Petőfi Népe, 1957. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1957-10-10 / 237. szám

A bajai középiskolákban megalakultak a KISZ-szervezetek

Hej, diákélet! Az első izgalmak és szurkolások ideje, mely a később átélésre kerülő futballmeccsek segyéb sportesemények parázs hangulatának tulajdonképpeni szüiőanyja. A tudás és látókör kiszélesítése mellett, az élethez szükséges leleményességet is itt sajátítják el a fiatalok. Bár nem. minden leleményességi próbálkozásra mondhatjuk azt, hogy sikerült is. Egy ilyen balul végződött kísérletnek voltam eppen a minap szemtanúja. Az eset szereplői a tanár, négy nagyobbacska diák és egy cigaretta, mely mint a legenda, szájról szájra járt négyük között. Én is voltam diák és mivel nem szeretek nagyképüsködni, hát bevallom, hogy én is elkövettem ezt a tiltott cselekedetet. Éppen ezért nincs szívem, de meg jogot se formálhatok ahhoz, hogy a fejüket alaposan megmossam, azonban emberi kötelességem figyelmeztetni őket, hogy a dohányzás határozottan károsan hat fejlődő szervezetükre és ne higgyék, hogy a felnőttek zsarnoki megnyilvánulása akarja megvonni annak élvezetét töltik, hanem kizárólag a szeretet és a gondosság. Arról pedig remélem, nem is kell egy tudásban immár számottevő diákember előtt beszélnem, hogy mennyire egészségtelen dolog egymás szája után a kisebb-nagyobb mértékben, de feltétlenül benyálazott cigarettát szívni, A fertőzés valóságos melegágya ez. No, de kísérjük az eseményeket figyelemmel!

A kis mellékutcában, amelyet szereplőink az ádáz dohányzási tilalom miatt kijátszási hőstettük színhelyévé avattak, éppen körben járt közöttük a cigaretta, amikor az egyikük hirtelen támadt ijedtséggel odaszólt a diákáfium élvezetébe merült társának:

— Vigyázz! Jön a tanár úr!

Egy idősebb férfi közeledett feléjük az úton. A megrettent

diák kikapta a szájából a cigarettát és görcsösen szorongató kezével együtt gyorsan a kabátja zsebébe süllyesztette. így mentek tovább. Mire a tanár odaért, már tisztelettudó ártatlansággal köszöntötték. Igen ám! Csakhogy mindez időt vett igénybe, mely alatt az égő cigaretta sem tétlenkedett. Legalább is erre enged következtetni, hogy alig haladt túl a tanár rajtuk, máris filmszerű gyorsasággal peregtek tovább az események. Az eset szenvedőnek nevezhető hőse kirántotta kezét a zsebéből és a benne szorongatott cigarettát szinte eszelősen elhajította. Nyilván megperzse- iődhetett a keze is, mert elkezdte a tenyerét hevesen fújni, bizonyos földöntúli hatalmakat is emlegetve,

— Ég a zsebed! — hangzott az elfojtott, de riadt kiáltás valamelyik részéről. Valamennyien nekiestek a füstölgő zsebnek és közös erővel sikerült eloltani. A kabátzseben tekintélyes és komor lyuk tátongott.

Hát nem jobb lett volna minden leleményességet félretéve, a cigarettát zsebresüllyesztés helyett mindjárt eldobni? Tudom, a cigaretta nagyon értékes holmi a diák szemében, de ennyit talán mégsem ér meg. Volna még egy szerény ajánlatom. A legjobb lenne végleg elvetni a gondját és szájba se venni azt a komiszkodó cigarettát, mely mindenképpen csak kárára van a szegény diákembernek.

A kecskeméti 5-ös jelzésű autóbusz máriavárqsi végállomása, mely a vasútállomásnál van, a szó legszorosabb értelmében vadregényes hely. Iíegényes azért, mert közvetlen a végállomás előtt terebélyes szemétdomb sugárzik, mely kifürkészhetetlen ezerféle Illatával valóságos kábulatba jti a leszálló utasokat, míg a felszállásra várakozók még akkor sem tudnak szabadulni ettől az átható illatártól, ha már mész5

sze járnak tulajdonképpeni kitermelő helyétől. Ez a szag híven elkíséri őket akár a város másik végébe is. Ebben rejlik tehát regényes volta, míg a vadságáról azok a különleges légyhadtestek gondoskodnak, amelyek megrohanják a gyanútlan utazóközönséget, sót még hosszas autóbuszútjukon se tágítanak mellőlük, lévén az a kiváltságuk, hogy jegyváltásra sem kötelezettek. Valószínű, hogy ezek látják el a belső városrészek utánpótlását is, mert hiába irtjuk őket vegyi és fizikai úton egyaránt, csak annyi van belőlük, ameny- nyi volt. Még pedig sok. Nem lehetne ennek az autóbusz végállomásnak a vadregényességén valahogy változtatni? Vagy a szemétdombot eltüntetni onnan, vagy a végállomást áthelyezni? i Az ellenforradalom bűnös szándékú és esztelen garázdálkodásának minden ,• MN utókövetkezmév yí nyét szerencsésen átvészeltük.

Az inflációt elkerültük, termelésünk ismét felfelé ívelő, egészséges tendenciát mutat, árukészletünk a 15 mil- liárdot meghaladja, a kereskedelmi cs közélelmezési cikkek árait pedig sikerült régi szinten megtartanunk. Csak a piaci áruk körül mutatkoznak egyes árukban érthetetlen hullámzások és eltolódások. Vajon indokolt-e a vágott, hízott liba kilogrammonkénti árának egyik hétről a másikra történt 4 forintos emelése? Van-c magyarázata a tojás 2 forintot is elért darabárának? Jogos-e a téli alma 6 forintos kg- ára az idei bőséges almaterpiés mellett? A mi rendszerünk az általános jólétet s nem az egyedi érdekeket szolgálja. Vigyáznunk kell tehát, hogy a túlzott nyerészkedési szándék és az önös érdek a legparányibb rést se tudja ütni megalapozott és kikristályosodott életszínvonalunkon. Erre vigyázni is fogunk!

Mióta a középiskolák kitárták kapuikat a tanulóifjúság előtt, azóta az iskolások is mind többen jelentkeznek a KISZ-be. Előbb a Mezőgazdasági Technikum fiataljai alakitoilák meg a. Kommunista Ifjúsági Szövetség szervezetét, majd a Közgazdasági Gimnázium, a Leánygimnázium és a Kereskedelmi Technikum diákjai követték a példát. A napokban a Tanítóképzőben is megalakult a KISZ. így Baján hat középiskolai K1SZ- szervezet működik, 281 taggal.

Az alakuló gyűléseket mindenütt szervező bizottságok készítették elő. A szervező bizottságoknál minden esetben sok fiatal jelentkezett, de mivel a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe csak a legjobb fiatalokat veszik fel, így a jelentkezők 65— 70 százalékát javasolták csak felvételre. A megalakult K1SZszervezclekben KISZ-segítő tanárokat választottak a fiatalok.

A nemrégiben alakult tanítóképzői KISZ-gyűlésen részt veit és felszólalt Borsos György, a városi KISZ szervező bizottság titkára, aki a többi között beszélt a KISZ feladatáról, politikai célkitűzéseiről, az iskolai szervezet különleges feladatáról és a tanítók szerepéről. Kijelentette: "Olyan kollektívának kell lenni az fakóidban, anjely képes lesz minden tanulóban a közösségi érzést kialakítani és képessé tesz minden KlSZ-tagot arra, hogy az iskolából kikerülve nemcsak tanítóvá, hanem a nép és a kulturális élei irányítójává is váljanak.«

Az új KISZ-szervezetek lelkesen készülnek a tagkönyvkiosz- tó taggyűlésekre.

Várady Gyula

Romsics Lajos kalocsai lakost a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt állították a megyei bíróság elé.

Romsics Lajos az ellenforradalom kitörésekor Sztálinváros- ban dolgozott és amikor ott leállt a munka, hazament Kalocsára. Amint a városba érkezett, a Petőfi téren éppen gyűlés volt. Azonnal felszólalásra jelentkezett, mint a sztáünvá- rosi munkástanács küldötte. — Felszólította a tömeget, hogy vállaljanak szolidaritást a sztá- linvárosi és a budapesti felkelőkkel. Felhívta őket, hogy gyűjtsenek élelmet a budapesti felkelőknek, amelyet majd ő a fővarosba szállít.

Liba, kacsa-,

iyÉ-, puykaTOLLÁT

A gyűlés után a Kalocsai Kenyérgyárba ment, ahol követelte, hogy süssenek kenyeret a budapesti felkelők részére. A' délutáni órákban a városi tanács előtt összegyűlt 500 főnyi embert ugyancsak élelemgyűjtésre szólította fel, s egyben a tömeg előtt követelte, hogy bocsássák szabadon a börtönben lévő rabokat.' A nemzeti bizottsági ülésen pzért szállt síkra, hogy tartóztassák le Kalocsa város rendőrparancsnokát.

A megyei bíróság Romsics Lajost ötévi és hathónapi börtönbüntetésre, politikai jogainak nyolcévi eltiltására és 1000 forintig terjedő részleges vagyonelkobzásra ítélte.

magas napi áron vásárolnak a helyi

iy«ims- szivetoleii

VI.

Lenint Boncs-Brujevics, a Népbiztosok Tanácsának ügyvezetője, Lenin régi barátja kísérte. Boncs-Brujevics igyekezett szóval tartani Vlagyimir Iljicset, hogy elterelje a figyelmét a mindenünnen ráirányuló felvevőgépekről.

Amikor a felvételek már félig elkészültek, Lenin hirtelen sarkon fordult, hogy visszatérjen dolgozószobájába, s elekor észrevette az operatőröket.

— Hát ez mi? — kérdezte meglepetten. — Hova szaladnak? Mi van a hátukon? Várjunk csak, hiszen ezek filmesek.

Boncs-Brujevics nem tagadhatta le, beismerte, hogy valóban filmesek.

— Hogy jutott eszükbe, hogy engem lefilmezzenek? Hát még mit nem! Ki engedte meg nekik? S nekem miért nem szóltak róla?

— Egyszerű a dolog, Vlagyimir Iljics! Ügysem egyezett volna bele, erre pedig nagy szükség van.

— Ez igaz — mondta Vlagyimir Iljics «—, nem egyeztem volna bele. Eszerint maga szedett rá engem?

Körülnézett és hozzátette:

— De hiszen, amint látom, itt egész filmes összeesküvést szerveztek! Ügyes, nagyon ügyesen rászedtek — és jóízűen kacagott hozzá. — Na. ha egyszer szükség van rá, ám legyen, megbocsátom.

Nem sokkal később a Kremlben bemutatták a »Vlagyimir Iljics sétája a Kremlben« c. kisfilmet. Iljics vidáman, nevetve figyelte a vásznat, s egyre azt hajtogatta, hogy »milyen ügyesen becsapták«, és mégis megcsinálták.

A kisfám pedig nemsokára megjelent Moszkva és más városok filmszínházainak műsorán. A nézők mindenütt lelkes ünnepléssel, hatalmas tapssal fogadták a vásznon megjelenő Vlagyimir Iljicset. *

1919 elején újabb kellemetlen eset történt.

Hat esztendő Lenin mellett

— Sx. ti. Gil, Lenin sofőrjének vísstaemlebesestíi —

1919 január 19-et írtunk. Azon a télen hatalmas hóviharok tomboltak, Moszkvát hó fedte be. Az utcákat hóbuckák borították.

Azon az emlékezetes vasárnap estén Szokolnyikibe indultunk. Vlagyimir Iljics az egyik erdei iskolába készült, ahol Krupszkaja pihent. Az iskolában gyermekünnepélyt rendeztek, s nagy izgalommal várták Lenint.

Nem a Vörös kapun hajtottunk ki, hanem az Orlikov utcán. A Kalancsei tértől nem messze fenyegető kiáltás csattant:

— Állj!

Valami köpenybe burkolt alak kiáltotta. Lenyomtam a gázpedált, és éles kanyarral megpróbáltam kitérni előle.

— Mi történt? — kérdezte Vlagyimir Iljics.

Azt feleltem, hogy valami ismeretlen, alighanem részeg, utunkat állta. Szerencsésen elhajtottunk a pályaudvar mellett, amikor azonban a Kalinkinszkij- gyárhoz közeledtünk, négy revolveres ember ugrott ki az út közepére.-— Állj! Megállni — ordították.

Látom, hogy nem őrjárattal van dolgunk, ezért továbbmentem a kocsival, egyenesen rájuk. Az ismeretlenek ismét ránk kiáltottak:

— Állj, vagy lövünk!

Én meg akartam »ugrani« előlük, de Vlagyimir Iljics rám szólt, hogy álljak meg. Azt gondolta, igazoltató rendőrökkel van dolgunk.

A hídhoz érve benyomtam a féket. A kocsi megállt. Több gyanús külsejű alak rohant hozzánk revolvert lóbálva, s ránk kiabáltak:

i= Kiszállni! íllénkenl

Vlagyimir Iljics kinyitotta az ajtót és megkérdezte:

— Mit akarnak?

Az egyik támadó ráordított:

— Szálljon ki, ne fecsegjen!

A bandita megragadta Vlagyimir Iljics kabátujját, és kirántotta. Vlagyimir Iljics csodálkozva megismételte a kérdést:

— Mit akarnak, elvtársak? Kicsodák maguk? — és elővette igazolványát.

Marija Iljtnyicsna és Csebánov, akik Leninnel együtt ültek a kocsiban, szintén kiszálltak, de meg mindig nem értették, mi történik. Két bandita szorosan Vlagyimir Iljics mellé állt, s revolverük csövét a halántékának szegezték.

— Meg ne moccanj!

Egyikük Lenin elé állt, megragadta kabátja hajtókáját, villámgyors, gyakorlott mozdulattal szétnyitotta a kabátját, s a belső zsebéből kiemelte a levéltárcáját, amelyben iratait tartotta és a kis browningot.

Ezalatt én a helyemen, a volán mellett ültem, kezemben tartottam a csőre töltött pisztolyt. Vissza kellett tartanom magamat, hogy ne lőjek rá a banditákra. Hiszen egyiküket loteríthettem volna, de a tűzharcban ők kerekedhettek volna felül. Nem tehettem ki veszélynek Vlagyimir Iljics életét.

Marija Iljinyicsna nem ismerte fel rögtön a helyzetet, hogy útonállókkal van dolgunk, s felháborodva kiáltotta:

— Milyen jogon motoznak maguk? Hiszen ez itt Lenin elvtárs! Mutassák a megbízásukat!

— Ütonállóknak nincs szükségük megbízásra — felelte az egyik támadó. — Nekünk mindenre van jogunk;

Nyilván nem hallották tisztán Marija iljinyicsna szavait, s Lenin nevének említése elkerülte figyelmüket.

A banditák észrevették engem is a volán mellett, s ram parancsoltak, hogy azonnal szálljak ki. Parancsuknak a revolverük adott nagyobb nyomatékot. Nagyon bosszantott, hogy elég erős ember létemre, fegyverrel a kézben nem állhattam ellen a gaz támadóknak; Egyet azonban tudtam: Lenin életét nem szabad kockára tenni.

Az egyik bandita beült a helyemre, a többiek a kocsi hágcsójára ugrottak. A kocsi villámgyorsan nekiiramodott. A volán mellett szemmelláthatóan tapasztalt sofőr ült, ezt a kocsi futásáról láttam. A kocsi eltűnt a szemünk elől.

— Hát ezt ügyesen megcsináltuk — szólalt meg VUgyimir Iljics —, fegyver van nálunk, és odaadtuk a kocsit.

De rögtön hozzátette:

— Jól tette, Gil elvtárs, hogy nem lőtt. Erőszakkal nem mentünk volna semmire. Csak azért menekültünk meg, mert nem ellenkeztünk.

Csak ekkor vettük észre, hogy Csebánov egy tejeskannát szorongat a kezében (Krupszkajának vittük a tejet). A tragikus helyzet ellenére, kitört belőlünk a nevetés.

Elhatároztuk, hogy bemegyünk a szo- kolnyiki kerületi szovjetbe, s onnan telefonálunk a Kremlbe és a Csókának;

— Valóban közel van a szovjet? —i csodálkozott Vlagyimir Iljics.

A hídon túl, egy kétemeletes házra mutattak. Iljics csodálkozva széttárta a kezét, s rövid szünet után így szólt:

— Kifosztják az embereket a szovjet Oíra előtt. Szinte hihetetlen!

Elindultunk a szovjet felé. Mint ezt várni lehetett, az épület kapujában álló őr kereken megtagadta, hogy igazolás nélkül beengedjen bennünket. Vlagyimir Iljics megpróbálta megtörni az őr makacsságát:

(Folyt; kövj