld ládában kefe és suviksz, mellettem pityereg anyám, foltozgatja tépett álmait, de fájdalmát nem takarja már. Sötétben vágtat a vonat, lötyköli áru-sorsomat. Olyan mint egy idegen világ, nem látni sehol ismerőst, halkan zörren a kőrisfa ág, csizma dong vagonok előtt, német katona, fegyverek, a gyűlölt janicsár-sereg. Milyen sok kép, ami feldereng, nincs köztük egy se nyugtató, mögöttük a múlt árnyéka leng s eltűnik mint kései hó.., Arca megújult, szíve más, értünk lüktet az állomás. Ragyogva fut szerte a sínpár, mint testünkön a kék erek, pezsdülő, friss életet visz már, 6 a bénult ország megremeg és tettre kél, építésbe fog, az ember ismét mosolyog. Tarka, szép március, tavasz van, Ismerősöm minden faág — mintha tengeriszem, kipattan nyílik már a barackvirág ... Te kedves állomás, köszöntlek: — Indulunk tovább! Antalfy István: A háború hát véget ért A háború hát végétért; e rettentő szerep.., | De nem nyílnak fel soha már t a halott, vak szemek. As élő él, de félhalott, s gyász, könny, rom, merre né*. Az agyban új gond, s gondolat, a karban ölelés... Az ember odvából kilép, és indulhat tovább... ...s mahorkából rágyújtanak a fáradt katonák...-E1 lvihetnéd fiam a pisztolyom. Szükséged lehet rá, amíg odalesztek. — Már nálam van, édesapám. Bocsássa meg, amiért úgy csentem el a rejtekhelyéről, de féltem, hogy nem adná ide. Az uradalom öreg gépésze rosszallóan nézett húszéves fiára, amiért ilyet merészelt, de nyomban meg is enyhült. — Van egy másik is, kettővel indulunk útnak, édesapám — buggyant ki a fiúból a dicsekvés. — No?! — Két hete, amikor az oroszok légiharcban a határ felett lelőtték azt a német gépet, s a tanító parancsára nekem kellett vigyázni az ernyő nélkül kiugrott pilóta holttestére, elcsaptam a pisztolyát. — Ezt nem is mondtad... Nem bíztál bennem? — Hát... — nem mondta tovább a legény, mert csakugyan félt az apjától, hogy elveszi tőle a fegyvert. Hirtelen részletezni kezdte, hogy távolabb kerüljenek a kényes gondolattól. — Megkúszattam miatta a bizottságot, amikor kijött a paliért. Ott ácsorgók leventepuskával a tetem mellett, s egyszer csak látom, a tanítóval három német tiszt jön teherautóval. ... Pisztole, pisztole, firtatja az egyik, egy pohos őrnagy, de adom a hülyét, hogy nem értem. Niksz, mondom neki. Szerencsére volt eszem, hogy a koma pisztolytáskáját nyitva hagytam. Erre négykézláb, jó nagy körben körülmászkálták a ka- merádjukat, gondolva, hogy eleget dolgoztak vele cselédkorukban. Páran pedig az erdőbe megyünk kőrisfát vágni. Az erdőben vagyunk, amikor idegen ökrösfogat jön. Jól megrakták ölfával. Megállítjuk. — Hova viszi a fát? A falu felé nem ez az út visz! — Az erdő tanácsos úrnak! Megtudjuk Jávor Ádám erdőőrtől, hogy a tanácsos úr Do- romláson van. Ott van a vitézi telke, 100 hold, amit a fehérterror idején tanúsított „önfeláldozó” magatartásáért kapott. A felszabadító hadsereg elől elmenekült, de most már tudjuk, hol van. — Már pedig a tanácsos úrnak innen semmi körülmények között nem jár fa! — De ez, kérem, a tanácsos űr egyévi fajárandósága, illetményfája — magyarázza az erdőőr. — A tanácsos úrnak szerintünk csak egy fája van az erdőben, amit már százszorosán megérdemelt! Na, rakassa csak le gyorsan! A kocsis, hol reánk, hol az erdőőrre néz. Szeretné tudni, most kinek fogadjon szót. Utóbb mégis csak megkezdi a lerakást. Meghagyjuk neki, hogy többé egy hasábot se vigyen át a Dunán a fasiszta er- dőtariácsosnak, eleget nyúzta az ■ népet húsz évig. összeül a termelési bizottság. A régi gazdák földjeit javarészt megmunkálták, csak az újgazdáké nem áll még sehogyan sem. Igaj’i al'g van kettőnek. A ternaelcsi bizottság dobszóval kihirdeti, hogy «cuki sem hagyhatja el a falu határát igazolvány nélkül mindaddig, amíg felszántatlan és bevetetlen föld van. Ugyanakkor azt is