Petőfi Népe, 1957. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)
1957-08-18 / 193. szám
Ax a „REGI JO VILÁG M • •• Göldner Tibor kiállítása BUDAPESTEN •— Gyermekkoromban, hacsak tehettem, ott tib-láboltam az idősebb bácsikák társaságában. Csodálkozva hallgattam okos, számomra sokszor érthetetlennek tűnő diskurzusaikat. Ahogy nyiladozott értelmem, s befogadta az ő általuk mondottakat, úgy hajtott, űzött a vágy feléjük. Lehet, hogy csupán fiatalkori kíváncsiság volt ez? Nem hiszem. Mind a mai napig a nálam idősebb emberek társasága úgy vonz, mint a mágnes. TURJÁNSZKI_ ANTAL kezének megszorításakor is ezt éreztem. A szarkalábak csokra a szeme körül, gondozott arca, fehér bajusza, jóságos, mosolygós tekintete már az első pillanatban megkapó volt. Tanított a maga módján. Csak akkor veszi észre az ember, amikor már szabadulni sem tud, mert szavai leláncolnak, lenyűgöznek, Nem emlékszem, minek kapcsán, de szóba jött az a »-jó világ«, a ferencjóskás idők, amikor az urgk szerint tejben-vaj- ban íürdött a nép. Hát hogy is volt csak ez a tejben-vajban fürdés. Ezt meséli el Tóni bácsi.: ; — A régiek emlékeznek 1913. május 23-ra. Pesten és vidéken zsongott a munkásság, mint a méhkas. Tisza Pistáék a parlamentben arról kívántak dis- kurálni, kire terjedjen ki az általános titkos választójog. Ne érje őket meglepetés, egy héttel előbb felrendelték vidékről a csendőrségi alakulatokat s néhány ezred katonaságot. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy körülzárják a munkás lakótelepeket és őrködjenek a prolik felett, nehogy »botrányt« csináljanak. A munkások eszén még Tiszá- ék sem tudtak túljárni. Azon a napon, amikor összeültek a parlamentben, a Váci úton mint egy hadsereg, vonult végig nyolcas sorokban a munkásság a város szive elé. A Nichol- son-gyárig jutottak el. Ott »fogadták« őket. A »fogadóbizottság« a következőkből állt: két sor gyalogos, két sor lovasrendőr, két sor gyalogos, két sor lovascsendőr, hátuk megett pedig tengernyi katonaság. Turjánszki Antal A MUNKÁSSÁG a felhívásra sem mozdult. Eldördültek a fegyverek.. -. Hat munkás piros vére folyt az utca lcövére. Utána kardlapoztak. A tömeg a szélrózsa minden irányában szétoszlott, miközben szájról-szájra járt a suttogó jelszó: egyenként a parlament elé! A mellékutcákon át két óra múlva mintegy 50 000 ember találkozott a parlament előtt és torkaszakadtából kiáltotta: általános titkos választójogot. Választójogot a népnek, hogy hazája legyen! Nem mozdultak, bár tudták, hogy életükkel játszanak, nincs más fegyverük, csak a két kezük. Közben körülzárták a parlament előtti teret. Bezáratták a bérházak kapuit is. Felvonult újból a rendőrség és a csendőrség. ELDÖRDÜLT az első, a második, a harmadik sortűz. Tizenhat, vagy húsz ember dőlt ki a sorokból és piros vére festette a kőkockákat. A munkásság nem mozdult. — Jogot a népnek, hogy hazája legyen, — visszhangozták a házak falai. Űjabb sortűz. Űjabb halottak, sebesültek. A sebesüllek jajszavát messzire viszi a szél. Ütik, verik a munkást. Tóni bácsi lllll Régi képviselőtestületi jegyzőkönyvek lapozgatása közben... sem kerüli el sorsát. A kardla.% helyét három hétig érzi. HALOTTAK VÉRE, sebesültek jajszava volt a bábája a m alkotmányunknak: A Magyar Népköztársaság a munkások él dolgozó parasztok állama. (2. §. (1.) S ezt akarták sárbataposn októberben az ellenforradalm banditák, azok, akik az általános titkos választójog megadásától is féltek. Ügy hozta a sors megint, hogj Tóni bácsinak ismét a vártárs kellett állni. Megválasztottál munkástanácselnöknek. Gyűlésre hívták a Kecskeméti Gépgyárba. Elment. A sztrájkról vitatkoztak. A gyűlölettel eltorzult arcok bosszúért lihegők sokasága előtt Tóni bácsi sokak megrökönyödésére kimondta: mi nem sztrájkolunk. Egy pillanatig néma csend, aztán egy süvölvény az asztal mögül felugrik és úgy ordít Tóni bácsira, mint a sakál: — Hallgass! Kifele, vén csibész! Tóni bácsi előrelép, megáll az asztal előtt. Megmarkolja az ordítozó kabátja elejét, az arcához hajol, s határozottan így válaszol: — Hallja-e, vagyok én olyan karakán legény, mint maga .., Döbbenetes csend támadt, s Tóni bácsi, mintha mi sem történt volna, dühösen, a maga 63 évével visszaballag a helyére s hallgat. És nem sztrájkoltak a gyufagyáriak! Megfenyegették őt is. Nem félt tőle. Ablakát bezúzták. Nem ijesztette meg. Egyesek a gyárban azt követelték, hogy a vezetőbeosztásban lévő kommunistákat küldje el. Nem tette meg. Dolgozik úgy, mint azelőtt; A PANASZKODOKNAK pedig azt mondja: — Nekem panaszkodsz? En tudom, hogy a prolinak soha sem volt olyan dolga, mint most. Igaza van, Tóni bácsi. Nem volt. És ennek ellenére sokan elfelejtik, hogy míg ez a mondat megszületett: — A Magyar Nép- köztársaság polgárai a törvény előtt egyenlők és egyenlő jogokat élveznek — (49. §. (1) pont az alkotmányból) — sok munkásvér festette pirosra a pesti utcák kövét. — Venesz Károly — mii! 1930. március 10-ét írt a naptár, amikor Koller Oszkár járási íőszolgabíró úr kiszállt Tataháza községbe, hogy a képviselőtestületi választást megejtse. Érdemes utánanézni, hogyan zajlott le ez a demokratikussá keresztelt választás! Az idősebbeknek még él az emlékezetében, hogy a Horthy- rendszerben választott képviselőtestületekben szó sem eshetett a dolgozók képviseletéről, de még kevésbé arról, hogy a lakosság azokat a személyeket jelölje, akik a község többségének akaratát képviselték volna. A főszolgabírói terv megmásíthatatlan volt. így történt ez 1930-ban Tataházán is. Koller főszolgabíró megtette a javaslatot 10 virilista képviselőre és három póttagra, akiket a vagyonuk és pénzük iránti »tiszteletből« választottak a képviselőtestületbe. Majd ezt követően újabb 10 rendes és három póttagot választottak. így a képviselőtestület a főjegyzővel együtt 21 tagból és 6 póttagból állt. A képviselőtestület tagjai három középparaszt kivételével valamennyien kulákok voltak. A község bírája csak az lehetett, aki valami úton-módon elnyerte a főszolgabíró úr »tetszését«. Természetesen csak olyan ember lehetett, aki a költségeit is gavallérosan állta az ilyen barátságnak. Varga Gergely, akinek több, mint félezer holdas birtoka volt, megfelelő alany volt erre a célra. A főszolgabíró meg is választotta a község bírójává. Mit várhattak a dolgozók az ilyen képviselőtestülettől? Sok Nem. jót biztos, hogy nem! Kevéssel a választás után Varga bíró előterjesztésére olyan véghatározatot hoztak, hogy »A községi rendőrség sem a folyó, sem a jövő évben baleset ellen nem biztosit- tatik.