Petőfi Népe, 1958. július (3. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-13 / 164. szám

Gnör Imrei

A LELLEI MÓLÓN

Nagy ég,

beszöktél fényeiddel két kerek ablakomon,

Tág tó,

zuhantál két szemembe hajnali szép utamon, Hullám,

serény futásod indult homorú zöld utakon,

Vad szél,

ki léssz a smaragd fákon jajjongó borzadalom...

ég, hullám, tág tó, szél! titkotokat kutatom;

mert ó, igéző tolvaj, karéjos furcsa csillag,

a szívembe beszöktél;

vitorlák lengő földje, nádasok szőttes-szőnyege,

lopva szívembe szöktél;

halak vilió csapatja, fényivó partok fodra,

szívemben elmerültél.

Járok a leltei mólón

előtted, tonnás mágnes, előtted ríkató Szerelem, hol sorra jőnek híveid: kerrr'iy hajósod gépe mellől, halászod Hajnal kincse mellől, horgászod jámbor gyilka mellől, szőlőkapásod tőke mellől, bazaltbányászod szikla mellől, zarándokod köznapja mellől, költőd kedvesebb könyve mellől.

— Járok a leltei mólón, íme a tág víz, íme a tág ég, opálvizünkön napból kiszakadt fém-szavú láng ég.., x

Tavam,

így szöksz be fényeiddel két kerek ablakomon,

tág tó,

így zuhansz szemeimbe hajnali szép utamon,

Hullám,

serény futásod indul homorú zöld utakon,

Vad szél,

te léssz a smaragd parton jajjongó borzadalom ,..

Járok a leilei mólón: ring, ring, ring az ég,

—- felhőkbe szökken kék sirály; leng, leng, leng a tó: álmát zavarja Szélkirály. •.

Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya

A VALOSAG TALAJAN

Qléhán'j meqjeqqzéi a Iáikul uxmítxel (}o&r Jmrz, cikkéhez (Megjelent a Petőfi Népe Július 6-i számában)

NEM VAGYOK JÄRATOS a

képzőművészet berkeiben, legfeljebb annyit tudok róla, ameny- nyit a művészettörténeti ismeretek során tanítottak az iskolában. így csak a laikus szemével nézhetem a megye képzőművészeinek a kiállítását és csak így is szólhatok az említett cikkhez. Lehet, hogy egyes »nem laikusok« majd azt mondják: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Mit ér azonban az olyan látszat bölcsesség, amely üresen kong, mint a repedt fazék? így talán elnézik nekem a szakértők, hogy mint laikus hozzászóltam a képzőművészet problémáihoz.

A cikk jogosan hangsúlyozza, hogy megyénk képzőművészete nagyot lépett előre és »kinőtt a gyerekcipőből«, de itt mindjárt hozzá is kell tennünk, hogy mégis a régi cipőt hordja — legalább is a mai életünket a maga gazdagságában, szépségében nemigen találtuk meg a kiállításon. Ez a gondolat, ha nem is így, ha akaratlanul is, ha a cikk írója ebben »ártatlan« is, mégis tükröződik az említett írásban.

Ezt írja cikkében az egyik helyen: »Tekintsd, hogy a művész mit akart közölni s ez sajátos eszközeivel, milyen mértékben sikerült neki! — Nos, ha a műveket így szemléljük, akkor.., műveik kiindulásakor a valóság talaján állnak.« A másik helyen pedig: »Egy indokolt véleménynyel találkoztam a minap. — Mű.

T

öbb mint két éve már, hogy apámat utoljára láttam, de még mindig nem felejtettem el a pillanatot, amikor távozóban a hátát figyeltem. Tél volt, Meghalt nagyanyám, apámat pedig elbocsátották állásából — a baj soha nem jár egyedül. Pekingböl Hszu-Csouba utaztam, hogy vele együtt mehessek a temetésre. Amikor Hszu-Csouban beléptem hozzá, az udvar tele volt mindenféle szétszórt holmival és nem is jutottam hozzá, hogy sirassam a nagymamát.

— Ami elmúlt, annak vége — mondta apám. — Nem kell elkeseredni. Az ég mindig mutat nekünk valamilyen kivezető utat.

