Petőfi Népe, 1958. október (3. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-05 / 235. szám

Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya

Nagy Istók Istvánt

ALKONY

Mint sebből a vér, úgy fröccsen a tájon szét az alkony langyos bíbora, ráfonódik lassan kapák nyelére... Reszket a fák hallgatag sora.

Szőlőkapások barna arcán szárad a verejték: sajog a derék.

Marokban a tűz, az égen fenn a Nap, az alkonyban lobbanva elég.

Elindul a szél. Borzolja a fákat, kukoricást, tanyák fedelét, az udvaron egy borjú bársony szőrét, mely mohón szívja anyja tejét.

Csüggedten bólogat a napraforgó, súlyos feje fény után kutat; fáradt lovak és rongyos árnyak futják be a vékony, kanyargó utat.

Szikkadt kun ballag, hátán köteg széna, kezefején csöpp hangya forog, a tsz-táblán még széles nagy ívben barázdát vonnak a traktorok.

Kövér kacsák szélednek el a parton, hangjukat a hűs víz elnyeli, hűlt fészkére rásimul a gerle, mely tojással és pihével teli.

Hűvösödik. Puha csend hullámzik szét, mint kiáradt folyó a tájon, az alkony-sárkány legeli a fényt, és homály dől ki a szörnyű szájon.

F. Tóth Pál i

VARÁZSLAT

A gond megűlt, hogy görnyedeztém, bánatom volt, de nem feledtem — sóhajtoztam, mint méla vándor, ki szürke már az út porától.

Egy nagy varázsló állt elébem s én bátran a szemébe néztem, hallgattam, hogy zendü] a lantja, a kedvemet is elringatja.

Tűrtem, hogy szava úgy vezessen, mint tünde-lány álomligetben, — tudtam, hogy a szívembe látó ...

A színház volt e nagy varázsló.

Antalfy Istvánt

ELFÁRADTAM

Elfáradtam, mit tagadjam,.4 hosszú volt a nap. ^

Arcomról a fáradságtól cseppek hullanak. V*

Kabátomat leterítem, s ráheveredek.

Nézem a nap nyugovását, estülő eget, •

s már azt hinném, hogy egészen egyedül vagyok, hogy csak miattam gyúlnak ki fenn a csillagok,

hogy csak miattam harsan fel

a tücsökzene,

hogy csak nékem szól a város fény-üzenete,

így gondolnám.:. amikor a krumpliföld felől léptek zaja kél... kapások.. j egy asszony elől, ,, ,

utána még négyen-öten..; • erre tartanak...

Csak itt-ott kél egy-egy szó a nyárfasor alatt.

Most már tudtam: nékik is szól a tücskök dala, nékik is indult ragyogni az ég csillaga,

tudtam, hogy az övék lesz májd az ég, ha hasad, őket ébreszti legelsőbb a hajnali nap,

s tudtam, indulnom kell, tovább, nem heverhetek, nincs jogom, hogy én őnálük fáradtabb legyek,

felkeltem hát, és indultam, * merre ők hatan,

s egy kissé — mi tagadjam ? rs >' szégyelltem magam...

Goór Imrei

mr

Őszi levél halott barátomhoz

CXjis QcLno-i {íitőmítaéxzntk

:.. mert János elment,

János oda van.

Szedik a szőlőt "* fonott, nagy kosarakba, " telnek a puttonyok és lé csurran a kádba s a fények majdhogynem lefeküsznek.

“ Mondd, milyen úton cepeled nyughatatlan fantáziád?

Érik a szilva, Jánosom, villog a vérszín Jonathán s rendre

hűvösebbek az esték. ’

Gondolataink teljesednek, hajnalra művek érnek, mert rövidek a nappalok immárMajomkodnak a nagy hajók, elúsznak ultrakék vizekre s lángot lobbantanak

— Te másként látod ezt már -n*

s mi csak számolunk egyre térképeinkre dőlvén, a támaszpontok helyére tűzzük sokszínű zászlainkat és foglalkozunk közös dolgainkkal;

— Te másként nézed ezt már; szólhatnál hozzánk mégis olykor, adhatnál nékünk hírt is olykor: találkoztál-e újabb holdatokkal?

