Petőfi Népe, 1957. július (2. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-21 / 169. szám

Äz Űj termés oldalon megjelent novella és valamennyi vers a Petőfi Népe irodalmi pályázatára beküldött mű. IRODALMI OLDAL — 17. S Z Á M Somogyi György: ijlSZtit ÓtÜZr Iplni! Alkotni! — tört fel It belőle a vágy, mint for­rásból a víz. Soha ilyen kris­tálytisztán nem érezte még, mint ezekben a percekben. Ta­lán félórája van, vagy még any- nyi sincs. Nem számolja, nem számolhatja a perceket. Hátha eltévedt? Mi lesz, ha más úton visszakanyarodott? Ha elfog­ják? Nem! Neki haza kell jutni, hogy elmondhassa, ídekühn ha­zugság minden szó; hogy be­csapják a hiszékeny és tudatlan embereket, hogy minden békét óhajtó kijelentés szemforgató hazugság. Be kell vallania, mennyi keserű csalódáson ke­resztül jutott el ő a »forradal­már« addig, hogy testvéreinek érezze azokat a francia katoná­kat, akik Algírban átálltak a felkelőkhöz. És... és szeretne még egyszer Ila és szülei szeme közé nézni bocsánatért esdekel- ve, és érezni, mint simítanak végig haján és arcán remegő uj­jakkal, mint tapad szemük sze- liden-keserűn, mégis megbocsá- tón az övébe.: % >L. ' * jja Számítása nem csal, a határ nincs messzebb pár száz méternél. Napok óta kó­szált a hegyekben és az erdők­ben, keresve az utat, ahol alkal­mas pillanatban veszélytelenül átsurranhat a határon. Ugyanis pár hónappal ezelőtt, mióta a szökések megszaporodtak, a ha­tárt megerősítették. Félnek a hazatérő magyaroktól. Két na­pig tartották a bécsi rendőrsé­gen, amikor kijött a magyar követségről. Faggatták. Nemso­kára észrevette, hogy figyelik. Bárhova ment, követték. Min­dent megpróbált, hogy lerázza őket, nem sikerült. Tegnap óta biztosan tudja, a nyomára buk- bantak. A bokrok között kúszott előre, hogy észre ne vegyék. A nap tűzött, az éhség kegyetlenül gyötörte. Már-már ott tartott, hogy nem bírja tovább erővel, Szeme le-lecsükódott, keze eler- nyedt. Ekkor vette észre az er­dészlakot. Ujjongani szeretett volna. Rátalált arra az útra, amelyiken még novemberben többedmagával átszökött. Hiszen akkor itt a határ, talán kilomé­terre! Üjult erővel kúszott to­vább. Késő éjszaka ért Ide az erdő szélére; Felkapta a fejét. Mintha zajt hallott volna. Fülelt. Szemét nagyra nyitotta, szinte fájt. Az óvatos léptek nesze oldalról kö­zelített. Szíve a torkában dobo­gott. Jó ég, hát a célnál kell örökre lezárulnia az életsorom­pónak? A közeli fák a koromsötétség­ben mint megannyi rejtelmes, sötét óriás, bólogattak és közelí­tettek feléje követelőn, hogy adja meg magát. Különösen az egyik nyújtotta óriás karját: mindjárt összeroppantja ölelésé­vel és viszi, visszaviszi. Össze­rázkódott a félelemtől, ösztönö­sen ugrott előre. Minden óvatos­ságot félretéve csörtetett, ro­hant. Az egyik domb mögött, lent, a völgyben, fölfedezte az árkot, mely hosszában szeli át a vidéket. Az árkon túl: Pornó­apáti. Az már Magyarország. Mögötte megélénkült az erdő. Rakéták röppentek. Utolsó ere­jét összeszedve zihálva rohant le a lejtőn. Lendülettel ugrott