Petőfi Népe, 1957. július (2. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-27 / 174. szám

A kecskeméti munkásmozgalom AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAaaaa JW W WWW W W WWWWWWWWW ww- W WWWW WWWW WWWW a „békevilágban66 | ^ ^ ^ AAAA AAAA ^ AAAA WWWW WWWW WWWW WWWW WWWW WWWW A »hetedik nagyhatalom«: az időszaki sajtó, már a századfor­duló táján jelentős tényezőjévé vált városunk életének. Majd mindegyik párt és pártocska felismerve a nyomtatott betű erejét — hosszabb, rövidebb ideig fennálló »orgánumot« ala­pított, tartott fenn. Mondanunk sem kell: ezekben az újságokban nem a társadal­mi, gazdasági, politikai egyenlőt­lenségek megszüntetéséért, a közállapotok javításáért szót emelő cikkeknek adtak helyet. Más-más hangszínben ugyan, de mind az akkori uralkodó osz­tály nótáját fújta. A nagyobbszámú előfizető re­ményében néha-néha a szegé­nyebb népréteg is kapott »-cse­kélyebb igazságot« egyik-másik lapban, de vitathatatlan, hogy 1903 decemberéig »egyetlen új­ság sem mondta: munkások te­remtsétek meg egymás között a régen várt összetartást, vívjátok ki a jobblétet.« (K. Munkás. 1903. I. sz.) Annak az esztendőnek az utol­só hónapjában, amikor már or­szágszerte hallhatóvá vált az Ady által óhajlott-megénekelt ->új szelek« zúgása, indította meg a Szociáldemokrata Párt a »Kecskeméti Munkást« — a fent idézett célkitűzéssel. A már-már sárguló újságlapok tanúsága szerint a Benedek Jó­zsef kiadásában és szerkeszté­sében minden hó első vasárnap­ján megjelen »Kecskeméti Mun­kás« rövid fennállása alatt ügye­sen védte az élet kisemmizett­jeinek az érdekeit. Hol gúnyos fintorral tette nevetségessé az ostobákat, hol ököllel követelt igazságot. Riadoztak is, háborogtak is az úri berkekben! A szerkesztők azonban nem féltek, bár a lap sorsát előre látták: „... Üldözni fogják, üldözzék. Be fogják a törvénybe pörölni, porol­jék. Elcsukják a tömiöcbe Íróit, csukják el... A gazdagok kezében a hatalom, a mienkben az igazság.« ítdézett szám: Beköszöntő.) Fekete Mihály kecskeméti, majd Ottinger Károly nagykő­rösi nyomdájában kemény soro­kat, szókimondó hasábokat szed­lek ki: „A kecskeméti néphez szólunk, de aera ára az urakboz..., de a mun­kálkodó szegény néphez .,., akik kicsi gyerekkoruktól fogva Izzadnak a nehéz munkában azért, hogy meg­keressék verejtékük, jólétük, bol­dogságuk árán a más kenyerét, a más kalácsát: az ő osztályrészük a nyomorúság: a rongyok meg a szá­raz kenyér, öregségükre meg, ami­kor már reszkető tagokkal dolgozni sem tudnak, az Ehhalál! ... A kecskeméti nép ... immár megmozdult. íjiába tiltotta be gyű­léseinket a polgármester, hiába uszf tott ránk rendőröket a kapitány­ság ... mégis tartottunk hatalmas gyűléseket és alakítottunk számos egyletet s itt lobog már a mi jelvé­nyünk a sokszor legyalázott, de an­nál szentebb vörös lobogó.« (Bekö­szöntő.) Ma még sokan emlegetik a »ré­gi jó békevilágot.