Petőfi Népe, 1957. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-11 / 187. szám

ŰVÉS1ET * QmYDdULÖJl * NEVELI

.VVVYVVYVYVYVVVVVVVYVVYVV.

Szonett

Szonettet írok, hogy összecsendüljön Egy-egy szép rím, ahogy ezüstharangok Ontják magukból a csillogó hangot, — Hallatán, hogy fülemnek derűt szüljön.

Gondok menekülnek tőlem, mint a füst, Ahogy kezdem rímmel zengő beszédem, Mint bajnoktól, kinek izmos kezében Ármány ellen éles, fényes szablya küzd.

Zengjetek hát rímek, ékes hangzatok! Szüljetek sok édes derű-magzatot, •— Vonjatok pírt szürke hétköznapokra.

Kacagjon a Jövő rímek szép dalán Reám, ahogy menyasszonyra, asztalán Kinek virul a vőlegény nászcsokra.

Makai István

Goár Imre:

Mentünk az éjszakai ég alatt, három befejezetlen ember, a festő, a költő, meg én.

A költő beszélt a festőhöz.

— Olyan képet fess, amit a laikus is megért! Magam sem elégszem meg pl. egy tájjal (fesd bár a legsötétebb színekkel), ha — mondjuk — drámai gondolatokat akarsz közölni s ugyanakkor elhagyod a képről az embert.

A festő volt közöttünk a legfizikaibb lény. Most Is egyszerre fellobbant.

— Nem érted a pikturát (nagyon kevesen konyhának hozzá); Itt nem Irodalomról van szó. TI mind ilyen eszközökkel festenétek, ha ecset kerülne a kezetekbe. Nektek a forma, szin, tér, vonal huszadrangú volna, pedig ml éppen ezekkel dolgozunk.

Igaza van? Vagy téved? Felsorakozott előttem néhány ismert kép, amelynek kölcsönzött külső mondanivalója mázsás súllyal nyomta az igazi festői gondolatot s ezért nem emelkedhetett fel, csak izzadt s erőlködött.

De ugyanakkor hová tegyem pl. Rembrandt biblikus témájú képeit?

A műkerti fák gőgösen álltak az éjszakában, nem teleltek.

— Neked az ösztön, a szellem, a cselekvés, a jellem mellékes? — kérdeztem hangosan. — Hogy akarsz ezek nélkül mé- lyültebb művészetet?

A festő megbotlott. Ag reccsent, kutya vakkan- tott, a költő ajkán gúny villan!, aztán a helyrebillenő természeti egyensúlyban a kérdezett türelmetlenül oktatni kezdett.

— Ahogyan eltér a zell

K

inn álltam az osztály előtt, a tanári dobogó mellett, s szememmel végigpásztáztam a térképet. Mintha csak ellenőriztem volna: helyén van-e az ország, városaival, hegyeivel, fo- lyóival, amelyeknek a nevét előző nap jól megtanultam. Gondolom, tanárom, diáktársaim nem aggódtak a tőlem várt feleletet illetően, hiszen én voltam a polgári iskola harmadik osztályában a legjobb tanuló.

Kétszeres okom volt a szorgalomra. Egyrészt: irtóztam a gondolatától is annak, hogy a családunkban hagyományos vasas-szakmára adjanak inasnak, hiszen a gépész Jóska, a géplakatos Sanyi bátyám 1929 óta bolyongott az országban, munkát keresve, Laci bátyám pedig alighogy felszabadult lakatosnak, uradalmi gépész édesapámmal együtt, 1930 végén szintén állását vesztette. A faluban, (ahová a dunántúli pusztáról szorultunk) csak minden második nap alkalmazott zsákolója lehetett a malomnak. A másik ok, ami a jó tanulásra serkentett: nem akartam szégyent hozni a szegény gyerekeket mindig felkaroló iskolaigazgatóra, aki nekem, a munkanélküli hatodik gyermekének is lehetővé tette, hogy tan- díjmentesen tanulhassak.

Ott álltam tehát a térkép előtt, azzal a szándékkal és hittel. hogy kitűnő felelettel öregIpáremiirályei

(v á % l a t)

ne nyelve az irodalométól, úgy tér el attól a képzőművészeté. Míg pl. az irodalom Sós Döme viharos leikéről beszél, addig ugyanez a zaklatott belső a zenében hau- gok „viharává“ dagad, a festészetben színek, vonalak (és mennyi más) disszonanciáját ringatja bölcsőjében.