a Vízbe. Elmerült a sok esőzéstől megduzzadt árokban. Üldözői akkor értek ki az erdő szélén a dombtetőre, amikor az árok túl­só felén kapaszkodott fölfelé. Lövések dördültek. Ütést érzett a karján, hátán. Utolsó erőfeszí­téssel' húzta magát egy bokor mögé a sűrűsödő fák között; Agya lázasan lüktetett, karján és hátán folyt a vére. Homályo- suló öntudattal suttogta: — Sikerült. Mégis sike.;: rült.,., meglőttek, ,.. csir., 4 Mozdulatlanul nyúlt el a fü- vön. élet-halál között lebegett. Zsibongó agya előtt az öntudat és az eszmélet­lenség határán, képek villódz- tak... Csodás és szörnyűséges képek.. 4 Nagy utazások, idegen Városok.; 4 ...London! — Ünnepélyes ar­cok, fekete szmokingok, gyászos pillantások. Részvétteljes kézfo­gások, Ebéd a főpolgármester­nél. Ott találkozott vele. Szürke szemében fény. Kézszorítása ke­mény, hangja halk, fátyolozott. Ez hát ő, a nagy hős! Közelébe férkőzött. Hátha rá is vet egy pillantást! Éppen ő beszélt. Hall­gatta. Valósággal itta a szavát. De, nicsak!... Egészen elzslb- bád. Hát nem spontán módon fejlődött szabadságharc volt ez? Nem Gerőék maradisága volt a véres összetűzések oka? Előre megszervezett támadás volt? Tá­mogatást köszön meg? Es... és nem borzadt el a vérengzéseken? Hogy is mondta? — A férgeknek pusztulniok kellett, Sajnos, maradt belőlük elég. Hát az emberek férgek?! Ez volt az első tüske. Kegyet­lenül fájt. a a . Párizs! — Álmai városa. Hóhullásban fogadta őt. Micso­da forgalom! Csillogó üzletek, neonfényes szórakozóhelyek, si­ma modorú, bőbeszédű franciák, villanó fogú nők!... Az öblös karosszékek a könyvkiadó szo­bájában. Az illatos szivarfüst- felhő, amely mögött nem látta az igazgató arcát, amikor hal­kan, dé határozottan elutasí­totta, — Sajnálom, de a megfelelő magyarázattal ellátott képek nélkül a könyvek nem érnek ha­jító fát sem. Nincs bennük rek­lám, érdekesség; az embereknek szenzáció kell, vad, szadista ké­pek, színes, vérforraló fantázia! Akkor mi is megtaláljuk a szá­mításunkat, és az olvasók az igazságot. Ne makacskodjók! Nos? Ö határozottan ingatja a fe­jét. Sajnálkozó kézmozdulat, a félig kitöltött piros csekklap el­tűnik az íróasztalfiókban. Botla­dozva indul az ajtó felé. Utolsó reménysége foszlott szét. Fájón fáj lelkében a gondolat: Minden csupa hazugság! Érdemes élni? 4.. A lobogó hajú festőművész! —• Akiről azt hitte, megérti! Ne­vetve legyintett, amikor panasz­kodott neki. — Nem értesz az élethez. Más­különben nem háborognál ilyen kis apróságon, nem ragaszkod­nál görcsösen elavult elméletek­hez! — Neked csekélység az, hogy amiben hittél, amiért az életed is feláldoztad volna, tévedés volt, mi több: hazugság volt? A festő grimaszt vágott. — Nagy szavak. Tudod, öre­gem, mi számít? A pénz, meg a nők! Idővel erre magadtól is rá­jössz, amikor elmúlik az a fele­más érzésed, és akkor ha okos vagy, hullik az öledbe a dohány. Mint író kivételes körülmények között vagy, kihasználhatod a lehetőségeket. Könnyebb, jöve­delmezőbb, mintha bányában dolgoznál. Nem gondolod? Undorodva rohant el. Hát