kihirdetik, hogy aki igát akar igényelni szántásra, jelentkezzék a termelési bizottságnál. A szántási fuvar ellenértékeként gyalogos napszámmal való ledolgozásnak is helye van. Nagy méltatlankodás támadt erre a régi gazdák körében. Most azonban nem azt az időt éljük, amikor mindenkinek kedvére lehet tenni. Első az, hogy a termelésben zavar ne álljon elő. A rendőrség támogatását is megkapjuk. Már kora hajnalban ott állnak az őrszemek a községből kivezető utak szélén. — Van igazolványa? — kérdi a rendőr a kocsistól. — Nincs. — Hova megy? Nem meri megmondani. — Hát persze. Feketézni jár! Cserélni! Na, forduljon csak vissza és hajtson be a volt erdőhivatali épület kapuján! Ott olyan igaközpont-féle létesült. Aki fogatot igényelt, már kora reggel ott van. Az igatulajdonosok is odamennek, akikhez még nem került szán- tató. Nagyon sok megértő ember is akadt, aki minden vita nélkül megállapodott valamelyik földigénylővel. Nyolc óra után maradt még igénylő, de fogat nincsen. Mi történik itt? Hol a többi fogat? Négy rendőrjárőr megkapja az igatulajdonosok névsorát, és I esés közben elpottyantotta a fegyvert... De a pisztoly ott volt már vagy száz méterre egy bokor alatt... A barátomnak, Hamar Ferkónak adtam. A ka- nászgyereknek. Nem hinném, hogy megmotoznak ben* nünket. — Csak óvatosan, fiam. Ész nélkül ne használjátok, — s az apa szájon csókolta fiát, akit, mint a legkisebbet, különösképpen szeretett, s már két-há- rom éve azért is büszke rá, mert kiválóan érti a vasas szakmát... A z uradalom mintegy hatvan fiatalja, tizenhatévestől felfelé, a leventék, útra- készen állottak. Félelem, kétségbeesés, a bizonytalan jövő révülete ült szemükben. — Jenőkém, vigyázz rájuk!... Vigyázzatok magatokra! — sírtak az édesanyák. A szépszál gépészfiú volt minden reménységük most, hogy parancsra Németországba kell masíroz- niok gyermekeiknek. A leventeparancsnok tanító is ellágyul- tan szorongatta a kezét, mert az ő tizenhétéves diákfiának is menni kellett. — Ne féljenek! Visszajövünk — hunyorított Jenő, s a csapat elindult a dombok között vezető úton nyugat felé. • Lassan mentek a fiúk, így parancsolta Jenő. Minden kilométer után megpihentek, ebben az ütemben három nap alatt érnének el a gyűjtőhelyre, ahonnan irány Németország. A lakatoslegény Hamar Fer- kóval az élen haladt. Csendben beszélgettek. — Nagy zrí készül itt, pajti, ha fia németet sem látni. Ha nem szorulna nyakuk körül a hurok, élvezhetnénk a kíséretüket. De azt hiszik még most is, elég tőlük egy mars, s hap- tákba vágva magunkat, engedelmeskedünk nekik.,. Ménkűt a belükbe. — Gondolod, sikerül a tervünk? Nem kerítenek a markukba? — kérdezte a kanász- gyerek. — Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy velünk törődjenek. Napok óta figyelem az ágyúzást. Délről, meg északról egyre közelebb hallatszik. Egy-két nap, s az oroszok bezárják a gyűrűt... Persze, résen kell lennünk. Estig alig értek tizenöt kilométernyire az uradalomtól. Sziklás hegyekben vezetett útjuk, s kirándulásaiból a környéket jól ismerő Jenő egyszer csak kiadta a patancsot; „Ott van a hegyoldalban egy barlang, abban éjszakázunk!” S amikor már benne voltak a tágas földalatti üregben, még megtoldotta az ukázt: „Senki nem mehet ki! Megértettétek? 