« Ezek az em­berek olvassanak különös fi­gyelemmel az akkori »bús ma­gyar életről«. Az alábbi sorokat a »Hírős város« című lesújtó körképből kivonatoltuk: „Vajon miről híres? ..., hogy a napszám évröl-évre rosszabbodik, a megélhetés mindig nehezebb lesz a szegény földművelőknek. Arról hi­res, hogy maga a dúsgazdag városi tanács olyan alávalóan alacsony nap­számot fizet az alkalmazottainak, hogy kisülhet a szeme miatta . . , megadták a nehéz földmunkára ara- lásidóben az 50 krajcárt, de még ásót is, talicskát is kellett volna hozzá adni. ... Majd, ha a kérges munkás­tenyerek közibe ütnek a gazdálkodó kis csoportnak, más képe lesz Kecs­kemétnek. Szebb és jobb ... Ma csak buta, rengeteg buta s gonosz. Na­gyon gonosz." i A viharfelhős 1901-es eszten­dőben a megtorló intézkedések ellenére tántoríthatatlanul védte a kisemberek igazát az akkori munkáspárt lapja. A vezércikkekben a törvény­telenségek megszüntetéséről, a munkásságnak tett ígéretek be­váltásáról, az általános, titkos, egyenlő választójogról, »fit van újra május elseje« címmel a nagy nap méltó megünneplésé­ről írtak. A hang: szellemes, gyújtó, fölényes! A Munka és Tőke rovatban szervezkedésekről, a szakegyle­tek életéről és mind több és több bérmozgalomról olvashatunk. — Mozgolódtak a lakatosok, kőmű­vesek, mázolok és szobafestők... A sztrájktörők neveit maróhan­gú, fekete-keretes gyászjelen­tésben ismerteti.. j A lap sikeres nagygyűlésekről is beszámol: 1903. december 20-án 5000 ember hallgatta végig a református kollégium előtti té­ren a budapesti szónokokat. Tö­mörségükben is megdöbbentőek a »Szemle« rovat híradásai: „... konzervgyárban kora reggel­től este 9-ig dolgoznak azok a sze­gény proletarnök 30—40 krajcár nap­számért s emellett a bánásmód is olyan, amilyet tűrni már sokáig nem lehet." Abban a »boszorkánykonyhá­ban, ahol a politikai maszlagot kotyvasztják« is bepillantottak gyakorta: „Olvashatjuk a „Marakodó urak" című Írásban, hogy Weber Endre a „Függetlenségben" megvádolta Nagy • Mihály képviselőt: a lajosmizsel vasút építésekor komoly hasznot vágott zsebre, a Konzervgyár léte­sítésekor pedig 3000 koronát kapott Feilllnger lápot brünní gyárostól a városi tanács megvesztegetésére és kijárásra." Csúfondáros a szentenciája: — »Ilyen szakácsok licitálják el a szegényemberek bőrét, mint Nagy Miksa honatya.« Így írt egy munkáslap abban a korban, amikor a napi 10—12 órát dolgozó, örökké az élet árnyékos oldalán élőt munkás: — -elesem:veszett, mint a nap nem sütötte virág.« Amikor —, mint kiderült a »Kedélyes főkapitány« című írásból — Vámos Béla rendói- főnök a szakegylclek báljait csak azzal a feltétellel engedé­lyezte, ha azon cselédek nem vesznek részt, mert akkor más­nap »lusták«. így volt ez abban a híres »DS- kevilágban«. A munkásmozgalom erősödé­sétől megrettent uralkodó osz­tály közvetett módszerekkel a lap elhallgattatására törekedett. Sajnos, a Bot erősebbnek bi­zonyult az Igazságnak A Kecskeméti Munkás meg­szűnt. A megjelent számok azonban nemcsak akkor lelkesítették, ne­velték a város munkásságát — s a dolgos parasztokat, radiká­lis értelmiségieket —, de segít­ségükkel ma igazabb, teljesebb képet kaphatunk városunk tör­ténetének s a munkásmozgalom fejlődésének egy érdekes korsza­káról. Hebenstreit Nándor könyvtáros Kedden indult útnak a magyar VIT-küIdöltség Moszkvába, a világ ifjúságának nagy találkozójára. A Nyugati-pályaudvarról különvonat indult el a 920 boldog fiatallal, akik hazánk fiatal­ságát képviselik a béke hatalmas demonstrációján. — Képün­kön a i'űtöházban KISZ-fiatalok díszítik, lobogózzák a külön­vonat mozdonyát. Általános és