« De hát ez csak egy eset a sok közül. Kellett a pénz másra; Vidám lakomákra, úri gőgre. Még ma is sokan emlegetik keserves emlékként az erkölcsi bizonyítványok kiállításának hírhedt módszereit. Aki nem kedvükre való ember volt, csak vesztére kereste fel őket, mert adtak róla olyan bizonyítványt, hogy ember volt a talpán, ha állta az azt követő üldözést, kiközösítést. Visszatekintünk néha a múltba és emlékezünk. Különösen ma, augusztus 20-án, féltve őrzött alkotmányunk és az új kenyér ünnepén. Emlékezünk és mindjobban megérik bennünk a gondolat: mit akartak az ellenforradalmárok. Szerették volna újra visszaállítani a Varga Gergely-féle emberek uralmát, szerették volna visszavenni parasztságunktól a földet, megrövidíteni az új búzából sült friss cipót. Nem az ő érdemük, hogy másképp történt. , s — Vizin — T avaly, augusztus 19-én és 20-án esett át huszonhattagú ifjúsági aratóbrigádunk a nyugat-szibériai urnyekszki szovhoz »szűzföldi kombájncsatájának« tűzkeresztségén, egy 560 holdas, egytagban levő búzatáblán. Azzal kezdtük, hogy 18-án este brigádgyűlést tartottunk, amelyen az alkotmányunkról, meg arról a munkáról beszélgettünk, amellyel helyt kell állnunk vendéglátóink gazdaságában. — Hatvan hold a négy kombájnunk normája, nyolcvanat learathatnánk egy nap — ajánlotta Győrfy Béla, a brigád- vezetőnk. — Százat! — vágta rá Kartali Gyurka, a Karcagi Gépállomás dolgozója; — Fiúk, ; i; elvtánsak! — kontrázott G. Nagy Pista, vörös- zászló-rendes kombájnosiink. — Én kinéztem egy sávot a táblán, 112 hold a területe. Ennyit vállaljunk! — Sok lesz! — csillapította Syórfy Béla. — Este 8-kor alkot- iiányünnepséget rendeznek tiszteletünkre a szovjet elvtársak, itt, a szálláson, akkorra vissza kell jönnünk. — Itt leszünk, de a 112 holdtól nem állunk el — zúgták egy- emberként a fiúk. Ebben maradtunk. A szállás lakói nyugovóra tértek, de egész éjszaka alig aludt valaki. G. Vagy Pista, százkilós barátom úgy hánykolódott a mellettem levő ágyán, mint akit nyárson forgatnak. — Azistenit, sohase les* hajnal? s= káromkodta el magát néhányszor halkan. Még meg sem virradt, talpon voltunk mindannyian. Grigor bácsit, az öreg odesszai szakácsot legédesebb álmából riasztottuk fel. van?« — pislogott ránk álmosan. — Reggelit kérünk, papa, megyünk aratni! — »Ilyen korán?« — Konstitúció! — válaszolta brigadérosunk, s mert az öreg nem értette, megmagyarázta neki, hogy az alkotmányunkról van szó. »Aha!« — s nemsokára már jóllakottan ültünk a hat kilométerre hullámzó búzatenger felé robogó teherautón. — Harmatmentes éjszaka volt •— örvendeztünk, s még fel sem kelt a nap, négy kombájnunk már nekivágott a végeláthatatlan búzamezőnek. Tíz órára már latyakos volt kék munkaruhánk a verítéktől, de a portól maszatos arcunkból a szemünk ezt lövellte: hajrá, előre! — Ha tovább is így haladunk, hatra végzünk — számította ki Béla. »A gabonaszérűn a lerakodó részleg már a száz százalék körül jár« — újságolták a tehersofőrök, akik 60—70 kilométeres sebességgel hordták a búzát a kombájntól a szérűig. Soha nem éreztem a munka ilyen pezsdítő voltát!..; Déltájban azonban beütött a krach. Főnököm. G. Nagy Pista kombájnján elszakadt az egyik hajtólánc. Pattantunk le a gépről; a mázsás fiú a volán mellől, én a szalmakocsi »parancsnoki híd«- nak elkeresztelt padkájáról. Hiába, tehetetlenek voltunk a bajjal szemben. — Halihó, hahooó! — ordítottuk a tőlünk kilométerre tanyázó Dobos Pista főmérnöknek, aki a brigád szerelői tisztét töltötte be. Jött is egy teherautóra felkapaszkodva, aláfeküdt a gépnek, s mert testes fiú, csak úgy ömlött róla a veríték. De nemsokára folytathattuk a munkát. E ttől kezdve azonban mintha elátkozták volna az egész brigádot, hol az egyik, hol a másik kombájnnak esett baja. Csikorgott a fogunk, ha tehetjük, a tekintetünkkel lekaszál- júk a búzát, de hiába, este 6- kor még csak 75 holdon volt tarló a táblán. Hét órakor terepjáró autóján kijött hozzánk Prjahin elvtárs, a gazdaság igazgatója. — Gyerekeim!