Petőfi Népe, 1959. május (14. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-31 / 126. szám

4. oldal

1959. május 31, vasárnap

Otven gyermek új ruhában

Ruhaosztás a Zománcipari Művek dolgozóinak jóvoltából

Az elmúlt napokban kedves esemény zajlott le a Kecskeméti Városi Tanács közgyűléstermében, A Megyei Gyermekvédő Otthon 1-es számú telepe ruhát osztott az állami gondozásba vett gyermekek között; Meg kell azonban emlékezni az 1-es számú telepet patronáló Zománcipari Művek dolgozóiról, vezetőiről és nőtanácsáról is, akik az ajándékokat összegyűjtötték;

Igen hangulatossá tette a ruhakiosztást a Zrínyi Ilona Általános Leányiskola növendékeinek műsora. Az állami gondozott gyermekek közül is felléptek ketten. Kiss Marika balett, Komár Ilona pedig zeneszámokat adott elő. Az ajándékok kiosztása után a gyermekeket és a nevelőszülőket a Megyei Gyermekvédő Otthon 1-es számú telepe és a gépgyár dolgozói megvendégelték,

As ünnepi könyvhét hírei

Berkesi András;

VIHAR UTÁN

Hogyan folytatódik a múlt évben nagy sikert aratott »Októberi vihar« című regény alakjainak, Török Lászlónak és menyasszonyának, valamint a könyv többi szereplőjének élete — erre válaszol Berkesi András új írása,

Illés Béla:

ANEKDOTÁK KÖNYVE

Illés Béla, a munkásmozgalom és a2? irodalom szolgálatú-] ban eltöltött, eseményekben gazdag életének legszínesebb, legérdekesebb epizódjait, emlékeit meséli el ebben a kötetben anekdotákká kerekítve. A derűs, olykor nevettető, olykor megható történetek szereplői sorában korunk számos hírességével, nagy emberével találkozik az olvasó, s közvetlen, személyes közelségből ismerheti meg őket.

Benedek Elek:

ÉDES ANYAFÖLDEM

Az »Édes anyaföldem« önéletrajz: az ifjúság és a kamaszkor éveinek története. Hogyan lesz egy szegény fiúból diák, hogyan kerül Pestre, végül pedig hogyan talál vissza az anyaföldhöz, amely később is éltetője lesz Benedek Elek művészetének.

Győri Dezső:

SORSVIRÁG

A nagysikerű, József Attila- dijas Viharvirág folytatása ez a regény. Cselekménye a szabadságharc után játszódik le, a sötét Bach- és Haynau-korszak- ban,

Móric* Zsigmondi

ROZSA SÁNDOR

A »Rózsa Sándor« a 48-at megelőző évtizedek, a szabadságharc korának nagy társadalmi regénye. Központi alakja a híres betyár aki parasztságunk, népünk egyes tulajdonságait egyesíti magában.

I Földeák János:

LÁTTÁM LENINT

A költő Szovjetunióban tett utazásának élményeit formálja versekké ebben a lírai útinaplónak is tekinthető kötetben. Itt is érződik Földeáknak a technika csodáihoz való vonzódása, ám ezek a motívumok csak a keretet adják, ftnelyben a kommunizmust épít® nép képe bontakozik ki,

As új élet látásának termékenyítő hatása

Gondolatok Bozsó János új kiállításáról

Különös érzés tart fogva.

Járom a múzeum kiállítási termeit, nézem a képeket; tájak elevenednek meg előttem, életek kelnek lábra, vonalak és színek, témák és fonnák alakítják-gyúr- ják hangulatomat.

Népek és tájak időkön és tereken át így Ölelkeznek össze a művészet csodás hatalmánál fogva: Ivanov bolgár tájain az erdők, mezők, hegyek, vizek, emberek lángoló színekkel fellobogva, Bozsó képein a barnás ukrán tájak, Moszkva és Lenin- grád gyönyörűségei remekül formába öntve; egyiknél a modern nyugati hatás, másiknál a haladó magyar hagyományok felhasználása. És mindez itt van együtt, a Hirös Város múzeumában, ahol az utóbbi években annyi szép kiállítást láthatott

az érdeklődő.