min­denki becstelen? .síTüntetés! — Emberek tíz­ezrei harsognak az utcákon. És ő riadtan eszmél rá: újabb ha­zugságról hullt le suhanva a le­pel. De milyen meztelen és dur­va ez az igazság! Hát itt.;; itt még nagyobb a nyomor, meg az elkeseredés, mint s,, úristen, de kegyetlen vagy! ... Berlin Hotel! — Az ablak­nál áll..; Arca hamuszürke, szeme fakó, karja csüng... Érzé­ketlen. ., Tétován megmozdul, tekintete fáradtan vetődik a sár­ga folyadékkal teli pohárra. Biz­tatása is erőtlen: »Fogjad, ne ügyetlenkedj, hajtsd föl, aztán minden rendbe jön!« Keze bi­zonytalan mozdulattal nyúl a pohár felé, s félúton lehanyat- lik. önkéntelenül a rádió mellé lép..; Ismeretlen ének busong szívbemarkolón egy nő hangján. Kábultan hallgatja... Aztán nagy erővel tör fel belőle az ed­dig elfojtott honvágy. Iszonyú döbbenettel ébred rá: »Oly mesz- sze, távol van hazám!«.., Meg­csalta őket: Ilát, szüleit, bará­tait, az eszmét... az eszmét, amelyhez itt külföldön hűsége­sebbek az emberek, mint ő és társai... Elhagyta hazáját, ott­honát, és miért?.Ha tudná, hogy van számára megbocsátás! * K inyitotta láztól fénylő sze­mét, körülnézett, majd csodálkozva és megijedve a nagy fehérségtől, amely körülvette, újból lehúnyta... ...Fülében nóta csendül, meg harangzúgás... Kertajtó csikor- dul, ősz, zömök munkás lép be. Édesapja. Fiatalasszony szalad eléje. Kisfiú tipeg selypítve: »Nappapa!« ... A dolgozószobájában ül. Előtte papírhalmaz, készülő re­génye lapjai, mind megannyi kép a csodálatosan szépülő élet­ről. ,; Délibáb... Atomkor... Hatalmas gépóriások, ledöntött hegyek, új tengerek, boldog em­berek) .. Ila átöleli, csókot lehel a szájára, csacsogva pusmog: — Apuka meghozta a jegyet. Utazhatunk már reggel. Istenem, nemsokára láthatom a tengert, örülsz, ugye, te is örülsz? Kacagva ölelkeznek... ;.. Ünnepi arcok, figyelő sze­mek, díszdobogó. Ö, Kertész Béla író tartja az ankétjét... Éppen egy fiatalember beszél, tisztelettel és rajongva.., — Az író felelősséggel tarto­zik önmagának is, nemzetének is. Mi, olvasók mindig azt vizsgál­juk, mennyi igazságot, becsüle­tességet, humanizmust tanulha­tunk írásaiból. Az írások mond­ják el nekünk, közénk tartozik-e, szívünkbe zárhatjuk-e. önt sze­retjük és... Magához tért. apfény áradt be a kitárt kórházi ablakokon. A sugarak játszin sikamlottak a fehér bú­torokon. Fejét erőlködve moz­dította volna, de nem sikerült. Az ápolónő, aki éppen benn járt valamiért, odasietett. Föléje ha­jolt, hogy megértse suttogását. — Hol vagyok? Magyarorszá­gon? — Igen. Nyugodjon meg, csak nem szabad beszélni, meg mo­zogni. — Hívom a doktor urat. Az egyik pajkos napsugár megcsiklandozta égő szemboga­rát. Szempilláit lehúnyta, szívé­ből megnyugodva jött a sóhaj, — Megérkeztem. És élek. S mint aki hosszú időre meg­csinálta számvetését, nyugodt álomba szenderült, Nagy Istók István t JHéjq, eijy kiáLtds Vad csattanás, mely velőkig hátó, medréből furcsán kifordul a tó és halványabb lesz minden, ami zöld, meging az ég és meginog a föld. Halljátok ott! Ti őrült, vak szivek a