Petőfi Népe, 1960. április (15. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
I JX Varga Miklós: Kútiigura JCdntoi SMttui: Tizenöt évvel <*előtt találkoztam vele. Tatjána, ez a szép szőke lány hadnagyi rangot viselt, s eleinte érthetetlen volt számomra, hogyan lehet nő is katona. Észrevette csodálkozásomat, s léiig németül, majd oroszul magyarázta a nők szerepét a Nagy Honvédő Háborúban. Akkoriban még élt a falunkban egy öreg, első világháborús volt orosz hadifogoly: Petrezselyem Pista bácsi, aki egy kupica páTATJÁNA Unkáért még tán regény íordí tásra is vállalkozott volna, s így hát ő tolmácsoskodott körülöttünk rendületlen szorgalommal. Szókincse erősen csappant, kénytelen volt hézagpótló gesztikulá- 1 ásókkal kiegészíteni mondanivalóját. A csinos hadnagynő jóízűeket nevetett Pista bácsi mozdulatain, s azon, hogy amíg győzte szusz- szál, az istennek sem hagyta volna abba mondókáját. Mégis csak Petrezselyem bátyám jóvoltából ismertük meg Tatjána élettörténetének tragikus mozzanatait Amikor a fasiszták megtámadták a Szovjetuniót, a mo- sodygósszemű, szőke leány tizennégyéves volt. Egy szomorú napon két SS-tiszt rontott lakásukba. Mi bűne lehetett egy serdülő gyermeknek? Szovjet volt és komszomol- tag. Édesanyját és őt a székhez köGyőz az élet fölénk az ég halálhozón terült. A pince mélye óvta életünk, és nem volt kenyerünk, vizünk megposhadt, elrohadt a szalma, amin aludtunk — mesélte anyám. Apám a f ronton... « szobánkba akna vágott. A pince mélyén nem láttuk meg a lángot, ami szekrényünk, ágyunk marta szét, de hallottuk, hogy visítanak a bombák. Reszkettünk, talán..., jaj, most csap be hozzánk a rossz pincébe. Végünk ...I Elünk! Elünk! még öt percig talán, talán addig sem! Nyög, sikolt az ég. Halálos terhük ordítva repítik a Messerschmidtek, okádják felénk. Csend! Süket, halálos, kábító a csend, idegesítő, őrjítő a csend, megnyugtató a csend. A pinceajtók csikorogva nyílnak, kibújnaJc fényre éhes emberek, horpadt mellű, vánnyadt emberek, s a fény helyett fojtós, sűrű füst terül az égen, a földön korom, és üszkösödve merednek az égre csonka közfalak. Keserűség! Hát érdemes így élni? Oda van házunk, álmunk, mindenünk. Csak üszkös romok, és füst, és korom. Friss levegőt akartak szívni, a pincéből jött, dohos emberek, felszabadultan kacagni, és sírni, sírni! kisírni végre magukat. A félelemtől már eltompult szívük. Kiszáradt ajkuk nehezen betűzte a nagybetűs, piros plakátokat. Felszabadulás! Kezdődjön a munka! Kiáltották ujjongva, százszor, és itt is, ott is csoportokba gyűltek, csákányt fogtak, lapátot, kalapácsot az emberek. Munkához láttak. Reszkető kezekkel eltisztogatták, hordták a romot, közben az ég is kiderült felettük, fokozódott a munka ritmusa, önkéntelen, ajkukról nóta röppent az ég felé, az élet himnusza. ttSWSt, Ügy (MOttég a “felsőbbreodű faj« hordái. Egy reggelen anyám felsírt szemekkel állt elém. — Tatjána levetette katonazubo- nyát és megmutatta a hátát. Uram teremtőm! Még most is látszanak a korbácsütések helyei. Nagyon megszerettük a sokat szenvedett lányt Napközben, ha volt egy kevés szabadideje beugrott hozzánk. Anyámat megcsókolta, velem kezet fogott s magyarázta, hogy megy Debrecenbe, de estére visszajön és meglátogat minket. Ügyis volt Alkonyaikor már együtt főztek édesanyámmal és dicsérte a hortobágyi slambucot. Egy délután pisztollyal az oldalán állított be a konyhába. Mama, mama — mondta el csu kló hangon — menni Nyíregyhaza. Szo- boszló nem látni. Nyíregyházára hívta a kötelesség. Kikísértük az ország- útra, ahol teherautó várta. Lobogó szőke hajába belecirógatott a tavaszi szél. Mindaddig integettünk egymásnak, amíg a teherautót el nem nyelte az út pora. Édesanyám a vállaltira hajtotta fejét s halkan, csendesen megeredtek a könnyei, mint a májusi eső. Bieliczky Sándor Tar;« Mihályt 'Tjize.n.öt éa után Tlzenflt év után u emlék Itt marasztal most asztalomnál és ahogy a percek elperegnek s tán órák telnek rejtelemmel, mintha titkok fedele nyílna, mintha száz kéz kínálna régi szint, formát, hangokat: tolongva minden itt terem, \ elém ugorva emlék-özön árad, V s érthetetlen-furcsa-módon könnyes lesz szemem .,, Ml hozta fel oly mélyrOl a könnyet, *■ a lelket ml fogja vasmarokkal, ml az, ml egyre nem ereszt el? Túl véres, kínzó-nehéz-koloneos, nyűgös, tépő tán az emlék... és túlságosan édes egyben-.. Apámat ásító csövek kísérték; V. hajlott derékkal mentek árkot ásni..« *' Anyám minket terelt ijedten arra hátra, féltve-dugva, — szegény Anyám. A könnyét mintha látnám« mintha mostan az enyémet gazdagitná. A falum, — riadt madár-csapat — ágyúra, gépre félve, lesve, epedvc várt egy Jobb napot. Egy jobb napot, egy szebbet, Igazaiibat. mikor majd nem kell térdepelni, mikor a tekintet bízón felragyoghat, mikor kitárul végre majd az élet! Üszkös falak zavarták álmainkat, gyilkos vlgyor űzött cl minden éneket. A halál előtt kellett csúszni-mászni, — de nőttön-nőtt a hit, mely éltetett minden élőt minálunk, aki jót kívánt c sokat űzött népnek itt! O, hány élet tűnt cl mindörökre...! Es jött a Sereg csattogva-zúgva. énekelve« áttörve kordont, árkot, falat, jött a Had, s a kardok bilszke fénye befont eget, s üszkös báztetóket, és szállt a harci-ének, szállt a büszke barci-d«t, zúgtak fenn a gépek ezrei, jött a büszke Had, jött, legyűrve minden ellenállást, jött, és nyomán a fü kizöldellt, jött, és daléit minden madár nyomában, Es a gyötört szivek megdobogtak, a fáradt karok munkába fogtak, hogy az üszkös romok helyébe újra egy újult élet dalolja új dalát. Tizenöt év ... Kimondani könnyű. De végig-élnil Szép volt és nehéz. Tizenöt év... Amit csináltunk, minket felhőtlen, tiszta égbe visz, s ami változott, általunk, nekünk változott! éktl^íiBnfít ooo 1944. októberében a község teljesen vezető nélkül maradt. Elmenekült a főjegyző, az adóügyi jegyző, a levente-fő- oktató, az érseki uradalom intézője, akik elkeseredett dühükben mindenféle rágalmat szórtak a szovjet katonákra. Útilaput kötött a talpára a káptalani erdőfőtanácsos úr is, aki hirhedt fehér terrorista volt 1919-ben. Ennek az erdőfőtanácsos úrnak egyébként az volt a legkedvesebb szórakozása, ha vadászás közben egy-egy szegény hajtóra lőhetett, azzal az ürüggyel, hogy a közelében futó vadra célzott. Egyszerűen „disznóseregnek” nevezte az erdőben dolgozó favágókat. Október 31-én délután, amikor már egyáltalán nem lehetett látni sem németeket, sem magyarokat az országúton, hatalmas csend ülte meg a környéket. Egyszer csak nem is az országút, hanem a korpádi erdő felől egy sor lovast láttak Kollár Józsi bácsiék az érseki major felé vágtatni. Ezek már nem németek voltak, sem pedig magyarok. A lovasok megálltak a kastély bejárata előtt és lepattantak lovaikról. Kettő kint maradt, a többi futott fel a kastélyba. Kollár Józsi bácsiék az út major felőli oldalán álltak valami négyen, s nézték az érkezőket. Alig telt bele tíz perc, a kastélyból visszajöttek a szovjet katonák. Most nem ültek lóhátra, hanem lovaikat vezetve megindultak feléjük. A kisgyerekek, meg az asszonyok szaladni kezdtek a házak felé, de az egyik szovjet katona tört magyarsággal nevetve kiáltott rájuk: — Nem száládj, ma- gyár. — A többiek pedig az idősebbeknek köszöntek: — Drasztutye ... Drasztutye... Gitler kaput... Az öreg Szigeti bácsi még az első világháború idején orosz fogságban megtanult oroszul, s egy pár szót most is tudott. Így aztán megértették egymást. A katonák érdeklődtek: Hova lett a pán? „Elment” — mondták. „összepakolt és itthagyott bennünket.” — Sájnálnl ti azt elment? — nevettek harsányan a katonák, majd értésükre adták Józsi bá- csiéknak, hogy osszák fel nyugodtan a földet. A jegyzők, a tanítói kar egy része, s az érseki intéző azonban hamarosan visszamerészkedett. Visszaültek helyeikre, s máris felvették megközelíthetetlen fölényű magatartásukat. Ha krumplit kellett beadni a kórház részére — a szegény emberektől vették el. Ha lovat kellett váltani az előrenyomuló felszabadító csapatoknak — attól vették el legtöbbször, akinek egyetlen lova volt minden vagyona. Bezzeg, amikor a fasiszta seregnek kellett a ló, — még jó pénzért! Akkor elsősorban a gazdagabbak adhattak el lovat! Dehát akkor „áldozatot kellett hozni a kommunizmus elleni győzelem érdekében”. Ma pedig ingyen kell odaadni az általuk gyűlölt vörös ördögöknek. Mindenben támogatta a visz- szaérkezett urakat a községi bíró. A ruha- és bakancsnélküli nincsteleneket a kulákokból összeverődött „nemzetőrség” hajtotta munkára a községtől 16 kilométerre levő repülőtérre. A nemzetőrség tagjai viszont könnyebb és számukra „hasznosabb” munkát végeztek: krumplit, tojást szedtek a faluban, s ellenőrizték, hogy a munkából nem vetődött-e haza egy-egy proli. En is iíyen robotra mentem, amikor betértem Sükös- dön lakó testvérbátyámhoz. Érdeklődtem, hogy ott kik mennek elsősorban munkára? Elmondták, hogy Süküsdön új világ van, ott már nem a fasiszta vezetők, hanem ők, a nép irányítja saját sorsukat! Megalakult a Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt is. Valóban: már nem nemzetőröket, hanem demokratikus rendőröket találtam ott (a nép akkoriban „vörösőröknek” mondta őket). Már új képviselőtestületet, nemzeti bizottságot is alakítanak. Elhatároztam, hogy a dusnoki fasizmusnak a lehető legrövidebb időn belül végére járunk. Be is mentem másnap Kalocsára és ott megbízást kértem az akkori járási titkártól, Baksa elvtárstól, az MKP dus- noki szervezetének megalakítására. Miután megkaptam a megbízást, elindultam ismeretlen utamon. Célunk egyelőre a terroristák leépítése volt. Március 15-re életre hívtuk a nemzeti bizottságot. Hivatalosan még csak az MKP, a Parasztpárt, a Földmunkás Szakszervezet alakult meg, de a községi főjegyző, látva a veszélyt, azonnal életre hívatta a módosabb gazdákból alakult Független Kisgazda- pártot, s a legelső alkalommal belénk akaszkodott. A Nemzeti Bizottság egyik ülésén éppen a rendőrség megalakítását vettük tárgy- sorozatra. Minden úgy történt, ahogy mi képzeltük: ki is vettük a fogadalmat az új, demokratikus rendőrségtől és ugyanezen az ülésen felvetettük a földosztást Is. A FKP delegáltjai azonban kézzel-lób- bal tiltakoztak a földosztás ellen, mondván: „Hagyjuk a kérdést függőben.” Március 20-án bementünk az »— «ihiimhiwii«—Miimwiaww « MKP járási titkárságára, ahol előadtuk a történteket Baksa elvtárs egy köteg földigénylő összeírási ívet és 4—5 példány 600/1945. sz. földreformrendele- tet adott át és kért bennünket« hogy amennyiben a kisgazdák még mindig nem hajlandók a földosztással foglalkozni, úgy haladéktalanul tegyük közhírré a földigénylést, írjuk össze az igénylőket és alakítsuk meg a községi földigénylő bizottságot. A földosztás aztán már szinte napok alatt zajlott le. Nehezebb volt azonban a tavaszi munkát megindítani. Aa Izsák pusztai földosztó bizottsági tagok érdeklődtek a pusztán levő gőzeke-garnitúra állapota iránt. Elmondták, hogy az információ szerint azokkal bajos lesz szántani. Nagyjavítás kellene, mert ilyen állapotban rengeteg üzemanyagot eszik a gép. Szén egyáltalán nincs, csak fa jöhetne számításba. Hallomásból úgy tudjuk, az erdőben van még a tavalyi vágásból valamennyi száraz fa, s emellé igen jó lesz a nyers kőrisfa is — keverve. Három nagyobb táblán lehetne gőzekével szántani. A figyelmeztető jelszót teljes súlyával érezzük! „Egy talpalatnyi föld se maradjon megműveletlenül.” Egy pár bizottsági tag kiment Kass pusztára kocsikkal, s ezek egyenesen a Szúnyogosi majornál levő táblához viszik a fát. A favágásban és a gőzeke kezelésében maguk a szántató újgazdák segédkeznek. Majdnem valamennyi ért hozzá, hiszen