* •

Öröm látni,hogy szaporodnak az érdeklődők. Százával tolongtak a teremben a megnyitáskor is. Láttam ott a helyi művészeken kívül orvost, ügyvédet, gépkocsivezetőt, párt- és tanácsfunkcionáriust, pedagógust, gépírónőt, munkást, parasztot, katonát, öreget és fiatalt, diákot és nyugdíjast. Külön öröm volt őket nézni, azt a nagy érdeklődést, azt a figyelmet, amit mesz- sziről is látni lehetett rajtuk.

1 JUHÁSZ GYULA - FÉLEGYHÁZÁN

Emlékszem, néhány év előtt mennyivel más volt a közönség, azonkívül, hogy számszerűit is kevesebb volt összehasonlíthatatlanul. Egyre több a megjegyzés, véleménynyilvánítás, kritikai hang, jobban látszik a képek lényegébe hatolás, sokat haladtak előre az emberek a látni tudásban.

A legnagyobb meglepetést mindenki számára Bozsó akva- relljei okozták. Az olajjal készült tájképeiről jól ismert művész egy egész terem akvarellel lepte meg a közönséget, amelyeken Moszkva és Leningrád egy- egy ragyogó részlete kelt életre.

Százféle megjegyzést is hallottam ezekről, de olyannal nem találkoztam még, akinek nem tetszettek ezek a képek., •

Bozsó János két röpke hetet tölthetett ebben a két csodálatos városban. Hogy a hatás mekkora volt ott reá, — íme a kiállítás. Tűnődtem az akvarelle- ken, azok mérsékelten visszafogott, de Bozsó eddigi képeihez képest mégis felszabadult, megelevenedett színein.

Lám, a koratavaszi olvadás, sáros, végtelen ukrán tájak, amelyeken átrobogunk, az ezerkilométerek hangulati egysége tompított színekkel olajképekbe kívánkoztak. De a moszkvai ragyogás, a lüktető elevenség, az ***** uj, feltörő élet csodálatos dinamikája, ritmusa, a változás fé- kezhetetlen ereje, a leningrádi méltóság és pompa, a szépségek tündéries komplexuma, egy meg. újult világban az új élet varázsa: felszabadította a színeket, áttört a megszokott kifejezési formákon — így születtek meg ezek az igazgyöngyök, ezek a remekbeszabott apró akvarellek.

E sorok írója jelen volt, amikor ezek a képek születtek. Tanúja volt a hatásnak — amely egy varázslattal felért —, amit feltárult csodák tettek az alkotóra. Igen, a látottak vászonba és versbe kívánkoztak. Érdekes volt a mód, ahogy Bozsó dolgozott. Reggel, délután, este, mindig.

Rajzolt, festett, szemlélődött, szívta magába a környezetet, szorgalmasan, fellelkesülten, mintha tán attól félt volna, vé- geszakad a varázslatnak. , Megálltunk a Néva partján, az Ermitázs-palota csillogott a koratavaszi napsütésben és ő csak azt mondogatta: „Ide még vissza kell jönnöm ... ide el kell jönni még ..v Elérzékenyülten állok a kiállított képek között. Minden kép egy-egy felejthetetlen emlék. Feltárul előttem az a ragyogó világ, a sok-sok szépség, mit drága emlékként örökké magamba hordok ezután.

Kecskemét Bozsó Jánosa ezekkel az új oldalát bemutató képeivel még jobban belefészkelte magát mindannyiónk szívébe.

Varsa Mihálv

ben, az 1919-ben megjelent Ez az én vérem című kötetben nyerte. E kötetben közvetlenül melléje került másik híres, ezzel tartalmi mondanivalóját tekintve és formájában is rokon verse, a Magyar nyár 1918 című, amely — kutatásaink szerint — ugyancsak ezen a napon született — Csongrádon.

A délutáni vonattal Csongrád- ra érkező költőnek ott is sok ideje volt még az esti szereplésig. Tabéry Géza emlékezése szerint Juhász Gyula ott is szétnézett a városban, s a katonák, kiket Tabéry küldött a költő megkeresésére, ott találták őt a Tisza-parton, amint kis ceruzájával firkálgatott. Talán épp e sorokat:

Pipacsot éget a kövér határra A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.

