Petőfi Népe, 1957. július (2. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-17 / 165. szám

A% év végére újabb ssásesrek gyűlnek as állam takarékperselyébe

Veszteség helyett nyereséggel zárta az első félévet,

a Kunfehértói Állami Gazdaság

Gondolatok egy ankét után

Érik a gyümölcs a Kunfehértói Állami Gazdaságban. Válogató brigád készíti elő az exportra kerülő barackot. Gondosan csomagolva adják át a MÉ'K- nek. 330 mázsa barackexportot terveztek, de Körmendi Géza igazgató elvtárs szerint olyan jó a termés, hogy 6—8 vagont szállítanak külföldre a gazdaság barackosából. Belföldi fogyasztásra is átadnak a MÉK-nek legalább 12 vagont.

Nemcsak a barack, hanem az alma és a körte eladásából is jelentős bevétele lesz a gazdaságnak. E két gyümölcsből 30 vagonnal számítanak eladni.Gondosan ápolják a szőlőjüket is. Már hétszer permeteztek. 40 holdon jégkáruk volt, amit azonnal jelentettek az Állami Biztosítónak. Ez még július 2-án volt, de 12-ig még nem jelentkeztek a Biztosító kárbecslői;

Már ezekből az adatokból is látjuk, hogy a Kunfehértói Állami Gazdaság szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkozik. 350 holdon termesztenek gabonát, de ez a terület állandóan csökken, mert fokozatosan áfcőKunszálláson a zab kivételével befejezték az aratást. A termésátlagok előzetes becslések szerint, elég jók. Érdekes, hogy az idén az Alkotmány TerA Bajai Gyapjúszövetgyárban helyesen az a vélemény járja, hogy a műszakiakat abban az esetben kell csak jutalmazni, ha kötelezettségükön felül olyan dolgot cselekszenek, amely olcsóbbá teszi a termelést, illetve segíti a gazdaságosságot. Ennek alapján célfeladatokat tűztek ki a harmadik negyedévre. A műtővel és gyümölccsel telepítik be a homokot, amelyből több mint 2500 holdat birtokol a gazdaság.

Áldozatos és nehéz munkát kíván a homok meghódítása, de a gazdaság vezetői igyekeznek leküzdeni minden akadályt. Az első terv szerint 861 000 forint veszteséget ütemeztek be az év végéig, de az önköltségcsökkentés lehetőségeit mérlegelve elhatározták,- hogy veszteség nélkül zárják az évet;

— A legfőbb célunk — mondja Wendler Antal főkönyvelő — a ráfordítási költségek csökkentése, valamint a hozamok növelése. Nemrég készítettük el a gazdaság félévi mérlegét. Eszerint 150 ezer forintot takarítottunk meg a különböző költségeknél ebben a félévben. Ez a megtakarítás onnan adódott, hogy csökkentettük az utazási költségeket, a fogyóeszközök felhasználását. Jelentős megtakarítást értünk el az állattenyésztésben. Ebben az üzemágban 215 000 forint veszteséget ütemeztünk be először, ebből legalább 100 000 forint jutott volna az első félévre. A mérleg szerint

melőszövetkezetben a tavaszi búza több termést hozott, mint az őszi búza. Kedden az egész községben megkezdődött a csép- lés.

szakiak csak akkor kapjál, meg az előírt jutalmat, ha a feltételeket teljesítették. Például a fonodában 4830, a kikészítőben pedig 1350 forint jutalmat osztanak szét a műszakiak között, ha nemcsak a kötelezettségüket végzik el, hanem az előírt célfeladatokat is megvalósítják.

139 000 forint nyereséget értünk el. Ez a nyereség főként a hozamok növekedéséből származott. Ezt kiváló állatgondozóinknak köszönhetjük.

A tervezett 12 kilós választási súly helyett 14 kilós átlagban választották le a mangalica malacokat, ami kiváló eredménynek számít. A juhászatban is három mázsával több gyapjút nyírtak a tervezettnél.

A gazdaság dolgozói tehát együttes erővel bebizonyították, hogy lehet nyei'eségesen gazdálkodni. A nyereséget még tovább akarják növelni, hogy az év végére újabb 100 000 forintok gyűljenek az állam takarékperse— Van egy rózsás mosdóállványunk, egy évvel ezelőtt vettük. Ahányszor a kezembe veszem a szappant, hogy megmossam a kezem, mindig a Kiskun- halasi Motor- és Gépjavító Vállalat jut eszembe. Magam elé képzelem azt az idősebb festőt, aki ilyen tökéletes rózsákat pin- gált erre az állványra. Mert ő pingálta. Nem egyszer láttam már, amikor ott jártam, hogy milyen ügyes a keze.

Legutóbbi látogatásom alkalmával nem találkoztunk, de beszéltem azokkal a munkásokkal, akik a mosdóállványokat készítik. ök nem azt mondják, hogy mosdóállvány, hanem: csőbútor.

Evett a kívácsiság, hogyan keresnek ezek a csőbútorosok. Kérdezem Magasi Vilmost, az ÜB-elnököt, aki egy hegesztő- pisztollyal mozog egy féligkész állvány körül.

Azt mondja: ki hogy dolgozik!

Mondom, — ezek szerint maguk nem órabérben dolgoznak?

— Nem. Voltak, akik nem szerették az órabért mert, keveset kerestek.

Budapesti szakszervezeti küldöttek jártak Kecskeméten nemrégiben. Az egyik kiküldött elvtárs felesége pedagógus, aki tanítványaival a közelmúltban egy hónapot töltött Lengyelországban. Az ő élményeiről hallottunk rövid, keresetlen szavakat és én úgy érzem, nem érdektelen erről nagyobb körben elbeszélgetni.

A tanulókat egy munkásüdülőben helyezték el, ahol a legnagyobb szeretettel vették körül őket. A lengyel munkások a távoleső helyekről is meglátogatták a. gyerekeket, s könnyekig meghatódva cirógatták őket, ajándékokkal kedveskedtek ne— Mutasson hát egy ilyen embert.

Az üzemrész bejárata előtt van egy félszer, ott köszörüli a hegesztési dudorokat egy sugármagas, őszülő ember. Odaküld. De aztán ő is utánam jön.

Azon morfondírozok, ahogy a háta mögé érek, mit is kérdezzek tőle hirtelen, mert úgy sír ez a köszörű, hogy még a gondolataimat ’ is szétszaggatja. De már Magasi elvtárs is itt van, ketten álljuk körül.

— Ódor Sándornak hívnak — így mutatkozik be.

— In médiás rés — vágok a témába.

— Miért szereti jobban a normát, mint az órabért?

Azt mondja: így jobban tud keresni. Állítását újabb kérdés nélkül támasztja alá. Márciusig órabérben dolgoztak. Akkor sem dolgozott kevesebbet, mint most, mégsem tudott 1100 forintnál többet keresni.

— És most?

— 1800, 1900, 2100.

Ezért kérték tehát a teljesítménybér bevezetését.

Persze vannak olyan dolgozók

kik. S bár a lengyel elvtársak kevesebbet keresnek, mint a mi munkásaink, mégis áldozatot tudtak hozni a magyarokértt akiket az ellenforradalom viha- ra megtépázott.

Elképzelem, hogy ennek a pe-> dagógusnak kitörölhetetlen nyo- mókát hagytak a szívében á lengyelországi élmények. Azért fogtam ceruzát kezembe, hogy megköszönjem az elvtársnőnek, hogy mindezeket elmondta. Sza- vai nyomán bennem és még sok, emberben világossá válik a proletár internacionalizmus igaz valósága, a népi demokráciák összefogása.

Dr. Bonczos Lászlóné

is itt a vállalatnál, akik nemigen szeretik a normát. Kérdezgettem, mi az oka. Kényes dolgokba ütköztem. Nem is firtattam tovább. Hisz a közmondás is azt mondja: ki mint vet, úgy arat...

Tudja ezt mindenki, miről van szó.

Nem akartuk soká feltartóztatni Odor elvtársat, odábbáll- tunk. Magasi elvtárs csaknem a kapuig kísért, felhívta a figyelmemet a rendre, elbeszélte, hogy nemrég indult egy tisztasági ver-* seny, s amelyik üzemrész megnyeri, az kapja a 600 forint jutalmat.

Egyszercsak jön utánam Odor elvtáns.

— Még csak azt akarom hozzáfűzni, tegyük bele a cikkbe: a normánál igazságosabb bérezés nincs, de csak akor, ha igazságos!

Ezzel már megy is vissza dolgozni. Újra sivalkodik a köszörű, mi is elválunk, tudom, hogy Magasi elvtárs is siet vissza, nern lehet eltrécselni a drága időt. — Hiszen ő is normában dolgozik;

E. S.

‘*^~~~*+rn»+"**^**P*0*0*0*m*0*0*0*0*0*0^^^mmm**.*--. ■ ——

Már csak a zab van hátra

rv—■!

A vállalt munkáért fizetés9 azontúl pedig jutalom...

lyebe.

ÓDOR SÁNDOR SZERINT

a jő normánál igazságosabb bérezés nincs

M!!l!!!ll!!!!!l!lllll!ll!ll!ll!lll!!llll!ll!i!i!ll!l!!l!!!lllll!llllllllllllll!l!IUIIIIIIII!lliillllllllllH

T

ízen mennek a kánikulában elkókadt akácfák alatt, a házsorok előtt; ott baktatok én is mellettük, tizenegyediknek, »ötödik keréknek«.

Vasárnap délután van, ember, állat magát eleresztve, ernyedten hűsöl az árnyékban, csend honol a faluban, por sem szállong, lomb sem rezzen, alszik a szellő, az égbolt kupolája szinte kibírhatatlan hőséget sugároz.

De ők csak mennek, tréfálkozva, egymással évődve; magabiztosan vidámak, frissek, erősek. Mintha csak most léptek volna ki a vasárnap első felének pihentető nyugalmából, lakásuk vagy éppen a kocsma, pince hűvöséből, hinnéd róluk, hogy azért olyanok.

Pedig nem, mert egyikük reggel nyolctól délután kettőig vitatkozott a falu ügyes-bajos dolgai fölött; aki már csinálta, tudja, milyen fárasztó ez. A másikuk ott ült néhány órát az íróasztala mellett, de még az utcán is meg-megszólingatták fejtörés nélkül nem éppen megválaszolható problémákkal, a harmadikra meg délutáni elindulásunkkor is várni kellett, mert valami baj volt az egyik ellő tehénnel, ott benn, az istállóban.

Akikről ugyanis szó volt eddig: a párt, illetve a tanács VB- titkára, meg a tsz elnöke. De a többi is hozzájuk hasonlóan tettvett valamit, a köznek hasznosat, akár mint a tsz könyvelője, vagy a földművesszövetkezet ügyvezetője, akár úgy, hogy reggeltől eddig gurítgatta, csapolta a sörös hordókat, mint az italbolt vezetője, és így tovább. Nekik a vasárnap sem az édes semmittevés napja, ók $ falu vezetői, a falu

Kefoenljéí piszfolplötxés

legtöbb bizalmat kívánó posztjainak a betöltői.

M

ost munkásőri mivoltukban mennek ki a faluból, a lőtérre, mind a tízen. Nem a már közismert rendben, egyenruhában, hanem ki rövid nadrágban, ki hosszúban, hajadon- főtt, vagy kalappal a fején. A katonás menet tízük részéről talán groteszk is volna, no, meg nincs is még egyenruhájuk.

De a szívük egy: életre-halálra kiállni a pártért, gyakorolni a pisztoly kezelését, hogy ha valakik még egyszer megpróbálnának októbert csinálni a faluban, hát hadd eszméljenek rá már első lépésüknél, hogy: »egyszer volt Budán kutyavásár!«

Néhány öregember és asszony a szobákba szorult fullasztó meleg miatt kinn ül a lépcsőkön; trécselnek, pipázgatnak, gyanakvón nézegetik a lőgyakorlatra igyekvő tíz férfit. Látom a tekintetükből, hogy ha véleményüket kellene nyilvánítaniok a rajnyi emberről, arról, hogy ők most lövöldözni mennek, hát nem tapsolnák meg őket. Nem gyűlölködő a tekintetük, de nem is szeretetteljes, inkább apatikus, értetlenséget kifejező.

öregek, békére vágyók, csak éppen azt nem tudják, hogy az a tíz életerős férfi még inkább óhajtja, akarja a békét, de nem a fejét homokba dugó strucc módján, hanem az erős ember eszével, szivével, fegyverével. Azzal, hogy minél képzettebbé fejlesztik, magukat a béke védelmére, annak a pártnak a védelmére, amelynek a küzdelmei végső fokon azt eredményezik, hogy nem kell a háború öldöklésétől félniük az egyszerű emberek millióinak, hogy csak béke lesz, anyagi javakat, boldogságot teremtő béke.

Dehát nincs idő ezt most megmagyarázni, az alkalom sem jó; túlságosan erőltetett, tehát hatástalan, az sincs kizárva, hogy ellenkező hatású lenne az effajta nevelés.