Picasso kézmelegjét érzed-é még; s ki minden gondot letettél, anyagot gyűjtesz-é: fakót; vagy fényeset újabb halálig jövendő képeidhez?

Ó, a koporsók beszakadnak, mellből sóhajok kiszakadnak, szerelemkötelek szakadnak ...

Tudod, itt ősz van és tél jő nemsokára.

Az atomdisznó hízik barna makkon, hizlalják ezüstpénzen, s hízik vérséjteken.

Megforr a must, biz megforr, Jánosom s mert rövid a nappal, félhéttájt letöröljük a palettát *

s hazatérő parasztokkal szót váltunk jövő tavaszról s ki elmentél, terólad.

*»<3«<»<S«<ScsdL<3CSaWK8cWKsard#cgcwW8c*<»c8cK»«ia<si<a^^

é~hlyan már a Hírős Város, mint az már egy nagy vidéki városhoz illik. Bővebben most nem akarom szépségeit ecsetelni, de a hasznosából csak megemlítem, hogy a mellékutcákban is vannak már vascsapos kutak és a villany már Kisnyír- ben sem olyan újdonság. Dehát ez ma már természetes, pedig volt másképpen is, úgy mégpedig, hogy a kis utcák sok kicsi házában még petróleumlámpa járta. Aztán jött a nagy építkezések korszaka és a kis utcák emberei is belátták, hogy jobb a villany.

így volt ez Kovácséknál is. Egy napon Mária, Kovács felesége meglepő kérdést tett fel a férjének:

— Ugye, te az üzemben Villanynál dolgozol?

Kovács ránézett busa szemöldöke alól.

— Nem is gyertyánál.

A válaszra Mária támadásba ment át.

— Es így természetesnek veszed, hogy itthon lámpánál va- koskodjunk.

Kovács azt mondta rá:

— Csináld úgy, hogy legyen villanyunk.

Az asszony is röviden felelt:

— Jó.

Ez a beszélgetés volt a bevezetője annak, hogy az udvarban megjelentek a villamosüzem szerelői és munkásai, oszlopót állítottak, drótokat húztak és a lakásban Villanyszerelők vésték, kopácsolták, fúrták a falat.

Kezdetben Mária szíve repde- sett az örömtől. A munka folyása közben azonban már gyenge idegesség lepte el és amikor

Fodor János:

A VILLANY

a fal már úgy festett, mint a kiszáradt patakok medre, teljesen kimerült. Mintha nagy betegség viselte volna meg, úgy fogadta a férjét is.

Iá ovács körbeforgott. A lám- pa gyér világánál a fal- bafektetett csövek hosszú fekete kígyóknak látszották. A fehér kapcsolók pedig, mint alvó lepkék a sárga virágon. S az ajtó felett két kerek lyuk, sötét szemüvegként meredezett. A padlót zajtalanná tette a ráhüllott mészpor. Kovács az ujjával házakat rajzolt bele, Mária esetten nézte. Kovács végül is felegyenesedett és félreérthetetlenül megállapította:

— Bizony, itt újra festeni kell.

Mária fájdalmasan sóhajtotta:

Ezt én is tudom.

— Helyes. Holnap szól) Húsnak, szebbé teszi a lakást mint volt.

Mária kedvetlenül bólintga- tott.

— Szóljak, szólják. De Ilus azért dolgozik, hogy pénzt kapjon. Mi pedig azt mind a villanyba adtuk, a festésre nem maradt és ebben a hónapban nem is lesz rá egy fillérünk sem.

Kovács a falakon alvó kapcsolólepkéket bámulta.

Valóban alapos munkát Végeztek a villanyosok. Mária feljebb tartotta a lámpát. A hirtelen lendülettől lobbant a láng és az üveget bekormozta. Mária végképpen elcsüggedt.

— Ilyen csúnya most a ntf lakásunk is.

De azt is belátta, hogy a szerelőktől sem lehet kívánni, hogy a csöveket vésés nélkül helyezzék a fáiba. Az viszont igaz, hogy kevesebb szeméttel dolgozhattak volna. Mindezekre a megállapításokra a csőkígyók, a kapcsolólepkék és a vésett-pa- takok csak tovább maradtak a falon. Ahogyan voltak, mégsem hagyhatták, mert freskóknak csak nem feleltek meg, de szépérzéküket is sértette.