— így eltolódsz a forma felé — szólt figyelmeztetően a költő, pedig Gtt, fenn az a csillagos ég is igen formás volt: amolyan költőszívet megejtő ... — vagy éppen a körül forogsz? Akkor pedig az absztraktok a te mondanivalódat jobban kifejezhetik, hiszen ők sokkal kötetlenebbek!

Itt aztán kétfelé ágazott az út: egyik dombra kapaszkodott, a másik lent maradt. Megálltam a cigarettára gyújtottam.

A festő fölfele indult.

Mellé léptünk s együtt baktattunk tovább.

— Hagyjuk őket békén — így én az absztraktokra. majd emígy — az ideggyógyászat párszáz év után sokkal gazdagabban kategorizálja majd őket, mint az irodalom és művészettörténetek. Biztosan két osztályt különböztetnek meg: — a szélhámosságra (tehát bűnözésre) hajlamosak és a „fából-vaskarikások“ csapatát, no meg e kettő variánsait.

Egyik bokorból nyúl ugrott ki, szegény zavarban volt, nem tudta merre fusson.

— Akkor — mondom én — nézzük azt az előbbi festöi-drámai mondanivalót.

A nyúl megvárta, míg elhaladunk mellette, aztán, mint akit farba rúgtak, nagy ugrásokkal futott vissza az úton: vitte az esztelen félelem.

Költőm a festőhöz fordult.

— Mi teszi szerinted naggyá a képet?

O gondolkozott, majd lassan bökte a szót, el-el- akadva, mint a paraszt, ha értelmeset beszél.

— Színfoltok összhangja ... helyes érték ... vonalak ritmusa.... ha könnyed is a kifejezés, mégis kegyetlenül erőteljes ... gügyögésében is ravaszan-jól épített, ha inkább ösztönösen (illetve annak-tünűen) komponált . .., a modern embert tükröző (tán zaklatott, de biztosan-haladó).., történetileg tájékozott s ebből summázó, egyszerűségre törekvő (ameny- nyire differenciáltságunk engedi) ... no és —, mert legtöbb ember maga iránt mutatja a legnagyobb érdeklődést: az ember legmélyét becsületesen mutató művészet bírhat az Idővel.

Ennyi elég is lenne egyelőre, de hova tegyem ezt a festőt ellentéteivel? Előbb a forma szószólója volt, —■ most meg...

A költő gúnyosan nézett maga elé s hangjában öntudat és védekezés volt, amikor feltette a kérdést:

— Az embernek mekkora szerepet szántál a te művészetedben?

— A legnagyobbat — szólt azonnal meggyőződéssel a festő —, persze ezt akkor fejezhetem csak ki, ha minden csínja- bínja (amennyire ez a pár évtized engedi) kezemben lesz. Ezt tudom, a legmagasabb művészetnek: középpontban az ember vágya, öröme. bánata, szenvedése, küzdelme, félelme, ösztönei és. szelleme ..,

Valami újat mondasz, azt hiszed? -- hűtötte le a költő —; ugyanilyen verseket akarok írni!

Néztem őket. övék a fiatalság kegyetlen s fárasztó öröme. Egy célon lógnak, érthető: folyvást együtt kódorognak. még a környezetük is azonos. Látnának csak engem: én nem tudok így hevül- ni (vagy ez csak az alkotók prémiuma?). O, művészi igazság! Járnák a világot: látnák Picassot s tetemes csapatát a gondolatok zavaros folyamán varsákkal s horgokkal s a partról-tapsolók hadát! Hallanák Eliot hangját, amint visszaverik a sziklák ezerszer—százezerszer! Vagy .. é

Nem! — írjanak, fessenek!

Csend volt, csak lépéseink huppantak, meg benn. talán a plexus solaris, talán a lélek körül a fantázia-dobáita gondolatok. Mentünk a csillagos augusztusi ég alatt: három befejezetlen ember, három külön-kü- lön világot élő király, akikre majd a Jövő teszi fel a koronát, amikor uralmuk már véget is ért a tán-sohasem-bírt királyság felett.