kiloccsant tenger halált sziszeg é9 átkosan hull fejünkre a vész, testünk elsorvad s csontunk csenevész. Meddő lesz csókunk, meddő lesz a lány, mérges gyümölcs nő ágak hajlatán, zöld buborékot hánynak a vizek, Anyák lágy ajkán bús sóhaj zizeg. — Óvom a rétet, rónán a kalászt, n víg aratókat s hallgatag kanászt, kislányom álmát, lepkét, mely kereng, Anyám szemét, ha néha elmereng, gyárat, ha füstje fodrosán libeg, teret, ha gépek hangja tölti meg, munkásnőt, szelíd selymeket szövőt, munkást, ki ércből önti a jövőt, mert hamutól telt felhő és szelek, a kuszáit lomb közt madár pityereg, az Ember töpreng s háborog vadul, mint sziklacsúcs az ökle égbe nyúl. Halljátok ott! Ti kerge Emberek, a halál-hamu rátok is pereg, sorsunk egyformán vésszel van teli, lássuk arcotok, ha van emberi!!! Még egy kiáltás, vézna, gyenge hang nem kong messze, mint mázsás ó harang, de milliókkal testvér és rokon s szelek röpítik túl határokon. | , Varga Mihály 1 A BÉKÉHEZ Mily sok szív dobban érted álmok, vágyak nász-zenéje, Béke, villogú-fogú Rém torkon ragadni készül s lásd, gyermek-arcod mégis egyre szépül. Láng-gombák vészjele jelzi a végső pusztulást, a végső pusztulást, és erre is Te vagy az ír. Hajadon vagy, Béke, méz-ajkú, Drága Lány, tudod-e hány égő szempár vár a lángoló éjben és hány lélek vágyik jrigyre lépni véled?! Erős férfi vagy, Béke, izmaid dudorára bízó tekintetünk rátapad: légy te az ég kékje, mindnyájunk reménye légy a szív lüktető zenéje, madarak víg énekére lépdelj a magasba, légy ott a csendes lugasban, ha tiltott csók csattan s a vágy kipattan, légy Qtt a harmatban, a feljövő Napban, a lila alkonyaiban felhők fodrát színezze rezzenő sóhajod, füstgombák gyilkos mérge ellen óvj minket, Béke: Gyermek-tiszta arcod aranyos bája űzze el a boszorkányok sárkány-hadát örökre, Béke! Hozzád fordul, lásd, a lendülő Élet, ha az Esztelenség rendbontó szele érinti bőrét, ha a rikoltó Rémség lángcsóvája éget: Ö, Béke, Béke, légy szikrázó fény a ködben, új hajtása a fának, légy induló hajó öbölben, jövőbe intő jelképe a mának! Ha jeges szél fújja a süket Űrbe a csillagokat, védelmezd őket, Béke! Mindenütt ott légy, szent harcok, forradalmak dicső célja, Te! Az anyák kisírt szemében gond-űző légy te, Béke! Istenünk légy! Törj be a pokolkészítők műhelyébe, Béke, az Elet lüktetése légy te! Téged dicsérjen és akarjon minden élő, szárnyaidat terítsd ránk, repülj, minket ragadva véled míg végre eléred, hogy tiszta csengéssel dalolja igéző szárnyaid alatt a Föld népe: Béke, Béke, Béke! Goér Imre t 2K ÜBJÉIKJE Véllek: vidám parasztsuhancot igaztevő szelíd mesén kotolni; és kiáltni harcot, ha pusztulást rikolt a Rém. Picasso foghatott galambot cégérül szellemednek; én kölyöknek nézlek, kit a dal fog, de szive ott dobol helyén. Közel vagy hozzám — lásd — tegezlek Béke, te: suhanc-életemnek vershozta ritka mása; ismeretlen is összekötne minket a Tett és tiszta Eszme cinkos szemvillanása. VWWVWWWWVWVWWWVWWWWWWWWíAA^^WWVWWWVWVWWWV *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents