Petőfi Népe, 1957. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1957-10-06 / 234. szám
Anlalfy István i Kilencen éltünk egy szobában... fcM.Y'i. ■vKilencen éltünk egy szobában. Egymás hegyén-hátán aludtunk; Nem mondhattuk el: »Ez az ágyam;:;« s egymáson jó nagyokat rúgtunk. Párosával, és hármasával s ■, (Mint kiskutyák a kutyaólban ; j ■,) Talán nem kis iróniával mondta anyánk: »Ha így van, jól van...* — Igaz, hogy így szebb volt az élet. Nem mondhatta senki, hogy: — félek; ; i mert nem aludt egyedül senki;;; Most.; i hárman élünk egy szobában, kinyújthatom békén a lábam.. j Mégis ., 5 szeretnék gyermek lenni:; j Varga Mihály: Itt állok előttetek Itt állok előttetek s erőtlen, két kezemmel felmutatom három évtized sárnehéz terheit. És most, hogy im, így jó magasra emeltem a terheket, hogy mindenki lássa, — ó, nem szánalmat akarok erőszakolni tőletek, és nem is a hetyke gőg miatt emelem magasra terhémet. •* azt kérditek, miért teszem? Én nem tudom, de oly jó vallani néktek, Barátaim, e síró, őszi estén» oly jó a szívet kitárni, tisztító nézéstek fényében állni! Harminc év tele edzett» harminc nyár lehelte lelkcmbe tűnő illatát, liarmincszor köszönt ma rám e bánatos, magános ősz barát,,» Szelesre tárt kapu szívem c furcsa estén.,, Hatéves se voltam még, mikor a forgószél-emelte szárlevél után vágytam felrepülni, a nyári rét titokkal teli rejtekén, és tízéves is alig múltam, az élet gyilkos foga már megrágta inas éveim könnyteli perceit. Aztán a bomba, mi házunkat döntötte romba, aztán Apám arcán a könny, mikor kórházba vitték Anyámat, aztán a sűrű csalódás, a teniszezők távoli kacagása, a lányok közönye, suhancok durvasága, és annyi más még, annyi más... Azt kérditek, mért tárom lelkem most elétek? Én nem tudom, de oly jó, szemetek lángolásán melengve égni, derülni, értetek, én nem tudom, de ó, úgy vágyok arra, hogy szeressetek, úgy kell lelkemnek a baráti jel, arcok meleg mosolyán szállni magasra, csókos, haragos, százszínű, úszó felhők közé, úgy kell nekem erős kezetekbe fogózni, hessegetni kínt előletek, úgy kell, hogy lobogó lelketek tüzet egyetlen hatalmas lángcsokorba fogjam magamnak, mert ó, úgy kell, hogy szeressek, s szeressetek! Itt állok előttetek ».* Mit ér a szó, ha ég, lángol a lélek, mit tudhat a száj, mit tudhat, mondjátok, mondani, ha elég a lélek a lángtól? Itt állok előttetek, — a fejem lehajtom. Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a Megyei Tanács Művelődési Osztálya A mikor az öcsém megszületett, — aranyszőke volt a haja, égszínkék a szeme és olyan pufókpiros volt az arca, mint a jonatán alma a mátkái kertekben. Körülrajongtuk ezt a nyivá- koló, kis emberkét és szeretetünkkel együtt pólyáltuk bele a bölcső ringó nyugalmába. Hányszor emeltem karomba éjszakánként, s dúdoltam neki szendergő álmot, varázsló altatót. S ma már Rudi öcsém első gimnazista. A haja gesztenyebarna és égszínkék szeme oly messze merengő, mint falunk harangja. Az iskolaév befejezése után egyik délelőtt füttyös jókedvében tért haza. A hóna alatt könyveket szorongatott. Hiába! Az én öcs- kösöm szorgalmas ember — gondoltam magamban — még a szünidőben is művelődik. Derék dolog — dicsértem és titokban büszke voltam rá nagyon. A kíváncsiság furdalta az oldalamat és nem hagytam szó nélkül: — Milyen könyveket hoztál, öcskös — kérdeztem tőle. Én bent olvastam a belső szobában, ő a konyhában matatott. — Hát hogy is mondBieliczky Sándor: jam csak, izéNo..-, ifjúsági könyveket dadogott zavart hangon. Abbahagytam a kér- dezősködést, mert tudtam, itt valami nincs rendjén. ÍV éhány perc múl- va beszaladt hozzám, megcsókolt és halk alázattal kért öt forintot fürdőzési célokra. Magam mellé ültettem, barna kis bozont- ját összekócoltam és néztem, néztem sokáig. Mennyi mindent elárult nyugtalan, ibolyakék tekintete. Amióta beletaposott a kamaszkorba, sokkal érzékenyebb és sértődé- kenyebb. — Nagyfiúként kezelem. Ez tetszik neki és őszinte is hozzám mindig, örült, ha elismertem erényeit, de napokig bántotta, ha meg nem érdemelt igazságtalanság érte, vagy azzal vádolták. Megcirógattam selymes, kis arcát, magamhoz öleltem és megcsókoltam. Belefúrta núdszál-vékony nyakát az ölembe, s elcsendesedett, akár a szél a júliusi kánikulában. Egyszerre csak érzem, hogy valami melegség gördül végig a kezemfején. Felemeltem a fejét és gyöngy- szemnyi könnyeit letö- rölgettem, majd a váltamra borult és elkezdett zokogni. Homlokát az arcomhoz simítottam és megkérdeztem: — Mondd el, hogy mi a baj, hátha tudnék rajta segíteni. Könnybelábadt tekintetével ' rám meredt. __ rt e ezen nem M tudsz — hír tyegte és még közelebb bújt hozzám, majd így folytatta: — Hazudtam neked, mert nem ifjúsági könyveket hoztam. — Ennél a szónál megállt, kiugrott az ölemből és kirohant a konyhába. Néhány másodperc elteltével három különböző könyvecskét tartott elém. Emlékkönyvek voltak. A szív első megmozdulásának tisztaszavú lírája. — Szerelmes vagy? — kérdeztem. — S ő csak ennyit mondott: — Nagyon. Az egyik könyvbe már belerajzolta legszebb betűivel a versikét, amit Petőfitől plagizált. A vers alatt egy horihórgas, nagy Sz. és J. betű nyújtózkodott, alatta pedig névaláírása. Hirtelenjében nem tudtam, mit jelenthet ez a nagy Sz. és a J. betű. Majd amiken megkérdeztem tőle. akkor derült ki, hogy mit ís tartalmaz: Szeretettel Jegyezte. — Mindhárom könyv tulajdonosát szereted, vagy csak az egyiket7 — faggattam férfias komolysággal. A szeme sarkából rám sandított, haját hátrasimította és fájdalmas arccal suttogta: — Csak Erzsikét Visszaadtam az emlékkönyveket, markába számoltam öt forintot, s battyogva elindult. ■n küszöbnél vissza- fordult, bűnbánó hangon megkérdezte: — Ugye, nem haragszol? S tűnő alakja után arra gondoltam, hogy az én kis, szerelmes Rudi öcsém ma lépte át az élet küszöbét. Virág Márta: Szépek szépe. Arcán oly vonzó a báj, mint a virág , harmatos tavasz reggelén. Haja száz napsugárból s érett kalászból szőve lebben szép fején. Tekintetében ott ragyog a föld minden gyermek-szemének aranybamája, égszin-kékje. Ajka pirosló, érő gyümölcs, édes cseresznye, ifjú nyarak ékessége. Lépte nesztelen, mégis nyomában dús termébe borul a határ! A tenger is szelíddé válik, ha csöppnyi lába hullámain jár. O a legkülönb! Varázslatos lény! i A Szépek Szépe! Maradj hát velünk karcsú tündér-lány, Békéi Békét : :AZ UTÓBBI idők kulturális eseményekkel igen telítettek. Alig zárt be a legutóbbi képző- művészeti kiállítás, máris megnyitotta kapuit a Katona József Színház, nevéhez igen méltóan, — hiszen a Földindulással olyan élményben részesítette a kecskemétieket, amely sokáig felejthetetlen marad. De alig jutottunk túl ezen a szépséges ámulaton, máris a Hírős Napok első estéjén Jankovich Ferenc rímeiben, Rideg Sándor ízes, képzeletdús prózájában és más, a magyar irodalom kiváló reprezentánsainak alkotásaiban gyönyörködhettünk. Ügy hiszem, nagyon hasznos dolgokat cselekszünk akkor, amikor alkalmakat keresünk arra, hogy írók a közönség előtt szerepeljenek, hogy tehetséges festők vászonra vitt kompozícióikkal hirdessék: nemcsak Budapesten, az ország szívében él és virágzik a kultúra, hanem a vidék és különösen megyénk is felfejlődőben van. Nincs messze az az idő, amikor a budapesti kiállításoknak éppen ügy kell számolniok Bozsó, Goór és mások képeivel, mint ahogyan a könyvkiadásnak a mi íróink verseivel, regényeivel. Érdekes dolog ez... gondolkodhatna el bárki. Hogyan lehetséges, hogy egy évvel előbb, de annak előtte sem volt meg a kellő tettvágy irodalmi művek alkotására, legalább is a mi, szőkébb pátriánkban. Bár igen sokat beszéltünk arról, hogy ápolni kell Katona József, Petőfi Sándor és Kodály Zoltánnal kapcsolatos hagyományainkat és » Kivonatosan közöljük Weither Dániel, a szegedi és kecskeméti irók legutóbbi találkozóján elmondott megnyitó beszédét« Irodalmunk alkotó lepni ezek a kultúra világtörténelmébe írt nevek az utódokat, így hát kifejezetten bennünket sokra köteleznek. Anélkül, hogy az okokat részletesen elemeznénk, azt a végeredményt szögezzük le, hogy különösen az Irodalmi élet fellendítésére irányuló próbálkozások nem hozták meg a várt eredményt. S JIÖ»'r.4.\S.ííit, az utóbbi hónapokban különösen — bármennyire külföldön, de belföldön is az ellenforradalom sZáj- tátogató maradványai azt akarják elhitetni, hogy a magyar proletárhatalom megmentése ér- dekébeni fellépés megölt minden kezdeményezést, — a művészetet sutbadobta, tönkretette a szubjektív tettvágyat valamiféle neo- dogmatikus sablonnal — nagyon tévednek, hiszen szemmel látható, hogy íróink mozgalmasabb élete, verselése, rímfaragása, írásaikban a jelenen és a holnapon tűnődése nem parancsszóra, nem pirulákkal beadott tendenciózus írói gerjedelemael- téssel történt. Ellenkezőleg, mindez abból a megnyugvásból fakadt, hogy politikai és gazdasági életünk — különböző árnyalatú problémái mellett — igen rövid idő alatt konszolidálódott es ez egyben kimondott, vagy ki nem mondott politikai platformot is képez nemcsak az irodalom, hanem valamennyi alkotó számára. Joggal merésznek ítélnének meg, ha megnyitómban arra vállalkoznék, hogy értékeljem megyénk, avagy városunk irodalmi éleiét. Nem azért, mintha nem volna m i t, vagy nem lenne itt az ideje, már csak azért is, mert néhány baráti szó, tanács talán segíthetne az előbbrejutásban. Ezt azonban még sem tehetem, erre más alkalmat kell találjunk. Nem teszem azért sem, mert véleményem szerint mostanság az írói tetteké, az alkotásoké a szó. Szóljon, beszéljen az író. Tegye le a voksot a népi hatalom mellett. írjon a népről, a népnek. A gondokról azoknak, akiknek gondjaik vannak. Szépet azoknak, akik alkotják a szépet. Szerelmet azoknak, akik áhítják a szerelmet, szüretről azoknak, akik deres reggeleken fázósan, de szívvel gyűjtik a fürtöket. Az ellenforradalomról azoknak, akik azt 25 éven át szenvedték. in HA II í K itt tartunk, azt hiszem, mindenki elfogadja mellettem tanúnak az irodalom nagy művészét, Gorkijt, aki így vélekedett: »A művész érzékszerve, füle, szeme, szíve a maga országának, osztályának, korának hangja ő. Kötelessége mennél többet tudni, és mennél jobban megismerni a múltat, annál jobban megérti a jelenkort, annál erősebben, mélyebben megérzi korunk egyetemes forradalmisá- gát, feladataink nagyvonalúságát.« Működésünket eme tükörbe téve megmondhatjuk, hogy imitt- amott tapasztalható az élettől való hermetikus elzárkózás, amiből sem Írónak, sem az olvasónak és az egyetemes szocialista kultúrának sincs semmiféle haszna. A problémáktól való tartózkodás — véleményem szerint — nem abból fakad, hogy az író feltette magáDan: »Nem. én nem írok az életről. Én politikamentes író akarok lenni. Én csak azért írok, verselek, hogy írjak és verseljek.« Ebből a szempontból nyomosabb ok az, hogy nem ismerjük kellően az életet, annak embereket érintő szövevényeit. Az emberek megnyilvánulásait az élet különböző jelenségeivel kapcsolatosan. Ez a nemismerés, ez a lusts problémátlanság taszít az ön- célúság felé, zavar a semmitmondó cirkalmazott kifejezések felé. Ami, véleményem szerint nem irodalom, hanem valam más. A társadalmi megítélés szempontjából jogos igény merül fel arra, hogy irodalmunk országos, vagy szűkebb pátriánk szintjén minden ízében konstruktív legyen, segítsen és előbbrevigyen Nehogy azt higgye valaki, hogy a pártos irodalom valami olyasmi, amely minden sorában a pártot élteti. Ez pártunktól, irodalompolitikánktól távolálló és vulgáris felfogása ennek a kérdésnek. Az a pártos irodalom, amelyik a nép pártján áll, előremutató, legjobb érdekeinek figyelembevétele alapján. Az a pártos irodalom, amelyik a munkásosztály hatalmát és vezetését feltétel nélkül teszi magáévá és ezért dobogtatja szívét, veßzi kézbe tollát, hogy rímeket, elbeszéléseket — regényeket alkosson. EZEK a követelmények ránk nézve is érvényesek. S nem lehet kétség afelől, hogy városunk irodalma is a fellendülésnek és a megélénkülésnek ezt az egye*
