Petőfi Népe, 1958. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-04 / 80. szám
CJie-hzabadjjlciiujik tizenharmadik évfordulójára ismét megjelent az ŰJ TERMÉS, mely éveken át, de különösen az ellenforradalom utáni irodalmi pangás időszakában — ha zökkenőkkel, ellentmondásokkal és sokszor tisztázatlan elvi alapokon is, — ébresztgetője, segítője volt megyénk, elsősorban a megyeszékhely irodalmi életének. Kicsit szimbolikus jelentőségű is, hogy nagy nemzeti ünnepünk, szabadságunk és függetlenségünk születésnapja élesztette fel a helyi irodalmi nyilvánosságnak ezt a tisztes fórumát, hiszen így bátorította annak, idején, lS45-ben is a szabadság éltető fuvallata nemzeti önismeretünk, öntudatraébredésünk első lépéseit. A munkásosztály birtokába vehette a gyárat. A kisemmizett és százszor megcsalt parasztság a maga gazdájává válhatott az Ősi jusson, a kommunisták osztotta termőföldön. Az új honfoglalás forró, lelkes napjaiban az értelmiség legjobbjainak szívében is megvilágosodott helyénejc, igazi rendeltetésének felismerése, tudata. Az ellenforradalom lélekmérgező kavargása sokat pusztított a lelkekben, de utána a feleszmélés, az ébredés megkezdte nagy rendező, építő munkálkodását. Visszanézve megyénk irodalmi élete további újjáéledésének napjaira —, ha van is sok mindenért joggal szemrehányást tenni saját magunknak — megállapíthatjuk, éppen megyénkben kelt fel dermedt aléltságából az író, a költő, a helyi gondok, bajok, remények cs lángolások, a lélek termékenyítő önmagára és a valóságra ébredésének krónikása — először az országban — azokkal a kevesekkel együtt, akik az egész szemhatárt átlátva, kezükbe vették a tollat. Kiemelkedőben van tehát ez a helyi irodalmi élet megye- szerte kábult tétlenségéből, a provincializmus sekélyes és kényelmes kereteiből, talán béklyóiból. Üjjáéledt és egyre hangosabban ad életjelt magáról Baján és másutt is a kulturális, irodalmi közvélemény. Kecskeméten, éppen ez az ünnepi oldal is tanúsítja, néhány hónapos hallgatás után tisztultabb, ékesebb hanggal jelentkezik ez az irodalom, melynek ébresztgetésére, sajnos, nem volt elég ereje a nagymúltú Katona József Társaságnak. És milyen szép, ígéretes dolog, hogy így történt, hogy olvasók és írók kívánsága, sürgető érdeklődése a helyi irodalom iráni ennek az irodalmi oldalnak a továbbélését, folytatását kívánja, követeli. Félretéve a kicsinyesség, a tprpe féltékenység előítéleteit, együtt kell munkálkodnunk. A párt, a proletárok állama szeretetteljes gondoskodással, ösztönző szigorral és baráti megértéssel várja az irodalom minden rendű és rangú művelőit, barátait, — szárnypróbálgatóit es értő dalosait, — akik felelősséget éreznek társadalmi életünk, a szocializmus építésére és őszinte hittel, bizalommal vállalnak részt anyagi és szellemi előrehaladásunk útjának egyengetésében. Ar rról beszéltek ezen a napon, tizenhárom évvel ezelőtt ők, Parragék is, mint a többi egyszerű ember. Megszűnt az úri világ, amely robotot, verejtéket, megalázkodást követelt tőlük, kevéske fizetséget nyújtott nekik, s így tette volna később is velük, ha a rabtartók fegyveres hordáit nem verik ki hazánkból a vöröscsillagos szovjet katonák. Reménység született a fiatal munkásházaspár szívében ezen a napon; az újjászülető élet táplálta reményüket. De náluk egy másik élethez is kellett a remény, ahhoz, amelyik még nem érkezett meg, de már megmozdult, jelezte jöttét a fiatalasz- 6zony szíve alatt. 1945. június 14-én öltött testet ez az élet, kisfiút szült Par- ragné a reményteljes jövendőnek. S most itt, a Gzollner téri iskolában beszélgetek Pityuval, a kisfiúval. Barna, kékszemű emberke, nyúlánk, sudárba szökkenő. P J-J rdeklődöm tőle, hogy mi akar lenni, ha megnő, — és meghökkent a válaszával. — Hadmérnök — feleli, s ekkor veszem észre, hogy a kabátja hajtókáján ott díszük a gellérthegyi szabadságszobor fő- alakját ábrázoló békejelvény. — S miért éppen hadmérnök? •— firtatom. — Azelőtt repülős szerettem volna lenni, de a moziban láttam olyan filmeket, hát elhatároztam, hogy hadmérnök leszek. — A háborús filmekre gondolsz? — Igen. Meg a tudományosakra. Aztán gondolkodik kicsit, s meglepő módon megokolja, hogy miért nem más, hanem éppen a magaválasztotta pályára készül. — Hadmérnökök is kellenek ahhoz, hogy meg tudjuk védeni hazánkat. Majd kis idő múlva hozzáteszi: »Hogy a hadműveleteket el tudjuk végezni.« Így mondja, szóról szóra, a •még nem is egészen 13 éves gyerek'. S ok minden és mindenki játszott közre, hogy Pi- (tyu így gondolkozzék. Nemcsak V mozi, de az iskola, az úttörő- tfieaj»atu amelynek arsvezetdüeSass Ervin: ]Jj tavaszi dal Kiterítem gondolatom selymét, ezer, millió sejt-eszme lángját, tavasz van, hahó! Friss, tiszta kelmét nyújtózó testeinkre dobj, hamar! Sugárcsipkék özöne az úton, igaz ábrándok leánykák szemén, új dallamok pendülnek a húron, tánc, kacaj, csoda-rohanás a nap. Szíven ütött most ez a március, más a dal, a szép, — minden igazabb, a Duna, Szajna és lenn, a Nílus hömpölygő fodrán egy és ugyanaz a tavaszi sugár, a vad vihar, egyformán fut mély tengerek felé a népeknek tavasz-dalaival: egyformán harsog messzire, tisztán. Kimegyek a zöldbe dalolni ma, futni Vágyom új tavaszom elé, ott szövődik kinn, a legszebb ima: alkotás gsodája, repülj velem! Ott lesz féktelen minden gondolat, tavasz van, hahó! Tiszta március, szórjuk a szélbe a rossz gondokat, akarat, erő, ma itt összeforr! Tekintetem suhog a tág mezőn, — szép hazám, és te, távol, nagyvilág ezernyi népe kovácsold erőm: hogy dalolni tudjak most, igazán. Csatári János: VAJON MI HASZNA...? Vajon mi haszna, mondd, a szónak, ha könnyű álmod tükre az, ha önmagadnak építsz várat, emberséged — dudva, gaz, s ne úgy ítélj, mint némi bárgyú, hitvány ficsur, ki tetszeleg, hogy ő az eszme hős lovagja — fújja, ontja az elveket, de hogyha kell, a karja gyönge, kibúvót érvel ezret is. Ne úgy ítélj, mint az álnok — más útra, bozótba, sárba visz. — Vajon mi haszna, mondd, a gondnak? A sírás rajtad sem segít —1 állványt emelj, s a munka láza a hóban sárban felvidít. Ember legyél, ki értelemmel mozgat meg erdőt és hegyet. Ember örökké, s meghódítod szerencséd és a végtelent. S, ha drága néped ellen csörtet, J uszít a Mammon fegyvere, harcoljál, győzz és úgy ítélj, hogy ne légy a munkás szégyene! PITYU lyettese, s nem utolsósorban az édesapja, aki most rendőrfőhadnagy. Egész életünk hatott a kisfiúra, hogy gyermekéletében a szokásostól eltérő felnőttes terv szerepeljen. — És melyik tantárgyakat szereted a legjobban? — kérdezem tovább. — A rajzot, mértant, földrajzot, meg a történelmet... Nagyon szeretem az irodalmat is — teszi hozzá sietve. — A nyelvtant nem nagyon — vallja be ezt is. Árad most már belőle a szó, elárulja, hogy legkedvesebb olvasmánya Verne Gyula »Utazás a holdba« című fantasztikus re- fénye. Tehát ízig-yérig mai gyerek ez a Pityu. — Üjságot is szoktál olvasni? — Hogyne. A Népszabadságot.: mindig elolvasom — s komolyan állítja, hogy édesapjával politizálni is szokott. — Meg olvasom az Érdekes Üjságot és az Élet és Tudományt is.., A szputnyikok nagyon érdekelnek. .. Azonkívül a múzeumba is elmegyek mindig. Akármilyen kiállítás van, megnézem... Volt az az atombombás. Többször is megnéztem, hogy megvizsgáljam őket. Az »őket« alatt azokat a repülőket, bombákat érti, amelyek a háborús pusztítás eszközei. S hogy még jobban bizonyítsa, hogy mennyire készül ezek ellen, az ő hivatására, elmeséli, hogy szabadidejében állandóan fúr-farag. — Fából csináltam már több kisautót. Meg egy gumimotoros repülőt is. Sikerült, a propeller forgott. Igaz, a gép nem szállt fel. Rövidek voltak a szárnyai... De csináltam gumipropelleres hajót is, az ment is a Tiszán. Visszafelé ugyan, mert a propellert fordítva szereltem fel,... de ment. Kifogytam a kérdésekből. Ezt észreveszi Pityu is, és pillanatnyi szünet után udvariasan megkérdezi: »Mehetek?« És elvegyül az iskola udvarán lízpercező társainak zajongó tümpfphpn. Nézek utána, azt4n vissza- ( felé, az elmúlt tizenhárom esz-/ tendőre. Majd a tizenhároméves' Pityu mellé odaképzelem mi-' magúnkat, idősebbeket, abból az( időből, amikor ekkorák vol-/ tunk, mint ő. S ezt mondom magamban: ha másból nem tudnám,1 ezen a gyereken lemérhetném, | hogy mekkorát fejlődött a mi, világunk, amióta nem az »urak« — az urak. De azért jobban szeretném, ha( Pityunak nem kellene hadmér-^ nőknek lennie. Csak mérnöknek, aki nem azért épít hajókat,! repülőket, hogy háborúzni kell-| jen velük. És ez rajtunk, felnőtteken is múlik, hogy úgy le-1 gyen! Tarján István cÁ béke. küszöbén Acélsisakos évek nehéz kapuja döngve bezárult; a Háború buzhödt, oszló tetemét temetjük, február jégvirágos ravatalán... Olajág leng, s tiszta galambok csapongnak a roppant, komor hulla fölött. Gyermekkacaj cseng, fiatal lányhangok fuvoláznak, érces férfiének ujjong e boldogságos gyászmenetben. E februári tavasztváró triumphusou, kiégett tankok és meredt lótetemek közt, éltető párákat hordó sötét felhőrongyob alatt, füttyögő szellők fürge cirógatásában, szívünkben már megfészkelt a büszke reménység; hogy átvészeltünk minden romlást, s nem fog már rajtunk semmi átok; füsttől vércres szemünk majd mosolyogni is tud; mind sugarasabb fénye lesz a napnak, £s élni, munkálkodni végre békén, szabadon, magyarul lehet! (1945. február) JÓBA TIBOB Az ezeréves jussérí Irta: Sánta József, az egykori dusnoki földosztó bizottság elnöke Jóval a megbeszélt időpont előtt ott vagyunk a községháza udvarán. Ütvén újgazdának osztjuk ki ma a földet, a legbátrabb igénylőknek, akiket nem riasztott el a visszaérkezett jószágigazgató rémhíre az urak visszatértéről. Senki sem maradt el! A kora reggeli álmos levegőben ugyan egy-két földigénylő még most is hitetlen- kedve beszélget a földosztásról. Egyikük azt tanácsolja, hogy vigyük ki a községi mérőláncot, de a többiek azt mondják: nincsen arra idő, hogy ölnyi pontossággal méricskéljünk, — az túl hosszadalmas, karácsonyra sem lennénk készen. Magam is az utóbbi álláspontra helyezkedtem. Az a fontos, hogy a föld minél előbb ki legyen osztva és minél gyorsabban megművelhessük. Elindulunk. Alig hagyjuk el a falu szélét, eszünkbe jut Varga András bácsi meséje, amelyet a tegnapelőtti föld• Részlet a szerző hasonló című Ír rán igénylő bizottsági ülésen mondott el: Öregapám mesélte nekem, hogy a »Halomi« dűlő valamikor mind szilvás, meg körtés volt, szóval gyümölcsös. S mind a mienk, a népé! Aztán egy szép napon négy ökörrel — az első kettő nyakán aranycsengettyű volt — idehúzatták az ekét és a falu szélére vonták meg a határt! Körülbarázdálták és attpl a naptól fogva a káptalan területe lett itt minden! Aki az így elvesztett drága földjét siratva mégegyszer rá mert lépni földjére, annak jaj volt! Deresre húzatták. Hát mi mostan az első újgazdákkal átléptük ezt az elátkozott határt — anélkül, hogy deresre húzástól kellene tartanunk! Az út jobboldalán most egy 50 holdas ősziárpa vetés van. A baloldal parlag. Nem sokáig fog heverni, mert minden erőt mozgósítani fogunk a föld megmunkálása érdekében. Térvet készítettünk már a községben maradt igaerő felhasználására, az igával rendelkezőket beosztottuk az igátlanok földjének megmunkálására Lg, g aki r;Erp haj» landó a másik segítségére lenni, azt rendőreinkkel kényszerítjük munkára! Beérünk a majorba és a raktárost keressük. Előjön. — Antal bátyám! — mondom, — Az ölezőléc kellene nekünk! — Azt lehet — feleli, miközben a magtár felé tart az öle- zőért. — Szívesen vennénk azonban, ha maga is kijönne a földosztáshoz. Mpgára bízta a káptalan a birtok sorsát, amikor elmenekültek az urak, — csak jobban tudja a táblák területét, a dűlők hosszát, mimindent! — Hát éppenséggel kimehetek — válaszol szíves hangon, s már nem fél, hogy gazdái visszatérnek. Egész nap velünk csatangolt a határban. Amint kiértünk a majorból, már látni lehetett a Gál-hídon feketéllő embertömeget. — Valami sokan vannak ezek! — mondja! Matity, földosztó bizottsági társunk. — Száz ember is megvan ez! De vajon mire iáinak J,
