Petőfi Népe, 1957. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1957-09-22 / 222. szám
Mindennapi kenyerünkért j mint él — úgy ítél... Friss, puha kenyér az asztalon. Körülötte a sok éhes száj mohón várja, hogy a családfő leszeljen egy-egy ízletes karéjjal. De vajon amikor puha belébe belefalunk, gondolunk-e arra, milyen hosszú utat tesz meg, mire hozzánk kerül? Bizony, ritkán jut eszünkbe, hogy nemszor befolyásolja a kenyér minőségét. — Nincs egy mentőötletük nagyobb raktárra vonatkozóan? — Sajnos nincs, mert legalább 40 vagonos kellene. A raktárból a szitáló gépekhez jutunk. Innen kerül a liszt a dagasztó csészékbe. Érdekes forgó kis tákolmányok, és beÉjszakai műszak a kenyérgyárban, Dömötör Irén és Csörgei Béla a kenyér formázását végzik. Egy műszak alatt 3000—3500 kenyeret mérnek ki ezen az egyetlen kicsi mérlegen. t.íak a parasztember nehéz munkája segít hozzá bennünket, hanem a pékeké is. Meghívjuk olvasóinkat egy rövid sétára, ide, a kecskeméti Klapka utcai kenyérgyárba. Ez a városnak, és talán a környéknek is a legnagyobb kenyérgyára. Hogy mindjárt példával is szolgáljunk erre, megkérdezzük Dobos bácsit, az üzem vezetőjét, mennyi kenyeret sütnek itt naponta? — A gyár három műszakban dolgozik, s általában 200 mázsa kenyér hagyja el naponta a szűk kis raktárát. — Hány kenyérnek felel ez meg? — 10 000 darab — hangzik a válasz. De most ezek után valóban nézzünk körül. Megkérjük Dobos bácsit, kalauzoljon minket az ismeretlen folyosókon, a friss kenyérrel illatozó állványok sorai között. — Kezdjük talán a raktárnál — mondja készségesen az üzemvezető, miközben egy szűk, utcára nyíló kis helyiségbe vezet. Kicsi a raktár. Erről panaszkodik Dobos bácsi is. 400 zsák lisztet tudna1-, csak tárolni — amit egy-két napon belül fel is használnak. És ez bizony sokvallom, igen mulatságos az elnevezésük, mert nem kevesebb, mint egy kocsira való kenyér sül ki a gyomrukat dagasztó tésztá-J bői. És van legalább húsz ilyen; csésze. Elgondolom, milyen kegyetlen ötlet lenne, ha egyszer ekkora csészéből reggeliztetné- nek meg engem is. | No de, ha én nem is, a kernen-» cék szívesen fogyasztják a csé-t szék tartalmát, s szaporábban, j mint ahogy az ember gondolná. | Mert amint a csészékből a for-» mázók kezén keresztül a kissza-l kajtókba jut a kenyérnekvaló, | már tátja éhes száját tíz kemence is. Az olaj feltüzeli őket; az éhségre és falják, falják a tésztát s 50 percenként friss,; ropogósra sült, puha kenyeret; bocsátanak ki nyílásukon. — Az üzem három műszakban dolgozik, éjjel-nappal fűt-í jük a kemencéket — meséli Do-| bős bácsi —, és hajnalban 5 óra-J kor kezdjük a szállítást három} teherautóval. í — Milyen üzleteket lát el ez | a kenyérgyár? | — A város területén levő ösz-t szes kiskereskedelmi boltba, s a| járás területén levő összes föld-* művesszövetkezeti boltba mi | szállítjuk a kenyeret. Ezenkívül! mintegy 20 intézményt is kiszolgálunk, valamint a magánkereskedőket. —K—é Közel tíz éves újságírói pályafutásom során nem szűkölködtem alaptalan rágalmakban, amelyek személyemen keresztül nem egyszer a párt lapját támadták. Egy-két igen szennyes fantáziájú ember a napokban rakta fejemre a rágalmak koronáját, a korrupció vádját. Eljutott ugyanis fülembe a hire, hogy a »-Törzsvendége lettem az új halászcsárdának« című írásomért biztosan .jókora pénzösszeget kaptam Tóbiás István üzletvezetőtől, illetve a Vendéglátóipari Vállalattól. Sőt, egy — csak látásból ismert — sandamoso- lyú egyén az utcán állított meg: »Remélem, a cikk után Ingyen kapja a halászlével?« A mende-mondát nem is méltatnám meghallgatásra, hanem tűnnék ki belőle az illetőknek az a félreismerhetetlen rossz- indulata, amellyel a kommunista újságíróval együtt a párt lapját is a megvesztegethetőség vádjával akarják bemocskolni. Ki mint él, úgy ítél — tartja a bölcs közmondás. Akik a rágalmat szórják, csak olyan fajta emberek lehetnek, akik könnyen lepénzelhetők s minden kit azonosítanak magukkal; Különben is a halászcsárda —<■ mint népes vendégserege iga-» zolja — nem szorul rá az újságíró pénzért gyártott dicsőítésére, mert valóban nagyszerűen működik s erről bárki — még a cseppet sem tisztelt rágalmazók is — könnyen meggyőződhetnek. S lapunk olvasói azt is tudják, hogy mijnem- csak dicsérünk, de ahol hibát látunk, keményen bíráljuk is. Bizonyítják ezt a vendéglátóipar egyéb területéről sorozat tosan írott figyelmeztető cikkeink, Ami jó, azt népszerűsíteni. a követésére serkenteni, ami rossz, azt ostorozni és a kijavítására buzdítani! — ez a mi hivatásunk. Nem megfizethető bértollnokok vagyunk, hanem a pártot, a népet a legbecsületesebb szándékkal szolgálni akaró újságírók s becsületünk nem eladó sem külön honoráriumért, sem ingyen halászléért! Aki másként hiszi, nézzen sürgősen a tükörbe! Gáspár Klára K*Ü*L IHI Ö*L*D*I ÍL * * Buzsik Béla 1500—1800 kenyeret vet be műszakonként. Dolgozó parasztok! | I Egyéni gazdák! Lépjelek le tápok a A befizetett részjegyek és a szövetkezeti boltokban vásárolt áruk után visszatérítésben részesülnek a szövetkezeti tagok. 1442 J A szomszédunk feleségén az } utóbbi időben különös hóbort | lett úrrá. Marika — mert mi | csak így hívjuk — reggel be- | vásárló körútra indul és dél felé | érkezik meg rendszerint szatyor♦ cipeléstől lihegve. Akkor estig | pakolássza a megvásárolt hol- I mit egyik szekrényből a másik- | ba, s ha munkából hazatérve én j sietve a vacsorafőzéshez látok, I türelmetlenül követeli, hogy | azonnal menjek át és nézzem S meg, mit vásárolt tegnap, vagy ♦ délelőtt. | — Mit tehetek — gondolom 1 magamban — legfeljebb öt perc I az egész, és attól még lehet va- ,1 csora... Átmegyek. MARI IZGATOTTAN szedi elő új, halványlila nylonkesztyű- jét: — Nézd csak! Milyen szép! Valódi külföldi, azt mondta az ; a néni, akitől vettem, hogy Dá- ! niából küldte az egyik rokona, {de neki kicsi és azért adta el. ♦ Én süketen hallgatok, mint a sült hal. A dán tehenek, tudom, nagyon híresek, de én még dán nylonról, mint márkás áruról nemigen hallottam. Végül mindenre elszántan ezt meg is mondom Marinak, aki egy pillanatnyi zavar után megjegyzi, úgy veszem észre, meglehetősen fölényesen: — No és, mit számít az! Fő, hogy nyugati, tehát márkás áru— Megmutatnám a most vásárolt príma ausztrálgyapjú kosztümanyagomat is, — de hát te ezt nem tudod értékelni... —• teszi hozzá később alattomos ravaszsággal, hogy talán mégis rászánom magam a kíváncsiságraj DE AMIKOR LÁTJA, hogy én szívesebben másra terelném a szót, hirtelen mozdulattal kitárja a szekrény