1 Én Ferkóval a bejáratnál felváltva őrködöm. Pokróca van mindenkinek, élelme is legalább egy hétre való... Csak suttogva szabad beszélni!” A fiúk kérdezés nélkül megértették, hogy miről van szó. • A harmadik nap délelőtt Ferkó, az „ügyeletes őr” megrázta a mellette horkolva alvó barátját: „Jénő !... Két ruszki megy lenn, az országúton.” A lakatos szeméből pillanat alatt elszállt az álom. A mindig nyugodt fiú le nem véve tekintetét a völgyben poroszkáló szovjet járőrről, ideges matatással cigarettát kotort elő a zsebéből, szájába vette, de elfelejtette meggyújtani. Látszott rajta, valamin töri a fejét. — Pajti! Én lemegyek eléjük — mondta néhány pillanat múlva. — Ti addig itt maradtok. Nesze a pisztolyom. i Elszánt léptekkel megindult ja völgybe, s kis idő múlva már i az országúton haladt a csilla- jgos sapkájú katonákkal szem- jben. Szíve a torkában vert. í Azok lövésre tartott géppisz- jtollyal jöttek feléje. Ferde sze- jmű, apró termetű fiúk voltak, i Egyikük intett, hogy tartsa fel ja kezét. A lakatos engedelmes- jkedett. — Partizán — mondta ja katona, s gyanakvóan csillojgott a szeme. — Kommunista ■ i — felelte a lakatos. — Aáá — húzta el száját az ázsiai legény, mint akinek hiába mondják, úgysem hiszi el. S társa fedezete mellett azon nyomban megmotozta a nálánál másfél fejjel magasabb erdőből jöttét. Jenő áldotta magában ötletét, hogy a pisztolyt nem hozta magával. Nem is mondja meg, hogy társai is vannak, mert csak mutogatva tehetné hiszen kukkot sem tud oroszul. Úgy meg félreérthetnék, s abból baj lenne. Nagyon szigorúnak látszik a két harcedzett katona. C sigalábon másztak a percek, egyikük sem tudta, hogy mit csináljon a másikkal. Egyszer csak terepjáró autó porzott fel a katonák mögött, s fiatal tiszt, meg egy civilruhás szállt ki belőle. Kiderült, hogy az utóbbi a tolmács. A lakatoslegény töviről hegyire elmondott mindent. A tiszt — hadnagy volt — egyre élénkebb figyelemmel hallgatta, végül barátságosan megveregette a fiú vállát. Röviddel rá az egész leventekülönítmény lenn volt az országúton. A két pisztolyt azonban Ferkónak át kellett adnia, k • Éppen ebédidő volt, de aa uradalomban kevesen nyúltak az ételhez. Már harmadik napja. De álmodnak-e? Honnan a harsány nótaszó ? ... S a cselédház lakói egymás hegyén- hátán tódultak ki az ajtókon. Két szovjet teherautó fordult a házak elé. Rajtuk a torkuk- szakadtából éneklő leventék. Ni, az első gépkocsi sofőrje ée egy fiatal tiszt között Jenő Ul, a másodikon meg ugyanúgy Ferkó. 17' örülfogták a már elsira- toriakat, a a tolmács a következőképp fordította le a hadnagy beszédét: „Magyar barátaim! A fasisztákat ma hajnalban kivertük hazátokból... Ezeket a pisztolyokat pedig visszaadom ennek a két derék legénynek. Jó kezekbe, a jövő nemzedékének a kezébe adom.” És a nemrég még cselédek könnyes mosolygása közben Jenő, a lakatosfiú, meg Ferkó, a kanászgyerek, kilőtte a két pisztolyból az összes töltényt, mert úgy dukál az: a győzelmet sortűzzel kell ünnepelni. 5 megy szerte a faluba, hogy el- ■ lenőrizzék a gazdákat, kik | mentek munkába és kik nem. !' Az eredmény gyorsan ; mutatkozik: még SS fogat jön. • A visszaérkező járőrök elmon- ■ dották, hogy több kuláknak : otthon volt az igája. Amikor ■ megkérdezték, miért nem ment ! el szántani, azt válaszolta, hogy : „Ö bizony egy koldúsnak sem • megy szántani ingyen.” Persze, ! száz kiló kukoricát kérnének i a teljesen nincstelen újgazdák- j tói, akiknek még eddig soha • sem volt saját vetésük. A ku- j Iákok álláspontja természete- ■ sen az, hogy inkább pihenjenek ■ a lovak az istállóban, mintsem ! ingyen szántani menjenek. : A mienk és a rendőrség ál- j láspontja azonban más. Fel kell • szántani a földet az utolsó da- ; rabig! Mindössze 12 hold fel- ■ szántását jelöltük m fogaton- j ként. Ez nem túlságosan sok. : Az igaz, hogy a kulákok csak * a muszáj nak engednek, de most j éppen muszáj! Menni kell, dolgozni kell, * szántani kell, mert az idők úgy | kívánják, az élet úgy kívánja, i Teljes az összhang a föld- ■ osztó és a termelési bizottságok j között, s ehhez nagymérték- 1 ben hozzájárul a népi rendőr- ■ ség magatartása is. A szántógépek állandóan dől- i goznak, a pihent lovak hajnal- j tói napestig szántanak. Élet köl- ! tözött mindenhova... Sánta József, j az egykori dusnoki j földosztó bizottság ! elnöke i Bozsó János: Moszkva, Vörös tét