AjT ovács határozott.

M*■ — Nincs más hátra, kölcsönt kérek.

Mária tiltakozott.

— Szó sem lehet róla, nem verjük magunkat adósságba.

Kovács felhúzta az orrát.

— Adj jobb tanácsot.

— Reggelre megkapod, addigra megálmodom.

Mégsem azt csinálta, hanem forgolódott, sóhajtott és szipogott, aztán megkérdezte a férjét:

— Alszol?

A méreg olyan okosat adott Kovács nyelvére, hogy bekövetkezett a hajnalig tartó sírás:

— Dehogy, a villanyodban gyönyörködöm.

A reggelit csák éppen bekapta és menekült hazulról, mert megjöttek a szerelők a munka bevégzésére. Mária harciasán üdvözölte őket:

— Jól elbántak a lakásunkkal.

Tehát átvészelte a csőkígyók és a kapcsolólepkék által okozott megpróbáltatást.

Kovács is megszerezte a a pénzt, de azért óvatosan került beljebb a kapun. Az asszonyok kiismerhetetlenek. Persze, hogy azok, Mária is az. Este még sírt, reggel lármázott és most tessék, dalol. DC a friss, üde hangokra Kovács is nyu- godtabban lépegetett. Megtapogatta pénztárcáját. Csak jó volt, hogy kölcsönt kért. Mária dalolása nem fog már sírásba átcsapni. Átvette a dúl dallamát és fütyülve visszaf eleit. Ezt rendszerint akkor játszották, ha örömet akartak egymásnak szerezni.

De a küszöbön szemetkaparó látvány fogta vissza. Por, mész sűrítette a szoba levegőjét. Mária a konyhaasztalról ágaskodót felfelé és egy kiselejtezett késsel a mennyezetet durta.

ÍS ovács hápogott.

— Ez mi?

Felesége vígan szökkent mellé.

— Önköltségmegtakarítás..., kedvesem. A lakás nem maradhat úgy, ahogy van, tehát vakolok, tapasztok, meszelek, festek egymagám. Ha nem is lesz olyan szép, mintha festő csinálná, azért nem fogunk szégyenkezni. — S mivel a negyedik kerületben született, nem állta meg, hogy nyelve tűjével kicsit szúrjon is: — Mégis így jobban fogsz gyönyörködni a villanyunkban.

Kovács hagyta a pénztárcát Tudta, hogy Máriát sem szép szóval, sem érveléssel, sem keménységgel nem térítheti el szándékától Mária jelezte is ezt, mert könnyedén a Vállára ütött és vidáman kérte:

— Segíts vissza az asztalra.

És Kovács is mit tehetett volna mást, mint gyorsan bekapta az ebédet, mellé ugrott és közös erővel takarították a régi mész maradványait. Hát a háttal álltak. Mária a fejét puhán a férjéhez érintette.

— Né félj, kenyeres, nem lesz hiba. A mi kerületünkben erre is megtanították a mamák a lányaikat.

Nehéznek tűnő, hosszú hetet töltöttek a malterben, mészben, festékben. De Mária mindezt felejtetté, mert egy ötödik kerületi asszonytól megkapta a legnagyobb dicséretet, amit egy asszony csak kaphat.

— Olyan gyönyörű a szobátok, mint a tündérek kastélya lehet. És tudod, hogy mennyire szépíti a villany is. Mondom, nem győzök betelni vele.

Kovács is így volt, de nem volt hajlandó nyilatkozni. S amikor Máriából csak kitört a kíváncsiság, hogy mégis mit szól a munkájához, ennyit kicsúsztatott a száján:

— Meglehetős.

fl/Bária nem koppintott a fe- jére a főzőkanállal, mint várta, hanem megfogta szoknyája szélét és1 meghajolt.

— Köszönöm a dicséretet.

Hiába, á férfiak mindig olyan

szűkszavúak, de sokszor az arcuk annál többet mond és a villanyfénynél Kovács arca is ragyogott.

t