Az elhunyt otthonába érkezve mindjárt eladta a kis vagyont és elzálogosította a házat, hogy előteremtse a pénzt a temetésre. Keserves napok virradtak a családra, részben a gyászeset, részben apám állás- talansága miatt. A temetés után elhatározta, hogy Nankingba megy, megpróbál állást szerezni. Én indultam vissza Peking- be, ahol tanulmányaimat folytattam, így együtt utaztunk. Egyik barátom Nankingban marasztalt egy napra, hogy megnézzem a város nevezetességeit, másnap reggel akartam átmenni a Jangcén Pukouba, hogy elérjem az északra induló délutáni vonatot. Apámnak sok dolga akadt, elhatározta tehát, hogy nem tart velem. Megkért egy ismerős alkalmazottat a szállodában, hogy kísérjen el az állomásra. Nagyon alaposan és nagyon részletesen kioktatta a jóembert. Egyre az a gondolat nyugtalanította, hogy a fickó esetleg magamra hagy. Pedig hát húsz éves voltam, és számtalan esetben utaztam már Pe- kingbe paeg vissza — egészen

CSV CE-CSBVCi

APAM

felesleges volt ez a buzgalom. Hosszas habozás után az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy ő maga kísér el. Hiába magyaráztam, mennyire felesleges,

¥íagyd csak — mondta. — Nem akarom, hogy idegenek menjenek veled. Átkeltünk a Jangcén, megérkeztünk a pályaudvarra; én vettem meg a jegyet, ő meg a poggyászom ügyében intézkedett. Sok pogy- gyászt vittem magammal, hordárt kellett fogadni, s apám elkezdett alkudozni. Én nagyon önérzetes fiatalember voltam, magunkhoz méltatlannak tartottam egyik-másik megjegyzését és magam akartam intézkedni. Közben azonban apám megegyezett valakivel a fizetség dolgában. Felkísért a vonatba, ülőhelyet szerzett az ajtó mellett, arra ráteterítettem juh- bőr kabátomat, melyet még ő csinált nekem. Lelkemre kötötte, hogy nappal vigyázzak magamra, éjjel pedig óvjam magam a hidegtől. Aztán a jegyvizsgálót igyekezett rábírni, hogy az egyik szemét folyton tartsa rajtam. Én ezen mulattam magamban — persze az ilyen ember mindent elvállal a borravalóért. Igazán abban a korban voltam, amikor az ember már tud vigyázni magára. Oh, ha most visszagondolok rá — milyen önérzetes fiatalember voltam.

— Apám, ne várj — mondtam.

Kinézett az ablakon.

Veszek neked egy kis gyümölcsöt — szólt. — Ne menj addig sehová, várj meg itté

Az állomás tőszomszédságában volt egy üzlet, Át kellett mennie a síneken, melyek a peronnál mélyebben húzódtak, és fel kellett kapaszkodnia a másik oldalon. Apám nehézkes ember volt, nem könnyű dologra vállalkozott. Amikor azonban felajánlottam, hogy megyek helyette, hallani sem akart róla. Néztem utána, amint fekete posztósapkájában, mellényében, sötétkék gyapotbélésű hosszú ruhájában csetlett- botlott lefelé, a vágányokhoz. Nem is ment olyan nehezen.

je amikor átjutott a síneken, a másik oldalon nagyon keservesen kapaszkodott fel. Mind a két kezével a korlátba fogózott, s próbálta balfelé fordulva a lábát felvetni. Ettől a keserves látványtól kibuggyant a szememből a könny, melyet addig vissza tudtam parancsolni. Gyorsan letöröltem, hogy sem apám, sem más észre ne vegye. Amikor újra megláttam, már visszafelé jött, és egy kevés piros gyümölcsöt hozott. Letette a korlátra, lever- gődöt a sínekhez, aztán megint a kezébe vette. Segítenem kellett neki, mikor felfelé jött. Beszálltunk mind a ketten a vonatba, s ő a kabátomra kirakta a gyümölcsöt. Aztán fontoskodó mozdulattal leporolta a kabátját.

— Most megyek, fiam — mondta. — Írjál, mihelyt megérkezel.

Megint néztem, amint elment. Néhány lépés után visszafordult, és rámnézett.

— Menj be — figyelmeztetett.

veink többségéből hiányzik az ember, ha szerepel is, nem fő témaként ...« Ez indokolt megállapítás, csak az érthetetlen, ha nem az ember a főtéma, ha ez hiányzik képzőművészeink munkájából, akkor mennyiben áll az teljesen a valóság talaján?

AZ EMLÍTETT CIKK írója

kifejti, hogy a képzőművész nem egyszerűen a külvilág le- kopírozása vagy ahogyan Arany János írja: »Nem a valóság, annak égi mása...« De milyen »égi más« az, ahol éppen az ember a maga örömével, fájdalmával, munkájával, szórakozásaival, verítékével, boldogságával és sok, megszámlálhat- lan érzékével nincs jelen? Nagyon »summázva« van ez a »valóság talaja«.