ajtaját, előkapkodja a kosztümnek valót, amin az én gyakorlatlan szemem is gyorsan fölfedezi, hogy talán nem is olyan messziről jött valami az, ilyet a szűkebb hazai kirakatokban is láttam már. Azután következik sorra a »német« szappan, a »burmai« csokoládé, a SZIMATH KÁZMÉR: SzöríMorfi [»spanyol« rúzs, a »belga« nyúl- ■szőr kalap, a »svájci« törülköző, !az »egyiptomi« kávé, az »oszt- I rák« ballon, — amit állítólag egy ; fölkapaszkodott disszidált kül- Idött haza »nyomorgó« rokonai- jnak, akik természetesen mind- ;járt értékesítették. > És Marika ellenállhatatlanul !fecseg, locsog: : — ÉN NEM VAGYOK híve a •magyar holminak. Túl egyszerűek, sablonosak és vacakok. Inkább a lábam lejárom és szeriek egy jó darabot, minthogy az iitthoni ócskaságokban járjak. Te, •holnapra ígértek egy tündéid :égőlila nylonpulóvert. 700 íorint, :de megveszem, legalább rendesen fel tudok öltözködni, ha elmegyünk valahova... Ó, szegény Mari, én nem va- igyok ellensége a szépnek, még akkor se, ha az nyugatról jön, de tudom, hiába magyaráznám neked, hogy félrevezettek és azt is, hogy városunkban nagyon sok nő öltözködik ízlésesen magyar holmiból — s van olyan elegáns, mint te, amikor felveszed az úgynevezett »dán« nylonkesztyűt a lila pulóverrel »ausztrálgyapjú« kosztümödhöz... Egy azonban egészen bizonyos: azokban a »vacak« magyar holmikban járó józan nőknél te csak nyugat-hóbortból .vizsgáznál jobban, viszont földrajzból bizonyosan elbuknál..: —Éné— TÁNCTANFOLYAM kezdődik 21-én. szombaton este féj s órakor az SZMT Kultúrotthon* ban (Kecskemét, Ciírapalota). Tanítási napok: szombat fél 6. vasán* nap 5. BKM Tánctanftők Munkaközössége, V, Kiss Ibolya, S30Í labda után, s ha kirepült a kerítésen, megkerestük, hoztuk vissza. Elép sűrűn átszállt a drót fölött másnap is, és olykor ugyancsak keresni kellett a fák, bokrok. fűcsomók között. Már késő délutánra járt, amikor egyszer újból kirepült. Gyula futott utána, de nem találta. Küldtek engem is, ám hiába vizsgáltam sorra minden elképzelhető helyet, elnyelte a föld. Lemarhá- zott bennünket és nagymérgesen jött ki a, kopasz. Pofont ígért, ha megtalálja, de nem került rá a sor, mert a labda elveszett. —1 Motozás! — adta ki a jel-: szót és végigtapogatta zsebein-] két. : A bőr majd lesült az arcom-: ról és megfogadtam, hogy scha\ többé nem jövök. — Én se! — mondta Gyula és: rejtélyesen vigyorgott. • Már erősen alhonyodott, ami-j kor indultunk haza. A vizto-} rony alatt azt mondja Gyula,] maradjunk még egy kicsit. Ami-1 kor egészen sötét lett, szólt: ; — No gyere, mutatok vala-; mit. j Ment vissza, én meg a nyo- j mában. Lábom is reszketett az ] izgalomtól. Gyula nyugodtan i ballagott, a pálya mögött egy'i vastag fánál megállt, körülné-| zeit, leguggolt, s a tövéből ki-! kaparta az elveszett teniszláb- j dát... | _^jBzóia is szorongás fog el, ] valahányszor szörti-for- j tit látok. Ezért esett olyan jól! möst, amikor a játékbolt előttj megállapítottam, hogy bűrgolyót j beszerezni ma már soklzal egy-! szerűbbegész haditervet eszelt ki hozzá. Kezdődött azzal, hogy egy szép nyári napon elcsalt a Vigadó kertjébe. A mai KTE- sporttelep vasút felöli oldalán feküdt a város első teniszpályája. A legmagasabb körök sportja volt akkoriban a tenisz, fehér- nadrágos