Petőfi Népe, 1958. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-04 / 80. szám
Ma szálljon a dal, zendüljön a nóta. hirdesse millió öröm-könnyes szem az ünnepet, feszítve a váll — a vállat, lendüljön a kar magasba, lépések dobbanjanak, hulljon virágesö a lábak elé, űzze el a felhőt a tiszta tekintetek tüze. ma tárja ki lelkét mindenki, akinek szívében dalt gyújt az ünnep, ma szálljon a dal, ma pattanjon a rügy az ágon, ma ünnepi díszt öltsön a táj, t'arga Mihályt SZÁLLJON A DAL ma a tavaszi szél la róla zúgjon, a szabadságról, mi oly soká váratott magára, ma hálánk és örömünk sugárként röppenjen világgá, — barátaim, ma emlékezni kell, lebbenő zászlók színét szívni magunkba, katonacsizmák dobbanásába fogózni, éledő pázsitot ölelni gondolatban, ma a napsugár is játszótársunk, ma még az ég is kékebb, ma nagyobbat dobban a szív, ma csordultig telik örömmel a lélek, ma szálljon a dal, zendüljön a nóta, hirdesse millió öröm-könnyes szem az ünnepet! Varga Sándort Futnak a századok A történelem széles medrében Iccsorognak, futnak a századok, rohannak újabbak felé. Ember vagyok, cs mindig lázadok szűkmarkúságukon, mert ha fáradok, munkámat teszem az új korszak elé, cs ezer, cs millió ember, aki cl, vércsatornáin fölrobog a nap; — — Kalászt növel, vagy gyárat emel, kérges kezével lobogtatja ** a felnövő nagy századokat, . « r"' ö emberi magasság, "v , , himnusz-koszorú illeti fejed! Csodás alkotásod emel magasra; Tennen ragyog az ég kupoláján, s itt lent a földön, és a tengerekben történelmet író erős, nagy kezed! Csak ragyogj szüntelen! — lengesd merészen zászlód a kornak ünnepi szelében; A jövő nemzedék fáklyája légy le, s menj, — kéz a kézbe, légy méltó a névre; Ember! — munkálkodj, sok meg a dolog! A történelem széles medrében Iccsorognak, futnak a századok. Beethovent hallgatva Messziről indul el, olykor a ködben megvonaglik, majd meg lebukkan pillanatra, sírástól csuklik el a hangja; jön mégis a fényre az ember, körülveszik a zsonduló mezők, rögökre tekeredő szivárvány, meg a szikrázó apróbb ujjongás, az Ünnep, heje-huja, dévaj, mégis szűzi jókedv, kis kacagások, nekilendülések; mellette jár a Tánc, a felszökő, az élni ezer-színnel érdekes lépést diktáló indulat s a folyamatos munkában érlelődő ujjongó GYŐZELEM. GOÖR IMRE Malta l Is Iráni BÉKEHANG Testvér, ki élsz a világon akárhol, Békejobbom fogadd parolára. Ne válasszon el bennünket a távol. Fűzzön egybe közös érdek szála. Oly mindegy, hogy milyen színű a bőrünk, s milyen nyelven szólunk, mint barátok, Egymás ellen soha többé ne törjünk, Házainkból ne legyen zsarátnok. Kétszer dúlta háború e századot, Kétszer buktak nemzetek a porba, Ártatlan vér búzaföldet áztatott. Vakok, bénák kényszerültek ólba. Évezredes kultúrákon mart sebet Tébolyszülte, vak gyűlölet átka. Kínzókamrák faltak asszonyt, gyermeket, Százezreket küldtek rút halálba. Én tudom, hogy mindenkinek elég volt. Csak annak nem, aki halász a vérben, Nyugat felöl meg-megdörren az égbolt... Testvér, tovább ne maradjunk tétlen! Hárítsuk el a veszélyt, hogy ez a föld Ne legyen több háborúnak pokla, S aki munkás jószándékot örökölt, Virradhasson építő napokra. Ne hidd, hogy tán gyengeség szól belőlem, Harsányan, hogy azt kiáltom: Békét/ Van fegyverem, bízom is az erőmben, Izmos öklöm súlyosabb, mint vélnéd. De lásd, azért, mert tudom, hogy rossz vége lenne, aki kezét rám, emelné, Nyíltan mondom mindenkinek szemébe, Nem