Petőfi Népe, 1957. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1957-10-10 / 237. szám

A bajai középiskolákban megalakultak a KISZ-szervezetek Hej, diákélet! Az első izgalmak és szurkolások ideje, mely a később át­élésre kerülő fut­ballmeccsek segyéb sportesemények pa­rázs hangulatának tulajdonkép­peni szüiőanyja. A tudás és látó­kör kiszélesítése mellett, az élet­hez szükséges leleményességet is itt sajátítják el a fiatalok. Bár nem. minden leleményességi próbálkozásra mondhatjuk azt, hogy sikerült is. Egy ilyen balul végződött kísérletnek voltam eppen a minap szemtanúja. Az eset szereplői a tanár, négy na­gyobbacska diák és egy ciga­retta, mely mint a legenda, száj­ról szájra járt négyük között. Én is voltam diák és mivel nem szeretek nagyképüsködni, hát bevallom, hogy én is elkövettem ezt a tiltott cselekedetet. Éppen ezért nincs szívem, de meg jo­got se formálhatok ahhoz, hogy a fejüket alaposan megmossam, azonban emberi kötelességem figyelmeztetni őket, hogy a do­hányzás határozottan károsan hat fejlődő szervezetükre és ne higgyék, hogy a felnőttek zsar­noki megnyilvánulása akarja megvonni annak élvezetét töltik, hanem kizárólag a szeretet és a gondosság. Arról pedig remélem, nem is kell egy tudásban immár számottevő diákember előtt be­szélnem, hogy mennyire egész­ségtelen dolog egymás szája után a kisebb-nagyobb mértékben, de feltétlenül benyálazott cigaret­tát szívni, A fertőzés valóságos melegágya ez. No, de kísérjük az eseményeket figyelemmel! A kis mellékutcában, amelyet szereplőink az ádáz dohányzási tilalom miatt kijátszási hőstet­tük színhelyévé avattak, ép­pen körben járt közöttük a ci­garetta, amikor az egyikük hir­telen támadt ijedtséggel oda­szólt a diákáfium élvezetébe me­rült társának: — Vigyázz! Jön a tanár úr! Egy idősebb férfi közeledett feléjük az úton. A megrettent diák kikapta a szájából a ciga­rettát és görcsösen szorongató kezével együtt gyorsan a kabát­ja zsebébe süllyesztette. így mentek tovább. Mire a tanár odaért, már tisztelettudó ártat­lansággal köszöntötték. Igen ám! Csakhogy mindez időt vett igénybe, mely alatt az égő ci­garetta sem tétlenkedett. Leg­alább is erre enged következ­tetni, hogy alig haladt túl a ta­nár rajtuk, máris filmszerű gyorsasággal peregtek tovább az események. Az eset szenvedőnek nevezhető hőse kirántotta kezét a zsebéből és a benne szoronga­tott cigarettát szinte eszelősen elhajította. Nyilván megperzse- iődhetett a keze is, mert elkezd­te a tenyerét hevesen fújni, bi­zonyos földöntúli hatalmakat is emlegetve, — Ég a zsebed! — hangzott az elfojtott, de riadt kiáltás vala­melyik részéről. Valamennyien nekiestek a füstölgő zsebnek és közös erővel sikerült eloltani. A kabátzseben tekintélyes és ko­mor lyuk tátongott. Hát nem jobb lett volna min­den leleményességet félretéve, a cigarettát zsebresüllyesztés he­lyett mindjárt eldobni? Tudom, a cigaretta nagyon értékes holmi a diák szemében, de ennyit ta­lán mégsem ér meg. Volna még egy szerény ajánlatom. A leg­jobb lenne végleg elvetni a gondját és szájba se venni azt a komiszkodó cigarettát, mely min­denképpen csak kárára van a szegény diákembernek. A kecskeméti 5-ös jel­zésű autóbusz máriavárqsi végállomása, mely a vasút­állomásnál van, a szó legszoro­sabb értelmében vadregényes hely. Iíegényes azért, mert köz­vetlen a végállomás előtt tere­bélyes szemétdomb sugárzik, mely kifürkészhetetlen ezerféle Illatával valóságos kábulatba jti a leszálló utasokat, míg a felszállásra várakozók még ak­kor sem tudnak szabadulni ettől az átható illatártól, ha már mész­5 sze járnak tulajdonképpeni ki­termelő helyétől. Ez a szag hí­ven elkíséri őket akár a város másik végébe is. Ebben rejlik tehát regényes volta, míg a vad­ságáról azok a különleges légy­hadtestek gondoskodnak, ame­lyek megrohanják a gyanútlan utazóközönséget, sót még hosszas autóbuszútjukon se tágítanak mellőlük, lévén az a kiváltságuk, hogy jegyváltásra sem kötelezet­tek. Valószínű, hogy ezek látják el a belső városrészek utánpót­lását is, mert hiába irtjuk őket vegyi és fizikai úton egyaránt, csak annyi van belőlük, ameny- nyi volt. Még pedig sok. Nem lehetne ennek az autóbusz vég­állomásnak a vadregényességén valahogy változtatni? Vagy a szemétdombot eltüntetni onnan, vagy a végállomást áthelyezni? i Az ellenforra­dalom bűnös szándékú és esz­telen garázdálko­dásának minden ,• MN utókövetkezmé­v yí nyét szerencsé­sen átvészeltük. Az inflációt elke­rültük, termelésünk ismét fel­felé ívelő, egészséges tendenciát mutat, árukészletünk a 15 mil- liárdot meghaladja, a kereske­delmi cs közélelmezési cikkek árait pedig sikerült régi szinten megtartanunk. Csak a piaci áruk körül mutatkoznak egyes áruk­ban érthetetlen hullámzások és eltolódások. Vajon indokolt-e a vágott, hízott liba kilogrammon­kénti árának egyik hétről a má­sikra történt 4 forintos emelése? Van-c magyarázata a tojás 2 fo­rintot is elért darabárának? Jo­gos-e a téli alma 6 forintos kg- ára az idei bőséges almaterpiés mellett? A mi rendszerünk az általános jólétet s nem az egyedi érdekeket szolgálja. Vigyáznunk kell tehát, hogy a túlzott nye­részkedési szándék és az önös érdek a legparányibb rést se tudja ütni megalapozott és ki­kristályosodott életszínvonalun­kon. Erre vigyázni is fogunk! Mióta a középiskolák kitárták kapuikat a tanulóifjúság előtt, azóta az iskolások is mind töb­ben jelentkeznek a KISZ-be. Előbb a Mezőgazdasági Techni­kum fiataljai alakitoilák meg a. Kommunista Ifjúsági Szövetség szervezetét, majd a Közgazdasá­gi Gimnázium, a Leánygimná­zium és a Kereskedelmi Tech­nikum diákjai követték a pél­dát. A napokban a Tanítókép­zőben is megalakult a KISZ. így Baján hat középiskolai K1SZ- szervezet működik, 281 taggal. Az alakuló gyűléseket minde­nütt szervező bizottságok készí­tették elő. A szervező bizottsá­goknál minden esetben sok fia­tal jelentkezett, de mivel a Kommunista Ifjúsági Szövetség­be csak a legjobb fiatalokat ve­szik fel, így a jelentkezők 65— 70 százalékát javasolták csak felvételre. A megalakult K1SZ­szervezclekben KISZ-segítő ta­nárokat választottak a fiatalok. A nemrégiben alakult tanító­képzői KISZ-gyűlésen részt veit és felszólalt Borsos György, a városi KISZ szervező bizottság titkára, aki a többi között be­szélt a KISZ feladatáról, politi­kai célkitűzéseiről, az iskolai szervezet különleges feladatáról és a tanítók szerepéről. Kijelen­tette: "Olyan kollektívának kell lenni az fakóidban, anjely képes lesz minden tanulóban a közös­ségi érzést kialakítani és képes­sé tesz minden KlSZ-tagot arra, hogy az iskolából kikerülve nem­csak tanítóvá, hanem a nép és a kulturális élei irányítójává is váljanak.« Az új KISZ-szervezetek lelke­sen készülnek a tagkönyvkiosz- tó taggyűlésekre. Várady Gyula Romsics Lajos kalocsai lakost a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervez­kedés miatt állították a megyei bíróság elé. Romsics Lajos az ellenforra­dalom kitörésekor Sztálinváros- ban dolgozott és amikor ott le­állt a munka, hazament Kalo­csára. Amint a városba érke­zett, a Petőfi téren éppen gyű­lés volt. Azonnal felszólalásra jelentkezett, mint a sztáünvá- rosi munkástanács küldötte. — Felszólította a tömeget, hogy vállaljanak szolidaritást a sztá- linvárosi és a budapesti felke­lőkkel. Felhívta őket, hogy gyűjtsenek élelmet a budapesti felkelőknek, amelyet majd ő a fővarosba szállít. Liba, kacsa-, iyÉ-, puyka­TOLLÁT A gyűlés után a Kalocsai Ke­nyérgyárba ment, ahol köve­telte, hogy süssenek kenyeret a budapesti felkelők részére. A' délutáni órákban a városi ta­nács előtt összegyűlt 500 főnyi embert ugyancsak élelemgyűj­tésre szólította fel, s egyben a tömeg előtt követelte, hogy bo­csássák szabadon a börtönben lévő rabokat.' A nemzeti bizott­sági ülésen pzért szállt síkra, hogy tartóztassák le Kalocsa város rendőrparancsnokát. A megyei bíróság Romsics Lajost ötévi és hathónapi bör­tönbüntetésre, politikai jogai­nak nyolcévi eltiltására és 1000 forintig terjedő részleges va­gyonelkobzásra ítélte. magas napi áron vásárol­nak a helyi iy«ims- szivetoleii VI. Lenint Boncs-Brujevics, a Népbizto­sok Tanácsának ügyvezetője, Lenin régi barátja kísérte. Boncs-Brujevics igyeke­zett szóval tartani Vlagyimir Iljicset, hogy elterelje a figyelmét a mindenün­nen ráirányuló felvevőgépekről. Amikor a felvételek már félig elké­szültek, Lenin hirtelen sarkon fordult, hogy visszatérjen dolgozószobájába, s elekor észrevette az operatőröket. — Hát ez mi? — kérdezte meglepet­ten. — Hova szaladnak? Mi van a há­tukon? Várjunk csak, hiszen ezek fil­mesek. Boncs-Brujevics nem tagadhatta le, beismerte, hogy valóban filmesek. — Hogy jutott eszükbe, hogy engem lefilmezzenek? Hát még mit nem! Ki engedte meg nekik? S nekem miért nem szóltak róla? — Egyszerű a dolog, Vlagyimir Iljics! Ügysem egyezett volna bele, erre pedig nagy szükség van. — Ez igaz — mondta Vlagyimir Iljics «—, nem egyeztem volna bele. Eszerint maga szedett rá engem? Körülnézett és hozzátette: — De hiszen, amint látom, itt egész filmes összeesküvést szerveztek! Ügyes, nagyon ügyesen rászedtek — és jóízűen kacagott hozzá. — Na. ha egyszer szük­ség van rá, ám legyen, megbocsátom. Nem sokkal később a Kremlben be­mutatták a »Vlagyimir Iljics sétája a Kremlben« c. kisfilmet. Iljics vidáman, nevetve figyelte a vásznat, s egyre azt hajtogatta, hogy »milyen ügyesen be­csapták«, és mégis megcsinálták. A kisfám pedig nemsokára megjelent Moszkva és más városok filmszínházai­nak műsorán. A nézők mindenütt lelkes ünnepléssel, hatalmas tapssal fogadták a vásznon megjelenő Vlagyimir Iljicset. * 1919 elején újabb kellemetlen eset történt. Hat esztendő Lenin mellett — Sx. ti. Gil, Lenin sofőrjének vísstaemlebesestíi — 1919 január 19-et írtunk. Azon a télen hatalmas hóviharok tomboltak, Moszk­vát hó fedte be. Az utcákat hóbuckák borították. Azon az emlékezetes vasárnap estén Szokolnyikibe indultunk. Vlagyimir Il­jics az egyik erdei iskolába készült, ahol Krupszkaja pihent. Az iskolában gyer­mekünnepélyt rendeztek, s nagy izga­lommal várták Lenint. Nem a Vörös kapun hajtottunk ki, hanem az Orlikov utcán. A Kalancsei tértől nem messze fenyegető kiáltás csat­tant: — Állj! Valami köpenybe burkolt alak kiál­totta. Lenyomtam a gázpedált, és éles kanyarral megpróbáltam kitérni előle. — Mi történt? — kérdezte Vlagyimir Iljics. Azt feleltem, hogy valami ismeretlen, alighanem részeg, utunkat állta. Sze­rencsésen elhajtottunk a pályaudvar mellett, amikor azonban a Kalinkinszkij- gyárhoz közeledtünk, négy revolveres ember ugrott ki az út közepére.