;'Filmnapló

/DPDDDDDODDC

"Romeo és Júlia

A veronai szerelmesek gyönyörű tragédiáját többször is 'filmre vitték. Az amerikaiak hatalmas apparátussal, szemkáp- iráztató csillogással megfilmesített »Romeo«-ja után, a tragédia ) alapján készült szovjet balett film légies Júliája, Ulanova mélytüzű művészetét hozta. A lenge fátylakkal feloldott háttér előtt I táncoló Ulanova feledhetetlen élmény maradt mindenki szá- )mara, aki a filmvászon síkján nem varrni idegeket bizsergető \narkotikumot, vagy egyszerű »kikapcsolódást« keresett, hanem a néző és művész örök szintézisét, a maradandó élményt. Emlék- )szünk még a színek és fények tüzében fürdő, csodálatosan meg- ) komponált párbaj jelenetre is, melyben a tömegek mozgásának > ritmusából árad a tragédia szele, hogy később, viharrá erősödve, 1 hatalmas fokozással a Julia holttestére omló piros vér fortisz- )szimójában érje el tetőfokát.

Most új »Romeo és Julia« jelenik meg a film sajátos forma- ínyelvére alkalmazva. Shakespeare hazája — Anglia — támasz- J tóttá fel a színes film pompájában, Verona komor bástyái és ) reneszánsz kőcsipkéi tövében — eredeti helyszínen az ifjú ) szerelem örök szépségét és tragikus bukását.

A film gyönyörű. Helszíni felvételei varázslatosak és magával ragadják a nézőt. Mégsem a pompa és a dísz, az árny és a fény raffinált hatásai bontják ki a tragédiát. Nem a technika és a vizuális élmény együttese szorítja össze a néző szívét, hanem a belső történés szűzies egyszerűsége, az ábrázolás egyedülvaló élménye. Két fiatal művész alakítása az élmény forrása. Az egyik — Julia megszemélyesítője, Susan Shentall — még sosem volt színész. A másik — Romeo — tudatos alkotóművész (Lawrence Harvey). És ez így nagyon jól van, még ha szenzációhaj- hászó reklámnak is szánták a film gyártói, hogy a világ egyik legnehezebb női szerepét »amatőrre«, nem képzett művészre bízták.

Sokféle Julia-alakítás tündöklött a magyar színpadon is. Jómagam is láttam egynéhányat, jobbat, gyengébbet. De legtöbbször az a lényeges vonás tűnt el az alakításokban, hogy Romeo és Julia egymásra találása nem pusztán szerelem, hanem az első szerelem. Szűzies, szemérmetes virágnyílás és nem két, teljes pompájában kibontakozó rózsa egymásra borulása. Volt úgy, hogy a dialógusok klasszikus szárnyalása, nehézveretű pompája uralta a játékot, volt úgy, hogy a mesterkéltség keresett hatásai hesseggették el az előadásból a bimbózó szerelem hamvas érintetlenségét,

A film hatalmas erénye, hogy a szerelem indulásának, első

lépéseinek szűziességét, ártatlanságát bámulatosan érzékelteti, Világos arányaival, bátran alkalmazott filmszerű megoldásokkal azonban alázattal alkalmazkodik a brit költőóriás szelleméhez, elképzeléseihez. Kis szépséghiba, hogy — sajnos — mintha a film második felében az aprólékosság útvesztői között ez a kristályos tisztaság néha homályba borulna, vesztene erejéből, becséből.

Csak a rendező nevét említjük még meg: Renato Castellani, Az igazi művész alázatával nyúlt a hatalmas műhöz és a tragédiához méltó filmet alkotott, yla ==

Varga Mihály:

füeke-M (wszéllietnek...

Nekem beszélhetnek elrontott életű vének, kerge embergyűlölők szavából se kérek, tarthatják elém elmúlt éveik rút képeit: nem hiszek nekik.

S ha —• mint kutyák tikkadt melegben t—. lihegnek a régi évekért: olyankor én, kinek régen csont jutott, szeretnék csontot dobni = őnekik.

TARJÁN ISTVÁN:

HUSZONNYOLCÉVESEK

bitem híremet. ; S mégis, árva szót sem tudtam kimondani, amikor tanárom kérdezett.

S

zemem elfutotta a könny, tekintetemet kimenekítettem az álmos hangulatú utcára, ránéztem a nagy falitáblára is, amelynek a sarkán krétával írtan ott fehérlett a dátum: »1933. október 3.« Kerestem valamit, amiben a képzeletem megkapaszkodhat, próbáltam összeszedni magam a bennem pillanat alatt felgyűlt fájdalom elcsitítására. Hasztalan volt minden igyekvésem. S mivel a szívemben támadt sajgás már a torkomat szorongatta, hogy meghökkent tanárom és társaim előtt fel ne zokogjak, hirtelen kiszaladtam a folyosóra.