Itt koránt sem arról van szó, hogy a mi művészeink nagyrésze, nem a realizmust vallaná művészete főirányának, hogy nem volna törekvés a valóság, az ember ábrázolása. Nem erről van szó! Hanem arról, hogy miközben ecsetjeik nyomán megjelennek megyénk szép tájai, a szőlőtőkés domboldal, a szivárványos mező, a düledező tanyák, a látóhatár messzeségébe vesző emberek, stb. — szinte szó nélkül elmennek életünk új oldalai, az emberek űj alkotásai mellett, azok mellett, amelyek ma még csak itt-ott jelentek meg, de benne van egész jövőnk, nem is beszélve azokCSU CE-CSING.

Kettős évfordulóját ünnepli a ki-' nai nép. Hatvan éve született, tíz éve' halt meg. Kiváló lírikus, aki a hagyományos formák útján járva ke-, reste az újat. Meleg szivű novellaíró, aki a kapitalista Kína értelmiségi proletárját idézi elénk. Szorgalmas irodalomtörténész, aki szövegkiadásaival milliók számára teszi hozzá-' férhetővé a nemzeti irodalom kin csesházát.

Itt közölt novellája a legjobbak^ közül való.

ról az emberekről, akik egy év« tized alatt kiemelkedve az analfabéta mivoltukból, a tudatlanságból, saját maguk gazdái lettek.

A világ nagy képzőművészeit, sőt népünk nagy művészeit is az tette naggyá, hogy nemcsak a tipikust látták meg, hanem mindazt az újat, amely akkor még csak csíráiban élt, de az az egész jövőt mutatta. Munkácsy nemcsak a Krisztust festette, hanem a sztrájkot, a rőzsehor- dókat, a halálraítélt szegénylegényt, stb. Tehát azokat az embereket, akik cselekedeteikben a szebb jövőt hordozták.

A CIKK SZERZŐJE ezt írta:

»A mi szőnyegeink a friss vetések szőnyege; mámoraink a vihar, a felhő gomolygása vagy az erdők mélye táplálja, s mun. kaedzett parasztok és munkások a barátaink.« Tagadhatatlan, hogy költőien fejezte ki gondolatát s mivel csak laikus vagyok, nem is tudom magam ilyen szépen kifejezni — emellett én csupán epigon lehetnék. A hiba csak ott van a kréta körül, hogy ez is egy kicsit »summázva« intézi el a »valóság talaját«. Az hiszem, nemcsak az kell, hogy képzőművészeinknek a »szőnyege a friss vetések szőnyege legyen«, erre a szőnyegre le is kell heveredni, és nemcsak a vihar, a felhők és az erdők mélye kell, hogy mámorba ringassa őket, hanem az építők munkája, s csörgő acél azok az emberek, akik egy évtized alatt a kulturálat- lanságból a gépekre nőttek, vagy. az a táj, amelyre az öntöző víz párája von szivárványt, stb., stb. Bizony erre a szőnyegre le is kell heveredni, s azt hiszem ez az amiben mi, laikusok segíthetünk művészeinknek.

Ügy gondolom, a látogatók nagyrésze örül, amikor végighaladt a kiállítás termein, mi tagadás, megmelegedett a szívünk — 'különösen, amikor olyan tehetséges festők képeit szemléltük, mint Éber, Bozsó, vagy a fiatalok közül Weintrá- ger. Jó érzés töltött el bennünket, hogy a megyénkben is ilyen biztatóan pezsdült meg a kultúra e nagyszerű ágában az élet. Jó kezdet ez. De nincsen rózsa tövis nélkül s miközben szemünk nevetett, az egyik egy picikét könnyezett is. A kiállításon kellett ráébrednünk egy sor mulasztásra, egy sor hibára. Bizony ezekben jócskán terhel minket, művészetet szerető laikusokat is a felelősség, minde- , nek előtt abban, hogy művé- »’szeinknek nem nyújtunk elég teret a művészi élmények szerig zéséhez, különösen új életünk 11 oldalainak megismeréséhez.

Persze »romantikus« művészi élmény egy düledező tanya, — »idilli élet — idilli táj« szép is a fény, az árnyék és a színek játéka —, de megjelentek az idilli tájon maguk a tömegben dolgozó emberek, megjelentek az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek impozáns épületei, a dolgozók új lakásai, a homokbuckákon az elektromos távvezeték, a gépek sokasága .., és ki túdná őket felsorolni! Ezek >5mind a jövőnk hírnökei és ezért £ számuknál jóval többet nyomának a mérlegen. Ezért művésze(Folytatás az 5. oldalon)