M

i mindent el lehetne pedig mondani ezeknek az öregeknek. Azt, hogy a történelem folyamán nem az első eset, hogy békés honpolgárok vasárnaponként lőfegyverrel gyakorlatoztak; nézzék meg a nagy flamand festők képeit: már évszázadokkal előbb muskétás férfiakat örökítettek meg vásznaikon (a mi festőink mikor választják témául a munkásőrséget?), vagy gondoljanak értetlen öregjeink a felszabadulás előtti időkre, amikor a »Polgári Lövészkör«-ben sörözés közben lövöldöztek a falu kispolgárai: a kisiparosok, kereskedők, kishivatalnokok, ha persze, már csak mint a védelmi harcra való felkészülés tradíciójának ápolásaként, de mégis, lövöldöztek. Vagy emlékezzenek a falu öregjei a legidősebb fiaikra, akik viszont, mint leventék, már azért lövöldöztek vasárnaponként, hogy az urak gazdagságának a növelése végett, később, a háborúban gyilkoljanak is a fegyverrelj Akkor non nézték,

hallgatták részvétlenséggel az ilyen vasárnapi meneteket, fegyverdurrogásokat?

Kell erről beszélni a falu egyszerű emberének, s megfelelő alkalommal beszél is a párt-, a tanácstitkár, a tsz-elnök, de még az italbolt vezetője is; — akik most ott állnak a betonkerítéses iöpálya közepén, s huszonöt méterről pisztollyal céloznak a tábla köreire.

Egyszerre milyen fegyelmezettek mindannyian, ha egyikük kinyújtott jobb kezéből a célpontra szegeződik a fegyver! Néma csönd van, majd egy durranás, még egy, három, ... ösz- szesen hétnek a hangját verik vissza a betonfalak.

Nézik az eredményt, s mi tagadás: az olimpián nem lehetne részt venni ezzel a lövő képességgel, de sebaj, még csak a második gyakorlatnál tartanak.

D

e a körülményekhez képest egészen meglepő találatokat is elérnek. A könyvelő veszi kezébe, a balba a pisztolyt, lő hármat, aztán a jobb kezével is beleereszt a táblába négy golyót. »Ezzel már a járási versenyen is részt vehetsz!« — dicsérik a találatokat számlálók.

— Na, öreg cowboy, te következel — évődve szólítják az ötven felé járó tsz-elnököt, akin a kajla kalap, a kockás inge miatt csakugyan van valami »cowboy«- os.

Az öreg a kezével kaszáló fél- mozdulatokat csinálva a kiállás-*

hoz lépked, tölt, derekába mar* kol a balkezével, a jobbal lassan emeli a fegyvert: durr, durr, ;;. s olyan gyorsan kiereszti a sorozatot, hogy ha nem volnék katonaviselt ember, s nagyjából nem tudnám »megsaccolni«, hogy nem lőtt mellé, bizony, azt hinném: tréfált, s amolyan »isten neki, hadd menjen« módon pocsékolta el a töltényeket. Ajjaj, de mennyire nem: 38-at talált hét lövésből, ami, ugye, pisztollyal szép eredmény.

A fegyverdurrogásra arra vetődik az öreg mezőőr is, neki is odaadják a pisztolyt, hadd tanulja a kezelését. Az öreg sza- bódik, még soha nem lőtt vele, bár volt katona is, hja, akkor, Horthy hadseregében csak a tiszteknek volt pisztolya, — aztán csak bátorságot öntenek beléje, s lő ő is, csak úgy porzik a golyófogó sánc.

S boldog az öreg, nőtt a biztonságérzete, talán büszke is, hogy a munkásőrség fegyverét kézbe vehette. Amilyen gyermekes örömet sugárzott elmentében az arca, nem kétséges: minden vasárnap itt leszen, ha egyelőre csak mint »műkedvelői« tisztségben is.

A többiek, a falu munkásőrei pedig összeszedik az üres hüvelyeket (érték, takarékoskodni kell velük), s ugyanúgy, ahogy jöttek, vidáman hazamennek.

V

árja őket a család, a hátralevő munka, a falu. amelynek apraja-nagyja megérti még, hogy az a tízszer (a mezőőrével tizenegyszer) hét pisztoly, durranás tulajdonképpen a nyugalmuk megóvása végett verte fel a vasárnap délutáni csendet!

Tarján István