A Tisza szinte forr, mint néma

katlan.

Fülledt a csönd, mint ba üres a kaptár,

Keleti lustán szunnyad a magyar

! nyár.

Ml lesz, ha egyszer szikrái vet a szalma,

Es föllángol e táj, e néma, lafnha? Ha megútálva száz here pimaszt

már,

Vihart aratva zendül a magyar

nyár?

(Magyar nyár, 1918) t

l

A két vers egy tőről fakadt, | egy élmény szülötte, egyazon j utazás emléke. A félegyházi f epizód így lett Juhász Gyula; életművében nagy jelentőségű ' momentum. *

Péter László X

Vén szélmalom nagy tépett szárnya

áll.

Nem élet öröl itt, de a halál.

Az únt úton pipás nyugalmasan Ballag a polgár, neki dolga van. Nem sürgős a munka: ballagós

dolog.

A tüze pislog, a szava dohog.

Egy költő járt itt, kW vész és láz űzött...

Pipálj csak, polgár, ciripeli < sak, tücsökt

(Félegyházán, 1913. nyarán)

A malom, melyben élet helyett a halál őröl — régi képe már Juhász Gyulának, több korábbi és későbbi versében is lölbukkan (Az Iza partján, Az Isten malmai, Vízimalom). A ballagó, pipás polgár a feudális magyar élet kényelmes nyugalmát, avatag konzervatizmu- sát szimbolizálja, amely mit sem vesz észre az élet új erőiből, a vész, a háborús nyomorúság nyomán fölparázsló forradalmi indulatokból, abból a lázból, mely 1918. nyarán már Juhász Gyula békés természetét is megforrósította, s forradalmi hevülettel töltötte el. A vers a forradalom előszelének váteszi megérzése, s a két hónappal később kirobbanó nagy tömegmegmozdulás hirdetése...

Amikor megjelent Az Esztendő című folyóirat 1918. novemberi számában, a megjövendölt forradalom már győ- zelmeskedett. A versnek akkor még csak Félegyházán volt a címe; mai, végső címét — Félegyházán 1918 nyarán — a költő következő verseskötetéX A mostani ünnepi könyvhéten X kerül forgalomba Juhász Gyula X összes verseinek bibliapapirosú X kiadása, amely a költő életmüvé- 2 nek minden eddiginél teljesebb X és pontosabb gyűjteménye. A ki♦ adást munkatársával az itt kö- | vetkező cikk Írója rendezte sajtó | alá. A könyvhét alkalmából kö- | zöljük cikkét, amely Juhász Gyű- t la ismert versének megyénk t egyik városával való kapcsolatá♦ rói szól.

2 A szegedi költő 1918. augusz- I tus 15-én Csongrádra utazott,

1 hogy részt vegyen a szegedi 16. gyalogezred rendezésében

2 sorra kerülő, jótékonycélú ka- I tonanap keretében az esti iro♦ dalmi műsoron. A hadiárvák I és hadiözvegyek segélyezését í célzó katonanapokat a költő

1 fiatal íróbarátja, Tabéry Géza

2 rendezte, aki tartalékos tiszt- 2 ként akkor tért haza a front- 2 rói, s literátor lévén, kapta e | megbízatást. Ö hívta meg Ju1 hász Gyulát is; régóta, még

2 Juhász nagyváradi évei óla is1 merték egymást.

2 A háborús menetrend sze- | rint ahhoz, hogy valaki az

1 első világháború utolsó éve2 ben Szegedről Csongrádra jus- í son, majdnem egésznapi uta- | zás volt szükséges. Szegedről j délelőtt 10-kor kellett indulni, 2 s Félegyházán a megérkezés- | tői — 11 órától — majdnem f délután 1 óráig várakozni kel- 2 lett a csatlakozásra.

I Ezt a forró délidőt használ- ! háttá föl a költő is, hogy sétát | tegyen Félegyházán, s e közben t elébe víllanion s> kériismerőseim sem tartanak hivalkodó embernek. Elég nekem az az öröm, meg önmagam dicsősége önmagam előtt, ha ősszel elkönyvelhetem, hogy ebben az esztendőben sikerült valami tervem, vagy elgondolásom, melyet a téli estéken, vagy munka közben eltervezek. Ötvenhét éves vagyok, kicsit eljárt már fölöttem az idő, bár nem tartom magam öregembernek. Sok mindenre rájöttem már, amit sok ember előtt eltitkol a hamis, csa- varteszű természet >—• mondja mosolyogva. — Elég jól ismerjük egymást. Egymás fortélyait, szeszélyeit, meg a hibáit is. Amíg fiatalabb voltam, sokszor becsapott — most is előfordul még, de már ritkábban.

— És még valamire rájöttem, maguknak mint fiatalembereknek elárulom — mondja hamiskásan hunyorítva —, az ember okosabb, meg erősebb is. Kérdezték is tőlem, amikor az első díjat a borversenyen nekem ítélték — folytatja —, hogy mit 1 csinálok én azzal a homokkal, ahol ez a csodálatos nedű terem? Azt mondtam: szeretni kell a földet, nagyon szeretni és bízni benne, hogy a szorgos, serény embert soha nem csapja be. ,

Szeretni kell a földet, nagyon szeretni... ez zsongott bennem még akkor is, amikor már az est homályába burkolódzott a volt birkajáráson szorgos emberi kézzel teremtett szépséges kis al- : földi paradicsom.

Hej, de sok alföldi parasztfiatal megszívlelhetné ezt a mondást!.. Romsics Ferenc

—1 Én már apámtól így kaptam örökségül — nem hagytuk elpusztulni és leromlani, mert szerettük, meg azért sem, mert ez a mi életünk, a búnk is, meg az örömünk is, bizony néha még a könnyünk is, mikor száz veszély lebeg felette.

— Mire tud gondolni ilyenkor az ember? Mennyien vannak ilyenek, aranykezű, meleg szívű, szinte természetimádó alföldi emberek. Az egyik szőke, a másik barna, őszes, vagy kopaszodó, testesebb vagy cingárabb, fiatalabb és korosabb, sokszáz arc, különböző jellemek, családosak és családtalanok, mennyi különbség — csak egyben egyek és azonosak: a szőlő, a homok aranyát termő venyige, a bor szerelmesei és imádói.

A bort csak a vendége iránti tiszteletből kóstolgatja, ízlelgeti, forgatja a nap felé, mintha abba lenne leírva az a sok szép, meg az a sok jó, amit a szőlőről, a borról el tud mondani.

— Nem szoktam versenyezni,

Az alföldi tanyavilág egy kis fejtett zugában áll a ház.

Jobbról messzire húzódnak az egyenes vonalba sorakozott szőlősorok, meg a piros aranyat ígérő jonatán fák. Balra meg szeszélyes, fegyelmezetlen, igazi alföldi akácos, csodálatos, mézes illatot lehelő fák díszlenek.

A h' z, amolyan félmodern paraszuiúz, nem viskó, nem ro- botos szolga izzadságát lehelő menedék, — de nem is gőgös, büszke porta. Oldalfalai mellett festeni valóan szép szőlőlugas, olyan sűrű, mint a repkény, a fal csak imitt-amott csillan ki alóla. Elég csak ránézni, hogy megállapíthasuk — itt venyigeimádó ember lakik.

Az udvaron, ahol ülünk, kecskelábú. durván faragott asztal mellett két diófa ad enyhe árnyat a májusi meleg ellen. Olyan 20—22 évesek lehetnek a fák, s mintha ölelni akarnák az édes anyaföldet, úgy terjesztik ki ágaikat.

Beszélgetünk. Az asztalon üveg. meg pohár, benne a beszélgetés tárgya: a díjnyertes olasz rizling, a tabdi homok és a homokhoz tudósként értő szőlőmester terméke. A színe? Nehéz megállapítani, olyan zöldessárga lehet, mintha türkizt kevertek volna arannyal és e keveréket képzeletbeli tündérek millió csillogó fonállal szőtték volna át.

Az eszmecsere olyan meséhez hasonló — csendes, emlékező, tervezgető hangulatú.

— Ez a vidék valaha, nem is olyan régen, birkajárás volt, de a földszerető ember kertté varázsolta — mondja a házigazda, Ständer Sándor és őszülő fejével bólint is hozzá.

Sztuitti kell & nagyan-...