Petőfi Népe, 1957. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-04 / 181. szám

IA muvesztelen lakói már munkához láttak

X Alig nyíltak meg a művésztelep kapui s máris

(

munkához látnak az ide beutalt fiatal művészek. Ahogy lehetőségünk megengedi, sort kerítünk a művésztelep többi lakójának megismertetésére, vázlatos portréjuk megfestésére, t Fakó aranyait szórja a nyári délután. A zöld X lombú fák feszes őrségben állnak s leveleiken I a nyár illata pihen. Ontja a természet csendes | szive a gazdag témát, s az alkotók műtermeiben í a vékonyujjú művész keze alatt szépül és for- * málódik a holnap hősé: az ember.

I *

í Prepcltiza Katalint, a gobleinkészítés | művészét éppen munkaközben találjuk. A vár- I palotai bányász művelődési ház számára készíti I Kertészek című alkotását. Három méter 35 cen- I timéter magas és 160 centiméter széles ez a szí- X nekben, művészi meglátásokban gazdag, gyönyör. I ködtető fálikárpitterv. Februárra készül el a szö- I véssél. Ez lesz művészi pályájának első nagy I munkája. A gobleinkészítéshez bátor, reális szín- | érzék és erős alakrajzi tudás is kell.

I A művésznő 1955-ben végezte el az Iparművé- | szeti Főiskolát. Az állam szerető és féltő gondos- X kodását kiváló alkotásokkal szeretné meghálálni. Művészi terveiről beszélgetünk. Elsősorban is szeretne megismerkedni a tájjal, lakóival, rendszeres stúdiumokat folytat, a földeken helyszíni vázlatokat készít és télen sokat rajzol.

— Más az alföldi napfény ragyogása, mint a hegyvidéké — mondja. Három éve végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Azelőtt summás volt; 1946-ban kezdett el rajzolgatni. A Derkovits kollégiumban kezdte meg tanulmányait, majd 1948- ban beiratkozott a főiskolára.

A VIT-kiállításon a Szepezdi-öböl című festményét 5000 forintért vette meg a Művelődés- ügyi Minisztérium.

A jövőben történelmi tárgyú képet szeretne festeni. Damjanich alakja már régóta foglalkoztatja, most végre itt az alkalom, nyugodt körülmények között hozzákezdhet műve előkészítéséhez.

Képeiben benne él a táj szeretete, s az emberi

erő nagysága. *•

*

Üj kecskeméti polgárok. Azért jöttek ide, hogy a nagy elődök nyomdokain, a művésztelep hagyományokban gazdag falai között az új magyar képzőművészet mestereivé, az alföldi táj, a homokkal küzdő kecskeméti ember ihletett ábrázolóivá váljanak.

Szeretnénk, ha alkotásaikkal minél előbb megismerkedhetnénk.

Búcsúzóul ennyit mond:

— Szeretnék megismerkedni a Kecskeméten élő művészekkel.

Százhuszonkét ország lobogóját lengeti Moszkvában a szél ezekben a napokban. A zászlók alatt egy hadsereg, a béke hadserege, a világ ifjúságának derékhada menetel. Nemzetük zászlai nem az ellenségeskedés jelvénye kezükben, mert a barátság szellője lobogtatja azokat. A Nevadai sivatagban, a Karácsony-, és Bikini-szigeteknél kísérleti atombombák robbannak, a háború őrültjei pusztítani készülnek. Az ifjak békehada azonban »megállját kiált nekik. MIR, PAIX, PEACE, — BÉKE búg, viharzik 123 nyelven, sokezer torokból. Százmilliók ajkáról érkezik visszhang a vüág minden tájáról: MIR, PAIX, PEACE, BEKE.

A nemzetközi kapcsolatokból, a népek békés egymás mellett éléséből most példát vehetnének az ifjúságtól az öreg diplomaták. Olimpiai méretekben folyik a nemes vetélkedés a sportoló fiatalok között. Táncokkal, dalokkal, népük kultúrájának legszebb gyöngyszemével gyönyörködtetik egymást a moszkvai Világifjúsági Találkozó résztvevői,

Kemény Zsigmondot levélirás közben találjuk. Régi, kedves barátjának számol be itteni élményeiről. Öszhaj ú, széleshomlokú, kékszemű ember, akinek a tekintetéből ez sugárzik: Én már megjártam az élet iskoláját. 1947-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, 1953-ban fejezte be tanulmányait. Azóta részt vett műveivel a negyedik képzőművészeti kiállításon, s legutóbb a száz magyar művész kiállításán.