középiskolás diákjaink takarékossági versenyének eredménye az Általános és középis­kolák közötti takarékossági ver­senyben a nagy létszámú isko­lák kategóriájában a keceli bel­területi iskola az első, ahol egy- egy gyermek átlagosan 42 forin­tot takarított meg az év folya­mán. A kiskőrösi Petőfi Sándor­ról elnevezett iskolában is szé­pen takarékoskodtak a tanulók, náluk 32 és fél forint az átlag. Harmadik a lajosmizsei központi iskola, negyedik a kiskunfélegy­házi egyes számú általános le­ányiskola. A KÖZÉPLÉTSZÁMÜ iskolák versenyében a tiszakécskci II. számú általános iskolát illeti di­cséret, ahol tanulónként 53,50 Ft az eredmény. Hozzájuk hason­lóan jó eredményt értek el a szalkszentmártoni iskolások is, akik egyenként 51 forintot taka­rítottak meg. Dicséretet érdemel a soltszentimrei, csátaljai és madarasi diákok szorgalma is. A KISLÉTSZÁMÚ iskolák közé sorolták be a szalkszent­mártoni óvoda nagy csoportját, ahol a lelkes óvónéni vezetésé­vel, a szülőkkel egyetértésben. 89 forintot gyűjtöttek a kis óvo­dások. Az izsáki határban levő majláthtelepi iskolában is na­gyon szép eredmény született, tanulónként 82 forint a megta- ii^rítós A MEGYE KÖZÉPISKOLAI közül is többen értek el jó ered­ményt. Például a Bajai Mező­gazdasági Technikumban 57 fo­rint az átlagos betét, a kiskun- halasi gimnáziumban 53 forint a kiskunfélegyházi tanítóképző­ben 25 forint. A MEGYE DIÁKJAI összesen közel 860 000 forint megtakarí­tott pénzüket kapták vissza az iskolaév leteltével, s közülük igen soknak egy egész évi taka­rékoskodás tette lehetővé, hogy az ország legszebb részein töltse a szünidőt. SIR JOHN IHJVI’: Kiáltást hallottunk felülről, a szél elragadta a hangot; a Déli Nyereg emberei jöttek lefelé, teher nélkül, olyan vidáman, mintha csak vasár­napi kirándulásról térnének haza. Ezen az átkelőn nem volt elég hely egyidejűleg két csapatnak, és néhány lépéssel odább újabb lecsüngő kötél himbálódzott, veszélyes pontot jelezve; igy hát örömmel kaptunk az alkal­mon, hogy kicsit tovább pihenhetünk. A csapat végén Charles Wylie jött. Elismerésemet fejeztem ki, bár akkor még nem ismertem előző nap vég­hezvitt teljesítményének egész történetét. Széllel szemben kiabálva felelt: »Bizisten, John, a gerinc utolsó szakasza valami nagyszerű! Egy kis sze­rencsévé] igazán magasra felviheted az utolsó tábort!« Éppen ilyesféle bá­torításra volt szükségem. A végső harminc méter a táborig még merede- kebb veit, mint gondoltam. Rézsűt emelkedő harántút vitt fel a végigre­pedt jégtömb lábához; talapzatát bal felé lehetett megkerülni, további igen meredek tizenöt méteren, majcf megint kötelek, azután megint jég­lépcsők következtek. A sátrakat az utolsó pillanatig nem lehetett látni, és valósággal fellélegeztünk, amikor előttünk egy tágas térségen, hátunk mögött egy magas jégfallal; a Teknő felől magas, ék alakú jégkúp leplezte őket. De Tenszing és Csangdzsiu lerakták terhüket és visszatérőben mel­lettünk elhaladva igyekeztek lefelé, éppen amikor jó hosszú lépésséi át­jutottunk a hasadékon. Ez azt a vonalat jelezte, ahol a jégkúp lehasadt a hegyoldal jegéről. Szerencsét kívántak nekünk. Nem egészen három és fél óra alatt értünk fel az 5. táborból. Ez az erkélyszerű térség igazán meglepő, amint a Lhoce teteje felöl