állok a fegyverkezők mellé! Én nem lövök hidrogént, *—, s az atomot Emberélet-szépítésre szánom, Hogy ereje békés meleg otthonok ölén jólét eszközévé váljon. y Akarom, hogy minden, mit a tudomány révén teremt a huszadik század, Közkincs legyen békés versenyek nyomán: ki emel több egyetemet, gyárat! Ezért nyújtom testvér, ki élsz akárhol békejobbom feléd parolára, Erősebb lesz véled a béketábor, Mely győzni fog meglásd nemsokára. Mérkőznek ma különböző rendszerek, S majd, ha végül dönt a világ népe, Ezt választják maguknak az emberek, Mert itt él a Szabadság s a Béke! FODOR JÁNOS: A. ]KLÉT GÉP Csüki Béla lakatos barátom- )mal találkoztam a napokban, is ahogy belemelegedtünk a beszélgetésbe, rátért a maga történetére. így kezdte; H azakerültem én is Kecskemétre a szörnyű háborúból. Különösebb bajom nem / történt, csak belülről ment tönk- Ire bennem az élet. Szóval: lelkiig leg nagyon elestem. Annyi vért '.és borzalmat láttam, hogy éveikig fog nyomni az iszonyat. HáAmint közelebb érünk, köszönünk: — Adjon isten! — Adjon Isten! — válaszolják félig bizakodó, félig kétkedő hangon. Előre megyünk. Nagy csend van, csak a lábdobogások hallatszanak, amint a hídon átmegyünk. Egy szó se hallik. Nem kötekednek velünk, de nem is kérdezősködnek, — Na, Isten segítsen munkánkban! — mondjuk, mikor megérkezünk a felosztandó föld első parcellájához. Nagy csend fogadja szavainkat. Köröttünk néma körbe húzódik a százötven ember, — Mért van úgy megijedve? Fél a földtől? Ettől kicsit felszabadulnak az emberek a láthatatlan nyomás alól. Gyurka bácsi közelebb jöp. — Maga 10 holdat igényelt. Elég lesz az? — Hát, a fene tudja. Azt hiszem, hét is elég lesz, nincsen igám- Kézi munkaerő meg Inában van sok. Kezemben az ölező léccel a tábla szélére lépek. — Verje le ide a karót. Leveri. A többi meg elrettenve néü[,tm vakmerőséget! fclvfeüm az uraktól a földet! Csak nem lesz ennek jó vége« — szólal meg bennük az ami szemükön is látszik: a riadtság. De mostmár utoljára, A föld túlsó vége felé forgatom az ölezőt, mellettem halad Gyurka bácsi, utána meg a többiek, mind. A túlsó végre érünk. 152 öl hosszú. A túlsó vége kicsit csücsökbe vágódik, de ezt ml mostmár nem méricskéljük. Majd a mérnökök elvégzik ezt a munkát! — Tíz legyen, vagy pedig hét? kérdem utoljára. — Legyen hét. — Miközben a másik karót veri le, mérem a szélességet. 70 ölnél megállók. — No, itt verje le a karót. Eddig lesz a magáé. A túlsó végén, ugyanilyen szélességben szintén tűzzön le egy karót mes- gyének, — Köszönöm szépen — mondja félig meghatódottságában, félig gyerekes félelmében, Miközben mérjük a földet, odajön egy ember a nem idézettek közül, akik a hídnál várlak ránk, — Azért jöttem, hogy megkérdezzem: lehet-e meg földet kapni, merthogy én niég nem Irattal a> — Én Is azért jöttem, én is.,, — hallatszik most többfelől. Odajön Matíty elvtársunk is, — Persze, hogy lehet — válaszolunk. — De nem it, hanem a volt kántorlakásban, ahol a földigénylő bizottság székel, Megköszönik a felvilágosítást, elindulnak. — Nyomukban az egész, a Gál-hídnál várakozó csoport. Most tudjuk már, miért vártak ott ránk: saját szemükkel akarták látni, hogy osztjuk-e a földet csakugyan. Mert más szájából hallva nem hitték. Egynéhány még ezután is ott marad a nem idézettekből, hogy a földosztásban gyönyörködjön. Egész nap velünk caplattak a sárban. Amint a dűlő túlsó végére érünk — Báló Gyuri bácsi közelébe, — önkéntelenül