Mert, ... mert nem a leckét kérdezte tőlem tanárom, hanem azt, hogy miért hordok a balkaromon fekete szalagot, kit gyászolok? Nem mertem kimondani, hogy Jóska bátyámat, hogy legidősebb fivérem nincs többé, előző nap tették le a sírba.

A folyosó végén is tagolva tudtam csak elsóhajtani magamnak a nevét, úgy rázott a sírás. És a könnyeim özönében őt láttam, csak őt, az emlékezés számtalan alakban elevenítette meg.

akit már soha nem láthatok. O, micsoda bálványunk volt nekünk, az öccseinek. Amikor még ő is az uradalomban dolgozott, gyakran vitt el a vállán a műhelybe, nyáron, csépléskor meg ki, a szérűre, s mindig tartogatott számomra valami kedves meglepetést. Hol egy magafabrikálta játékszerrel, karikával vagy búgócsigávai, hol meg a tarlón talált madárfiókával ajándékozott meg, szép szavával oktatva, hogy nem szabad neveletlen hagyni a kis ártatlant.,.

H

a táncoltak vasárnaponként a puszta fiataljai? Jóska bátyám harmonikázott nekik. .. Vagy fellobbant ebédszünetben a műhely előtt, a cséplőgépnél a virtus? Nem akadt legény a környék falvaiból jött munkások között sem, aki földhöz tudta volna vágni. Olyan volt nekünk, mint a megtestesült jóság és erő.

Sirattam, keservesen elsirattam az iskola folyosóján drága bátyámat abban az alakjában is, ahogy állását veszítve, elindult munkát keresni. S bár eltelt egy év, kettő, három, és csak né- hánynapos alkalmi munkát kapott, mégis, sokgyermekes családunk tagjainak a születésvagy nevenapjáról soha nem hiányoztak az ország különböző részeiből küldött üdvözlő sorai, kedveskedő ajándékai.

És.., a könnyeimen keresztül láttam, ahogy a tragédiát kipuhatoló szüleim elbeszélése alapján a fantáziám megrajzolta, ... láttam, ahogy a forró augusztusban vánszorog a Ferenc Jó- zsef-hídon, éhesen, csonttá sovány odva az én közel két méter magas Jóska bátyám, s a Gellért-fürdőből ki-kicsapó vidámság zsongása közben odamegy a rendőrhöz és azt mondja neki: »Vezessen a miniszterhez, beszélni akarok vele!« ...A rendőr telefonált, megérkezett a mentőautó, s elvitték bátyámat — az elmegyógyintézetbe.

H

árom hétre rá látogathattam csak meg az édesanyámmal, ekkorra tudtuk nagy- nehezen összeszedni az útiköltséget. .. Szép, kék szemével szelíden nézett, hatalmas tenyerével simogatott szegény, e; még ő vigasztalt: »Ne sírj! Már jobban vagyok.«

Szeptember utolsó napján hozta hírül a távirat: meghalt.

Temetésére csak a szüleim tudtak a fővárosba utazni, ők is kölcsönpénzen. Visszajőve, édesanyámnak nem lehetett a szavát venni, sírt, zokogott, és édesapám is csak rövid szóval mondta el Laci bátyámnak, nekem és kilencéves öcsémnek, hogy Jóska bátyánk a hathetes vizeslepedő-kúrától tüdőgyulladást kapott, abban halt meg. Huszonnyolcéves korában;

*

1952. november 5-én, délelőtt tíz órakor hármat csengettek a fővárosi lakásom ajtaján. »Ez csak rokon lehet — gondoltam, amíg lekászálódtam a rekamié- ról és elindultam ajtót nyitni. — Más nem csenget hármat, csak rokon.«

Csakugyan az, Jenő öcsém állt az ajtóban. S máris úgy támadt nekem, ahogy szokta, ahogy együtt nevelődtünk jóban-ro6sz- ban, sokáig csak a rosszban; Igyekezett derékon kapni, szó, ami szó, ő elegánsan felöltözve, én pizsamában, kipróbáltuk az előszobában, hogy melyikünk erősebb. Valamivel keményebb izmú, mint én, de kevesebb fogást ismer nálam, így aztán néhány perces küzdelem után meg kellett elégednie a döntetlennel; Nem szégyelljük — persze, csak magunk között — gyerekességünket, s mintha most élnők igazán a múltban elveszelődött ifjúságunkat, az ilyenfajta virtuskodással vezetjük be csaknem minden találkozásunkkor egymás üdvözlését;