— Amit itt tartózkodásunk óta tapasztaltunk, régóta erről álmodtunk. Tájképfestészettel és kompozícióval foglalkozom.

A paraszti életábrázolásról beszélgetünk. Megjegyzi, hogy a közvetlen környezet és a tömegekkel való baráti kapcsolat elengedhetetlen alapja a jó művészi munkának.

így gondolkodik Kemény Zsigmond, s ebben a szellemben készülnek legújabb alkotásai.

»

Batári László Almaszedőnő című festményének vázlatán dolgozik. A közeli szőlőket már bebarangolta, s megörökítette a szőlőben dolgozó parasztok mozdulatait.

Képünkön Koncz Béla fiatal festőművész tói« ható, amint a park egyik részletét festi.

N

evezzük ismerősünket Ro- binek Benedeknek. Ott fakik nem messze tőlem, Budapesten; máskülönben jelentéktelen ember, az átlag kispolgár szabvány kategóriájából.

Az ellenforradalomig látásból ismertem csupán, futólag. Ha a lépcsőházban néha-néha találkoztunk, szoktunk ugyan köszönni, de csak olyanformán, ahogy az egy-bérházban lakók üdvözlik egymást, vagyis, lényegében: sehogy. Egy fejbiccentés, az értelmét nehezen kihámozható mormogó szavak, — szóval, gépies »legyen üdvözölvé«-vel intéztük el egymást mindahányszor.

Az októberi napok azonban pincébe kényszeritették a házat, s ez a körülmény társalgási viszonyba sodort Robinekkel.

Kiderült, hogy nem is az a semmivel sem törődő valaki, mint akinek látszott. A mindig apatikusan, szinte álomszuszékmódon jövő-menő ötvenéves emberke mind nagyobb vehemenciával vetette magát abba a vitába, amelynek a forrása először csak néhány elejtett szóban, tapogatózva, majd egyre gátlás- talanabbul buzgott fel az ideiglenes pincelakókból.

— A tiszta demokrácia a jövő útja — magyarázta Robinek, élénk gesztusokkal, madárfejét energikusan forgatva közöttünk, miközben szemüvegén keresztül egy jezsuita páter pózával lövöldözte szét a tekintetét, annak az elhitetését célzó szándékkal, hogy benne, csaki^ benne égnek a világmegváltás eszméjének tü- zei.

Jó, jő, néztünk egymásra a még nem tisztán látók: a demokráciát értjük, valljuk, valljuk a

»tisztát« is, mert csakugyan, tiszta valaminek kell követnie azt a káoszt, ami dúlt az utcán, s a lelkekben. De bővebb magyarázat szükséges mindehhez.

N

em is maradt el a várva- ,várt, Robinek rajta volt, hogy tisztába rakja száz ember eszmevilágát. Ügyes szónoki fordulatokkal hamarosan ott volt !— Amerikában.

— Mert kérem, Amerika, az amerikai demokrácia kell nekünk. Amerikai kölcsönök, nyugati tőkebefektetések — heves- kedte egy hordószónok üvöltő dervisizmusával.

Erre már megokosodtunk mi is, a száz embernek mintegy a háromnegyed része.

— Negyvenöt előtt is volt amerikai kölcsön, de csak kára lett belőle az országnak. Majd bolond lenne az amerikai gentleman pénzt adni nekünk anélkül, hogy a hasznot ne ő vágná zsebre — s még a felszabadulás előtti nyugati érdekeltségű vállalatokkal példálózott egyikünk-mási- kunk.

Robinek főképpen hol egy hajdani ügynöktől (most valamelyik ktsz dolgozója), hol egy könyvelőtől kapta, az adatok ismeretét tekintve meglepő ellenérveket, az a néhány munkás pedig, aki a házban lakik, miközben szívta a cigarettáját, úgy nézett a »tiszta demokrácia« apostolára, hogy a tekintetükben ez volt: kend vagy hülye, vagy csirkefogó!

Emberünk azonban kitért a magyarázatok szorításából, mint a kígyó, csak az amerika-imádat hasából nem akart kimászni se- hogyse.

Az amerikai nehézipar, kéAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA

i A ue-kUe* ►

rém — s mondta, hogy az minő csodákat művelt és művel is még.

Senki nem állította, hogy az amerikai nehézipar gyerekcipőben tipeg, de valaki megpedzette, hogy azért a szovjet nehézipar se kutya.

No, Robinek erre majdnem felrobbant. Hogy a szovjet ipar? Ugyan már! Kirakat az egész.

— Az amerikai, meg a nyugati ipar, például a német! Azt nézzék meg! — üvöltötte szinte.

L

áttuk — emelte most fel a szavát az addig hallgatók közül' az egyik munkás. — Láttuk a háborúban. A szovjet nehézipar termékei, a tankok, ágyúk, repülők, meg a ka- tyusák tönkrezúzták a német gyárak fegyvereit... Hogy az emberről, a szovjet emberekről most külön ne beszéljünk — toldotta meg a vitába kapcsolódó.

Robinek, úgy látszott, benne marad a pácban, egy, a frontot megjárt emberrel nem vitázhat a fegyverekről ő, aki itthon hasalt valami jó pozícióban.

— Hja, igen, a fegyverekre ráment a szovjet is — jutott eszébe az ötlet.

— Nem hinném, hogy csak erre. Mert ha csak a fegyver- gyártásra ment volna rá, mert azt is kellett fejlesztenie, s elhanyagolja az egyéb nehézipari termelést, nem talált volna embert a szovjethatalom, aki kiáll

mellette. Az ágyúgolyót nem lehet megenni, a páncélburkolatból sem csinálnak manapság már ruhát — okoskodott ügyesen a munkás. — Történt ott más is.

— Engedje meg, Robinek úr •— kapcsolódtam én is a vitába — hogy tárgyilagosan elmondjam mindazt, amit a Szovjetunió nehéziparából láttam, mint hadifogoly is, 1948-ig, s 1956 nyarán is, mint újságíró... Hát kérem. Közvetlenül a háború befejezése után Voronyezsben például azonnal nekiláttak a mező- gazdasági gépek gyártásának. Soha és sehol annyi vetőgépet, traktort nem láttam együtt, mint ott. Ötvenhat nyarán láttam, ahogy kombájn kombájn nyomán vágta a búzát a messzi keleten. A cseljabinszki traktorgyár valósággal ömleszti a nagy teherbírású, s emellett kis talúi- nyomású lánctalpas traktorokat. Moszkvában, az ipari kiállításon a szemünk-szánk tátva maradt a bánya-, a mezőgazdasági gépek, esztergapadok, a sokféle személyautó, motorkerékpár láttán. Nehézipari termék mind...

D

e a könnyűipar! A lakosság közvetlen életszükségletét kielégítő könnyűipar hol van? — visította Robinek.

— Elismerem, az amerikaiak ezen a téren különbet produkálnak — válaszoltam pillanatnyi gondolkozás után. — Itt van például ez a vekker — s a félhomályban legféltettebb kincseimet tartalmazó motyómból elővettem egy apró ébresztőórát. — Még tíz éve New Yorkba vándorolt barátom küldte.

— Ugye?! — kapta ki kezemből Robinek. — Micsoda finomság! A ketyegése!.j: Hallgassák

csak, uraim.;: Barátom, alig hallani!... És pontos, ugye?

— Másodpercre.

— És jól berreg?

Felhúztam neki. A pincében

beállott várakozás csöndjét rel- verte a vekker hangja.

— Hallották? Micsoda csörgő-- szerkezet! A legfinomabb acélból. .. Ez Amerika! — hordozta körül diadalmasan a tekintetét Robinek, mialatt már ismét kezében volt a vekker, kedves emléktárgyam, szobám dísze, hűséges társam az ébresztésben.

A körülöttünk állók közelebb nyomultak a csodához. Valaki felkattintotta a zseblámpáját.

Robinek jobban szemügyre vette az órát. És tágranyílt szeme majdnem kiverte az okuló- réja üvegét.

Nagyon gyorsan ki kellett kapnom kezéből a ketyegő kis tárgyat; féltem, még földre ejti dühében. A beugratás miatt; Azért, mert a többiekből bugyborékolt a nevetés.

Mert az óra számlapjára a gyár védjegyeként egy elefánt van rajzolva, alatta pedig ez az egy szó: »Moszkva«.

Igen, ott vásároltam a moszkvai állami áruházban, a GUM- ban, 1956. szeptember 11-én, 120 rubelért.

Robineknek többé nem lehetett hallani a hangját. Csak ült a pince sarkában, összegörnyedve érveinek a romhalmazán.

V

alahányszor kajánkodva a szemébe néztünk, tekintete gyűlöletet árasztott felénk* Meg félelmet is. Valószínűen megijedt az ormányát a vekker számlapján szelíden csüngető —» elefánttól! *

Tarján István

A BÉKE HADSEREGE