urak mondták, hogy plé, fehérszoknyás nagyságák felették, hogy rödi. Mi meg röhögtünk rajtuk, mert hisz nem volt pléhből se a labda, se az ütő. Egyébként is komolytalan játéknak tekintettük a szörii- Jortit. ' Az egészben egyedül a labda érdekelt bennünket, de az aztán nagyon. Mert a teniszlabda — fccmtoíy dolog volt. /Másnap már kora délelőtt —/Bt. kivitt a Gyula és közelebb merészkedtünk a kerítéshez. Néztük, szinte estig. Igyekeztem a játékot megérteni, — Gyulát azonban csak azok a mozzanatok érdekelték, amikor a labda kirepült. Harmadnap már kora reggel jött értem és épp akkor érkeztünk, amikor kezdődött volna a játék. Ahogy megállunk, azt mondja egy kopasz úr: — Te gyerek! Akartok-e labdát szedni? Én nem akartam, Gyula azonban oldalba bökött: — Lesz már búrgolyó! — sáp- fa. Az első nap eltelt különösebb esemény nélkül. Szaladtunk a sen fogja nagyapó kezét. Nyolcéves lehet, jó zeke melegíti, ki is van gombolva rajta, mert süt a nap. Ahogy a szép, kockásra varrott labdát nézi, csupa tűz az arca. Atyus nagysokára megszólal. Annyit mond: — Azt? — Ühüm — szól az unoka sebesen. Újból nagy hallgatás. Aztán újból atyus: — Kéne? '^jjf.add izguljon kissé a le- ő/t/ gény. Ám az most már nem felel. Kezd méregbe gurulni. Atyus meg gyönyörködik benne, mert nem baj, ha a férfiember néha kijön a sodrából. Inkább haragvós legyen, mint pityergős. De amikor kezd hegyesedni a szemöldöke, engesztelő hangon szól: — No. Hát tényleg megvegyük? Elmosolyodik erre a gyerek és húzza atyust a bejárat felé. Az meg engedi magát vinni. — Látod, Gyulám, látod, — mondom magamban — milyen egyszerűen jut a mai gyerek bűrgolyóhoz. Atyus bemegy és megveszi. Merthogy a bűrgolyót a Gyula is nagyon szerette volna. Sokszor nézegettük, aztán csendesen odábbálltunk. No de azért beszerezte. ' Csak ez akkoriban körülményesebb volt kissé. Kerek öt napba tellett. Igaz. hogy S7 Valahányszor elmegyek a v (.z játékbolt előtt, megnézem a »kisotomobil«-t, amit annak idején annyiszor tanulmányoztunk Szöllősinél az én felejthetetlen Gyula barátommal. A református parókia épületében volt az üzlet, annak a kirakatából piroslott. Nem lábbal hajtották, mint ezt, hanem kézzel, mint a vasúti járgányt. És úgy találtuk, magunk is meg tudjuk csinálni kétszemélyesre. Mert a Szöllősiék boltjában lévő csak egy személyre szólt, már pedig az, hogy én a Gyula nélkül induljak, elképzelhetetlen volt. Ügy döntöttünk hát, hogy az üvegeit keresztül ellessük a titkát, apám műhelyében összeütjük, aztán Nagykőrösig meg sem állunk. Persze viszünk sátort, is, no meg puskát az indiánok ellen. Valami azonban közbejöhetett, mert az út elmaradt. Gyula is elhagyott azóta, fejfája korhad a kistemetőben, s hogy rája emlékezem, nemcsak az otomobil az oka, hanem a bűrgolyó is. Mert egyszerre csak gyerekhangot hallok mögöttem: — Atyus, Vegyük meg azt a bűrgolyót. Jóleső borzongás fut át rajtam. Gyulától hallottam először életemben a labdára, hogy bűrgolyó. A Mátra aljából kerültek délre, onnan hozta az »atyus«- sál együtt. Mert az ő falujukban is atyusnak, sőt tyatyának mondták a nagyapát. Ez persze nem valamiféle megkisebbítése a család idősebbik fejének. Ellenkezőleg. Az én Gyula barátom rajongott érte, s ahogy ezt a legényt nézem, ő is igen erő-