—annyit kiáltott mindössze, s a teljesítményünk fölötti örömében szorongatta a pihenő részleg tagjainak a kezét. — De gyerünk befelé, már gyülekezik a vendégsereg! — Nem lehet, megszegnők szavunkat! Még 30 hold van hátra — ellenkeztünk. Rövid vita, s végül abban egyeztünk meg. hogy a brigád fele bemegy a szállásra, mi, a többiek pedig majd néhány óra múlva... Ránk borult az est, felragyogtak a csillagok, hűs szellő lengett bennünket körül, s a reflektorok éles fénypásztákat vágtak a kombájnok elé; és ömlött a búza a tartályokba, dőlt a szalma az elevátorok száján. Negyed 11-kor holtfáradtan kászálódtunk le a gépekről, de — győztesen, önmagunknak tett vállalásunkat túlteljesítettük: 116 holdról takarítottuk le a búzát e napon. Irány a szállás. Kovács Jóska sofőrünk a széllel versenyt száguldott velünk, H angos »hurrázás« váltotta fel az autó monoton du- ruzsolását, amikor megérkeztünk. Komszomolisták üdvözöltek, ölelgettek bennünket, nem törődve vele, hogy ünneplő ruha van rajtuk, mi meg, akár az ördögök. Kanna vizekből gyors lefür- dés, átöltözködés, és 11 órakor beléptünk a hatalmas sátorétterembe, a »sztalovájá«-ba. Az asztalok roskadásig rakva italokkal, kaukázusi borral, moszkvai pezsgővel (az ételt érkezésünkig visszavitték a konyhára), de nélkülünk senki nem ivott kortyot sem. Hanem aztán kezdetét vette az ünneplés; pohárköszöntők hangzottak ek Liszov elv társ. egy, a hazánkban is járt öreg újságíró ezt mondta: »1945 tavaszán nagyszerű népnek ismertem meg a magyart, méltó fiai vagytok ti is!« A büszkeségtől könny csillogott a szemünkben, de — mi tagadás — félóra múlva már eléggé kancsalul néztünk egymásra a teméntelen italtól. Éjfél után 2-kor felállt az aprótermetű igazgató, s kérlelő szigorral ránk parancsolt: »Most feküdjetek le, s aludjatok egész nap.« Szó sem lehet róla — mármint az egésznapos alvásról —, tiltakoztunk össze-vissza. Az egyik fiú a magyarázathoz meg is kérdezte gügyögve Grigor bácsit: »Hogy1 is van az öreg, mi van szihodnya?« — Konstitúció — mosolygott az. »Ügy van; ... szóval, az alkotmány napja van ma továris igazgató.« így esett, hog két óra múlva egymást cibáltuk le az ágyakról, ráztuk eszméletre, s bár a katzenjammer állapotának a legalsó fokán gornyadoztunk, 20-án megtetéztük előző napi teljesítményünket: 122 hold búzát vágtunk le, csépeltünk el. E zt az eredményt pedig megörökítették a Kom- szomol karabalikszkij-i járási bizottságának a dicsőségkönyvében, s a mi szívünkből 6em lehet kitörölni e két nap emlékét soha, mint ahogy a hálát sem azok iránt, akik a munkát dicsőséggé avatták! Tarján István 16-án délután fél 6-kor került sor. Ha nem is vehettünk részt az ünnepélyes megnyitón, úgy gon* dőljük, velünk együtt megyénk minden képzőművészét örömmel tölti el ez a Mr, amely azt bizonyítja, hogy megtört a jég és pártunk, kormányzatunk művészeti politikája tág teret és lehetőséget biztosít minden művésznek, akár fővárosban, akár vidéken él. Reméljük, a fővárosi kritika is felfigyel Göldner Tibor kiállítására. Sok szó esett az utóbbi évek- : ben arról, hogy a vidéki kép- izőművészek nem részesülhetnek \ mindenkor azonos elbánásban, S nem juthatnak ugyanazokhoz az > előnyökhöz, mint a főváros j képzőművész társadalma. Igen \ szépen rácáfol erre a sokat l hangoztatott panaszra az a hír, amely ízléses meghívó formájában érkezett Kecskemétre. A meghívó szerint Göldner Tibor, a kiváló bajai festőművész, gyűjteményes kiállításának megnyitására a budapesti Fényes Adolf-teremben augusztus