alányúió lejtő síkjából előmered. Bizonyára a svájciakat is meglepte, amikor a múlt év novemberében felfedezték, annyira váratlan; a Lhoce egész falán az egyedüli pihenőhely, ahol kettőnél több sátor elfér. A csapat itt- nyolc sátrat ütött fel a jövetelünket megelőző napokban. Né­hány lépést tettem a térség déli vége felé, és áttekintettem a Nupce gerincére, melyet most oldalnézetben lehetett látni. Alig emelkedett magasabbra, mint ahol mi álltunk. Késpenge élességű taraja lenyűgöző, 109 majdnem ijesztő hatást tett reánk. A taraj vonalát egy rés szakította meg 7625 méter magasságban, s ez most 300 méternél alig volt távolabb tőlünk délre. Az edzőgyakorlatok időszakában gyakran pillantottunk keresztül ezen a résen, a Nupce—Lhoce fal legalacsonyabb pontján. Egyszer, mikor jó 100 méterre felkapaszkodtunk első, thjangbocsei Alap­táborunk fölé, Michael Ward és én először láttuk meg a Déli Nyerget s az Everest betetőző részét. Most ennek a képnek a visszáját szerettem volna látni; kíváncsi voltam, hogy íelismerem-e azt a pontot, ahol annak­idején állottunk. De még nem jutottunk elég magasra ehhez. Az erkély északi végéről, mint valami páholyból, nagyszerűen lehe­tett látni hegyünk felső szakaszát. Most még erősebb megrövidülésben tárult elénk, mint ahogy ez ideig láttuk, s a nyugati fal meredek sziklái fölé emelkedő tetőgerinc hihetetlenül közelinek tetszett. Aznap ugyan­csak erős szél járt odafenn — túl erős ahhoz, hogy bármiféle kísérletet lehetővé tegyen; hófellegek végtelen pászmája nyúlt el a Délkeleti Gerinc egész hosszában. Ellentétben a gerinc látszólagos közelségével, a Déli Nyereg nagyon-nagyon távolinak tűnt. Ezúttal ébredtem először tuda­tára, hogy még csak félútig jutottunk; George Lowe ugyan éppen erről a helyről többször is hangsúlyozta ezt a tényt, de sohasem tudtam vele egészen egyetérteni. Viszonylag frissnek éreztem magam és fél órán át szorgalmasan fényképeztem, mielőtt a két »csúcsmászó« megérkezett: Míg pihenőt tartottak a 6. táborban, zárt áramlású készülékeik nátron­meszes belégzőtartályait kicserélték újakkal, amelyek a táborhelyen a hóban hevertek; ebből azonban később baj keletkezett, mert az új tar­tályok annyira áthültek, hogy Charles Evans készülékén befagytak a szelepek. Mintha ez további bajok előjele lett volna. Estére, hála George Band előrelátásának, aki pótfelszerolést küldött fel, jó drótnélküli vételt létesíthettünk az Előnyomulás bázisával. Több napi szünet után végre újra helyreállítottuk az összeköttetést. Ideje volt már, mert alig vártam, hogy a második csúcstámadó csapattal kapcso­latos tervekről értesüljek. Megkönnyebbülten hallottam George Lowe- tól, hogy a csapat másnap este indul az 5. táborba, és csak negyvennyolc órával jött mögöttünk. Miután Tenzinggel és Hillaryval találkoztam, amint éppen lefelé jöttek a Déli Nyeregről, a híradást minden várako­záson felül örvendetesnek találtam. Igen gyöngén még James Morris hangját is hallottam, aki az Alaptáborból egy másik Teknőbeli állomás­sal, valószínűleg a 3. táborral beszélt. Azt remélve, hogy: tudomására hozhatom a legújabb híreket, hosszú beszámolót mondtam be készülé­künkbe, de később kiderült, hogy nem lehetett hallani. 110 (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents