Petőfi Népe, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-29 / 152. szám
ADY ENDRE i Összeállította a Petőit Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya Könyvhéti ©ondolatok «■Jót keveset, rosszat annál többet olvas a köznép« — panaszkodott pontosan hetvenöt évvel ezelőtt Horváth Ádám a kecskeméti kör elnöke. KÖNYVTÁROSOK, könyvárusok a megmondhatói, hogy napjainkban milyen előnyösen változott meg a helyzet. Ha feltámadna a háromnegyed évszázaddal ezelőtt keserűen panaszkodó Horváth Ádám, csodálkozna a szép könyvkereskedések láttán, (ahonnan mindörökre eltüntették a ponyvairodalom szemetét). Hát még ha megtudná, hogy azoknak az unokái, dédunokái, akik »az iskolából való kikerülés után tíz évvel elfeledték; milyen szűrben járt az öreg A betű« — ma Puskin, Balzac, Ady, Jókai műveit forgatják. Ö javasolta először városunkban nyilvános népkönyvtár felállítását. Mennyire örülne, ha megtudná: ma mindenki könnyen és gyorsan hozzájuthat szép és jó könyvekhez. Gyors ütemben haladunk a »mindenki olvasson« jelszó megvalósulása felé. Az emberek számára a könyv lassan olyan nélkülözhetetlenné válik, mint á kenyér és a víz... Száz- és százezer forgatja a könyvek lapjait, de még mindig kevés a jól olvasók szama. »FIATALON olvasni olyan, mint hasadékon nézni a holdat, életünk delén olvasni olyan, mint saját kertünkben nézni a holdat, öreg korban olvasni olyan, mint nyilt terraszról nézni a holdat«, — írta vagy kétezer évvel ezelőtt egy bölcs kínai. Az olvasás »haszna«, »eredményessége« nemcsak az életkortól (mint azt a könyvek távolkeleti barátja helyesen fogalmazta meg), hanem külső körülményektől, műveltségtől, hajlamtól és lelki tényezőktől is is függ. OLVASNI annyi, mint újjá * * * * alkotni. Tehát művészet ez is. Az olvasás. Nem unaloműző időtöltés, alantas ösztönök korbá- csolója, vad indulatok levezetője. Nem! A művelődés és a nemes szórakozás forrása. »Jó kert, ahol találhatsz kellemeset is, hasznosat is.« Nem az aminek Sík Sándor — »Ha fáj, ami körülötted zúg, az élet, Szemed lefogja halkan, és elvezet, Ezüstös álmok boldog városába.« — és (egyenlőségi jel nélkül) az elmúlt korszak gondolatattató, hamis pátoszú, émelygős és érzelgős kispolgári irodalma szerette volna tudni. Mi Katona József pártján állunk, aki szerint a jó könyv szótár az élethez, * Hány értékes, gazdag mondanivalóid könyvet hoztak vissza elégedetlenül, csalódottan, újságolta egyik könyvtáros ismerősöm, mert az író kissé hosszabban időzött az események okainak a kibogozásánál, a szereplők lelkivilágának a megrajzolásánál, mert amikor mélyebb vizek felé evezett, elvárta az olvasótól, hogy feszítse meg erejét és ússzon vele a gondolattengerben. másszon fel vele — fárasztó felfelé az út! — a sziklákra, ahonnan jobban áttekinthet? ez a kusza világ. Hegyet mászni, ismeretlen területeken vezető nélkül kóborolni nem lehet. Mégis hányán botorkálnak még — folytatta barátom — ,megtelő tanácsadók és a tájékozódást megkönnyítő segédeszközök nélkül Könyvországban. Nem szabad ezért csodálkoznunk, ha sokan eltévednek vagy visszafordulnak a fenséges, egész emberi lényünket megrázó magaslatok elérése előtt. Mi sem dokumentálja jobban fejlődésünket, mint az, hogy a tizenkettedik könyvhéten már nem a könyvet kell népszerűsíteni (bárcsak annyit tudnának nyomtatni, amennyit megvásárolnának) — ilyen dolgokról is szó eshet. Beszélni kell az olvasásban való elmélyedés szükségességéről, mert ha nem így olvasunk, akkor műveltségünk csak látszatműveltség lesz. Akkor nem »megy a világ a könyvek által elébb«. akkor hiába jut el a dolgozók kezeihez, a könyv, »mely célhoz vezet«. bízunk abban, hogy az elkövetkezendő könyvnapokon már jóval kevesebb lesz azoknak a száma, akiket egy irodalmi alkotásban csak a mesefonál kibogozódása érdekel (a gyöngysort összetartó fonál jegyzi meg szellemesen Németh László), s felületességük, kapkodásuk miatt a könyv többi kincse felhasználatlan marad; akik nem az utolsó öt-hat mondatból (jó-e a a vége!?), állapítják meg, hogy »jó«-e ez, vagy az a könyv. (Sorolhatnám sokáig a vétkesen helytelen olvasás kórtüneteit). &(jip mtqiaLált ken (ja Zsibbadt sokáig olvasatlanul ( (Inni, vadászni sokkal könnyebb Magyar kastélyban.) s végül kidobták Bűnöknek bűnösét: a könyvet, JÓ könyv volt; elmés, szép Voltaire-kötet: Nagy rombolások szent harctevője, (Egykoron volt még a magyar úrnak Tisztessége és agyvelője.) Ma már a kastély unja a betűt. Retteg a könyvtől, s hun trágyadombok Várják Voltairetől egészen máig, Aki könyvekben nagyot mondott. S a trágyadombnál elment valaki, Egy szennyes zubbony, egy éhes elme, i S Isten bárányát, Voltaire ó könyvéi) A trágyadombról fölemelte, Belenézett és megdördült az ég, Dühtől gyúltak föl bús, izzadt orcák. Hajh, fázni fog még e könyvtől, tűztÓl A papos, úri Magyarország. Ady Endrének ez a verse a Népszava 1907. december 22-i számában jelent meg. Sohasem felejtem el az egyik vidéki könyvtárban látott emblémát: összezsugorodott földgolyón egy férfi ül, könnyvei a kezében. Jelképezi: a betű segítségével megismerkedhetünk a nagyvilág ezernyi titkával. Megimerkedhetünk, ha szépségre szomjas lélekkel a gazdagodás igényével, értelmi és érzelmi izgalommal és várakozással vesszük kezünkbe a könyveket. De csak így! Így, csakis így tárul ki meny- nyiségileg egyre többet olvasó népünk előtt a magyar és a világirodalom teljes pompájában. A legmesszebbre és a legmélyebbre látók gondolatait csak így fogadják be és visszhangozzák milliók. így lesz a könyv a »legnagyobb gyönyörűség«, megszokott, sőt túlzásában káros időtöltés helyett, valóban kedves jóbarát. Az emberek azelőtt elképzelhetetlen tömegeit »toboroztuk« az olvasók seregébe. Ezt a feladatot, az értő lelkek nevelését, is meg tudjuk oldani, csak igényesnek kell lennünk az alkalmazott módszerek megválasztásában. * i Most néhány napig a szokottnál is többet foglalkozik az ország népe a könyvekkel... Én is rendezgetem az agyamban torlódó, cikázó gondolatokat; Grafitporral, indigó-, meg talán nyomdafestékkel próbálom rögzí- teni, megörökíteni azt a néhányat, amelyekbe sikerült belekapaszkodnom, miejlőtt a semmibe tűntek, ahonnan érkeztek. ÍGY KÖSZÖNTŐM ezt, a városunkban különösen szépnek Ígérkező könyvhétét. A színes sátrak, az új köijiyvek megjelenése keltette ünnepi hangulatot két nagyszabású könyvkiállítás (a Ráday-könyvtár sok százéves ritkaságokkal büszkélkedő és a megyei könyvtár új kiadványokat bemutató kiállítása), a nagyszerű előadóművész Demján Éva vendégszereplése és főként Szabó Pál Kossuth-díjas írónk látogatása fokozza. Heltai Nándor üiiil U a magában hallom e nevet, mindig ő jut eszembe, Pista, a gazdag Katusék lelence. S ha árva gyermekről hallok, Pista tűnik az emlékezés homályából elém. Nem tudom, miért kísért már húsz éve, hisz azóta egyszer se láttam? Sokáig nem szerettem ezt a fiút. Talán azért, mert piszkos volt, retkes a lába, koszos, rongyos a gúnyája? Vagy az első találkozás keltett taszító érzelmeket bennem? Ma már nem tudom ... Ott ült déltájban a szőlőnktől nem messze, amikor édesapám elküldött, menjek hozzá, itt a tanyán ő lesz a pajtásom. Igen hetykén fogadott Pista. Csak ült előttem szétterpesztett lábakkal. Akaratlanul is meg kellett állapítanom, hogy azokat a hajnali harmaton, esőn kívül víz nemigen éri. A talp- bőr rajtuk olyan volt, hogy a galagonyán kívül tüsök azt nem szúrhatta át. Bemutatkoztunk. Pista föl sem állt. Elővette a dózniját, tépett egy tenyérnyi Újságpapírt, lassú, de mesteri mozdulattal tekert egy jókora cigarettát, s míg a dózni födelét le nem csukta, megkérdezte: — Te nem szísz? .— Nem én. — Apád nem enged? ■— Nem is kérdeztem. — Nem enged az, nekem mondta. Túllem is tiltotta Katus, de én megmondtam neki, ha nem enged, hát őrizze ű a disznait! Rágyújtott. Alig szippantott egyet, hatalmasat sercintett, s hegveset köpött a bal lába nagyujjára. Még egy-két szippantás, s ugyanezt megismételte, de most a jobb lábát vette célba. Láttam, hogy henceg. Nem szólt semmit. Felállt. Egy galagonyaágon lógott a kabátja. Valami kopott malaclopó-féle. Belenyúlt a zsebébe. Egy pakli kártyát vett elő. A felismerhetetlenságig piszkos volt minden lapja. — Játszó’? — kérdezte, de már keverte is a lapokat. Nem. — Nincs benne jeles. Én se ismerem. Kérdezd meg a Berta Andrist! — Elhiszem. — Akko’ hát mér’ nem játszó’? — Mert nem tudok. — No, máj’ meglátjuk, megtanítlak! De most mennem kell. Ügy látom, máma nem hajt erre az Andris! Ezzel szedte a motyóját, nevén nevezte disznói hátsórészét, közéjük csör- dített, és elhajtott a Váczi-erdő irányába. 'salódottan mentem vissza a szüléimhez. Valahogyan meg is mondtam az apámnak, hogy én nem ilyen pajtást szeretnék mancson. Elment hát Pista. Napokig nem is hajtott a kunyhónk felé. Munka közben mégis gyakran szóbakerült, s ilyenkor apám mindig gyanús szemekkel nézett rám, ha megszólóan nyilatkoztam róla. Észrevettem, nem tetszik neki, hogy nem barátkoztam össze a fiúval. Számomra érthetetlen volt, miért szereti apám ezt a vásott kis kamaszt. Egyik igen meleg nyári napon, ahogy a szőlőt kötöztük, megintcsak elkezdi anyám a Pistát: — Biztos valami baj érte azt a fiút...? — Lehet, hogy eljött érte az apja. Pécsett bányász. Talán kapott szabadságot ... Már tavaly ígérte a gazdájának, hogy elviszi — így az apám, s mint mindig, most is hozzásóhajtotta: szegény gyerek!... Az se tetszett nekem, hogy „gyerek”- nek nevezte, mert korra legény volt hozzám. Lehetett olyan tizenhétéves, bár nem volt akkora mint én, aki a legkisebb voltam az osztálytársaim között. De még az anyám is sajnálkozott. Annak tetszett, hogy az apám valami tréfával mindig felderítette az árvát. Node, ahogy így tanakodnak már minden lehetőt és lehetetlent elképzelve a Pista sorsáról, éles kiabálásra figyeltünk a Doszpod erdeje felé. Hát Pista jött nagy- nagy iramodással: — Jóska bácsi !... Jóska bácsiilii ! ! ! — de ordított ám, ahogy a torkán kifért. Az apám egy karóra tette a csádéját, s feléje indult. De a fiú már oda is ért, — Mi baj, Pista fiam? — Jóska bácsi! Tanáttam egy nyálat.., — vette halkabbra a szót. — Hol? — Ott, a Doszpod felé. Egy vőgybe. Gyűjjön, Jóska bácsi, leszedjük. — Ezt olyan komolyan mondta, hogy nem lehetett ellentállni, s az apám ment. Máig se tudom, melyik völgyben, hol volt a tőrbeesett nyúl, de a Doszpod erdejéig ötször elsétáltam volna, míg odavoltak. Addig — apám parancsára — én vigyáztam a Pisla disznóira. Azok meg, hogy tőlem féltek-e, vagy a már magasra hágó nap nyugtalanította őket, de sehogy se akartak már maradni, mire apámék a nyullal megtértek. Az még éit. Nehéz lett volna megállapítani, a nyúl félelme vagy a Pista öröme volt-e nagyobb, ahogy megtérlek. Ikyjl indnyájan fölmentünk a dombimi ra, a kunyhó elé. Ott apám a tenyerével tarkónvágta szegény fülest, majd megnyúzta. Édesanyám megfőzte. Pista könyörgött, hogy krumplit is rakjon bele. Anyám szabódott a krumplitól, mert szerinte »három kiló húst adott az ártatlan«, de mikor már látta, hogy a fiú megsértődik, ha nem lesz benne, leküldött apám, húzzak föl a szőlő végiből két-három bokorral. Pista a disznói után nézett, ketten apámmal folytattuk a kötözést; Ügy kétóratájt ebédhez hívott édesanyám, Megkerestem Pistát. A kunyhó előtt, a földön terített édesanyám. Mint mindig. Középen állt a vaslábos, szemtől-szembe ültek a szüleim, velem szemben a vendéglátó vendég. Fenséges illata volt a rjyulpörköltnek, Nálunk az volt a szokás, hogy a húst mindig villával ettük. Nékem feltűnt, hogy Pista csak kanalat fogott, Édesanyám meg egyre biztatta: — Húst is egyél, Pista! — Majd ... majd ... — Egyél hát, mert sose nő meg a bajszod, te gyerek! — bátorította apám. És most történt, amiért mjndezt leírtam. A mi vendégünk a lábosban feledte a kanalát, mint az eszelős, ^anyámhoz hajolt, megfogta sovány kezét és csókolta, csókolta, de úgy, ahogy én még soha nem csókoltam meg az édesanyám kezét és úgy rehegte: — Jóska bácsi! Terka néni! Aranyos Terka néni! Én soha ... sqha ... nem .. nem ettem... nyúlhúst. Pedig sokat., sokat vittem ... a Katus ... ék ... nak.. A mi szánkban is megállt a falat. De mire valaki valamit is szólhatott volna Pistának, az már fölállt, 3 könnyeit törölve ment a disznói után; Apám szokatlanul reszelés hangon szqlt utána: — Estefelé gyere vissza, fiam, mielőtt hazahajtanál... Az ebéd már nem ízlett. Vártuk estig a fiút, de nem jött. A nyúl felét megettük vacsorára, de még akkor sem ízlett. Vacsora után olyan csenjdes volt a kunyhónk, mint még soha. Reggel, ahogy felszáradt a harmat, jött Pista a disznóival. Anyám megnézte a maradék pörköltet, de az már megsavanyodott. E zen a nyáron állandó vendég volt a kunyhónkban Pista. Édesanyám minden jobb falatból megkínálta, de a nyúlhúsról többé senki n^m beszélt a háznál. Solymosi Tamás Fájsz PISTA