-— Állj! Megállni — ordították. Látom, hogy nem őrjárattal van dol­gunk, ezért továbbmentem a kocsival, egyenesen rájuk. Az ismeretlenek ismét ránk kiáltottak: — Állj, vagy lövünk! Én meg akartam »ugrani« előlük, de Vlagyimir Iljics rám szólt, hogy álljak meg. Azt gondolta, igazoltató rendőrök­kel van dolgunk. A hídhoz érve benyomtam a féket. A kocsi megállt. Több gyanús külsejű alak rohant hozzánk revolvert lóbálva, s ránk kiabáltak: i= Kiszállni! íllénkenl Vlagyimir Iljics kinyitotta az ajtót és megkérdezte: — Mit akarnak? Az egyik támadó ráordított: — Szálljon ki, ne fecsegjen! A bandita megragadta Vlagyimir Il­jics kabátujját, és kirántotta. Vlagyimir Iljics csodálkozva megismételte a kér­dést: — Mit akarnak, elvtársak? Kicsodák maguk? — és elővette igazolványát. Marija Iljtnyicsna és Csebánov, akik Leninnel együtt ültek a kocsiban, szin­tén kiszálltak, de meg mindig nem ér­tették, mi történik. Két bandita szoro­san Vlagyimir Iljics mellé állt, s revol­verük csövét a halántékának szegezték. — Meg ne moccanj! Egyikük Lenin elé állt, megragadta kabátja hajtókáját, villámgyors, gyakor­lott mozdulattal szétnyitotta a kabátját, s a belső zsebéből kiemelte a levéltár­cáját, amelyben iratait tartotta és a kis browningot. Ezalatt én a helyemen, a volán mel­lett ültem, kezemben tartottam a csőre töltött pisztolyt. Vissza kellett tarta­nom magamat, hogy ne lőjek rá a ban­ditákra. Hiszen egyiküket loteríthettem volna, de a tűzharcban ők kerekedhet­tek volna felül. Nem tehettem ki ve­szélynek Vlagyimir Iljics életét. Marija Iljinyicsna nem ismerte fel rögtön a helyzetet, hogy útonállókkal van dolgunk, s felháborodva kiáltotta: — Milyen jogon motoznak maguk? Hiszen ez itt Lenin elvtárs! Mutassák a megbízásukat! — Ütonállóknak nincs szükségük meg­bízásra — felelte az egyik támadó. — Nekünk mindenre van jogunk; Nyilván nem hallották tisztán Marija iljinyicsna szavait, s Lenin nevének említése elkerülte figyelmüket. A banditák észrevették engem is a volán mellett, s ram parancsoltak, hogy azonnal szálljak ki. Parancsuknak a re­volverük adott nagyobb nyomatékot. Nagyon bosszantott, hogy elég erős em­ber létemre, fegyverrel a kézben nem állhattam ellen a gaz támadóknak; Egyet azonban tudtam: Lenin életét nem szabad kockára tenni. Az egyik bandita beült a helyemre, a többiek a kocsi hágcsójára ugrottak. A kocsi villámgyorsan nekiiramodott. A volán mellett szemmelláthatóan tapasz­talt sofőr ült, ezt a kocsi futásáról lát­tam. A kocsi eltűnt a szemünk elől. — Hát ezt ügyesen megcsináltuk — szólalt meg VUgyimir Iljics —, fegyver van nálunk, és odaadtuk a kocsit. De rögtön hozzátette: — Jól tette, Gil elvtárs, hogy nem lőtt. Erőszakkal nem mentünk volna semmire. Csak azért menekültünk meg, mert nem ellenkeztünk. Csak ekkor vettük észre, hogy Cse­bánov egy tejeskannát szorongat a ke­zében (Krupszkajának vittük a tejet). A tragikus helyzet ellenére, kitört belő­lünk a nevetés. Elhatároztuk, hogy bemegyünk a szo- kolnyiki kerületi szovjetbe, s onnan telefonálunk a Kremlbe és a Csókának; — Valóban közel van a szovjet? —i csodálkozott Vlagyimir Iljics. A hídon túl, egy kétemeletes házra mutattak. Iljics csodálkozva széttárta a kezét, s rövid szünet után így szólt: — Kifosztják az embereket a szovjet Oíra előtt. Szinte hihetetlen! Elindultunk a szovjet felé. Mint ezt várni lehetett, az épület kapujában álló őr kereken megtagadta, hogy igazolás nélkül beengedjen bennünket. Vlagyi­mir Iljics megpróbálta megtörni az őr makacsságát: (Folyt; kövj

Next

/
Thumbnails
Contents