is átpillantunk a földjére, A község első új gazdája éppen a mesgye mellett ballag. Most megáll, s megemeli a kucsmáját, s idehallik szava, amit nem nekünk szánt: — Istenem! — sóhajt fel hangosan. — Ez a föld valóban az enyém? Áldja meg az Isten mindazokat, akik végre a szegény parasztot jussához segítet- tékJ . . . borúztunk a németért, hogy szaporodjanak a magyar árvák és özvegyekAz üzemben sokan örömmel fogadtak, néhányan közömbösen. A főnök vállát vonogatta. — Ha akar, dolgozhat, de a gépe ócskavasnak sem jó. Csak azért hagytuk bent, mert nincs útban. Körülnéztem a gépet. Rozsdás volt, sáros, poros, kisebb alkatrészek innen-onnan hiányoztak, áttették a másik gépekre. Ettől .függetlenül más hibát nem talál- • tam. Hátrafordultam és mondjam a főnöknek: — A gépet a héten rendbehozom, hétfőn dolgozom. Kicsit gúnyosan egyezett bele. — Tessék, próbálja meg. A gépet a legapróbb csavarokig szétszedtem. Benzin, petróleum, olajszag terjengett. Nya- [kig szutykos, festékés, kormos [voltam, de csináltam. Alig lát- Iszottam ki a sok kerék, acélrúd, [csavar közül. Viszont a rozsda tűnt, a piszok takarodott. Akkor [akadtam fel, amikor minden [csillogott, villogott a tisztaságitól. 4 — Magasságos ég! Szétszedni : szétszedtem, de hogyan rakom [össze? Lucskos lett az ingem, a haljam teteje is vizes volt. Ráül- :tem a gép lábára és onnan te- : kintettem szét. Reménytelennek [látszott, hogy ebből az acélhal- i mázból még egyszer valaha is [gép legyen. — Soha nem tudom összerakni — sóhajtottam s vádoltam [magam, minek kezdtem hozzá. | Kinevetnek, megaláznak, — és [jogosan. Olyat vállaltam, ami- ;hez nincs gyakorlatom, és ami- ;hez nagyon kicsi vagyok. Tömke, a szomorú szemű gé- ipész mellém ült. — Nem megy? — Halkan adta [a tanácsot. — Hunyd be a szemed és kezd [magadban a gépet újra szétszedni, akkor rájössz, mit honnan Íveltél el, és máris egybe van az I egész. E gyszerű volt a tanács, megfogadtam. A hét végén csodámra jártak. A főnök hajtogatta: — Hihetetlen, hihetetlen. A gép ennek ellenére működött. A fogaskerekek zajtalanul kapaszkodtak egymásba, a nagy kerék hozzásímult a kisebbhez és járt, Járt a gép. Ugyanakkor a nagyajtó melletti géptől hatalmas reccsenéa hallatszott. Mindnyájan odafutottunk. Pákász Béla, az alacsony, sörtehajú gépkezelő felnézett és egykedvűen mondta: — Ennek befellegzett. A főnök idegeskedett, kiabált, lármázott. Pákász annál nyugod- tabb maradt. — A géptől sem lehet kívánni, hogy harminc év után úgy működjön, mint az elején. Különben hibás nem vagyok. Jónapot. Elment. A főnök mérgelődött. Tömpe csendesen megszólalt, s rám mutatott; — Majd ez megcsinálja. Szóhoz sem tudtam jutni hirtelen. A főnök lázba jött, még ölelt is. — Rajta kérem, nem leszek hálátlan. Az első gép után már köny- nyebben mént a munka. A törést megtaláltam. Belülről roppant össze az acélgörgő. Szaladtam ide, futottam oda, tárgyaltam, veszekedtem, dolgoztam, csiszoltam, smirgliztem és a végén elkészült az új görgő. Vissza akartam tenni a helyére. Tömke megállított. — Ha már ennyire vagy, tedd tisztába az egész gépet. Í gy állított be Tömke az újjáépítők sorába. Akkor még ösztönösen cselekedtem, csak később jöttem rá, hogy bár parányi dolog az, mégis, a városban két géppel több jár. De a nagy cselekedeteket a hídépítők,: a gyárépítők, a szétbombázott* házak újjáépítő! vitték véghez. Elhallgatott s én melegen megszorítottam Csüki Béla kezét.
