Petőfi Népe, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-01 / 100. szám

régi harcokra emlékezünk

Húsz május elsején a börtönfalak között így vesztek el legjobb elvtársaink

— Garifula Abdullah tatár kovács a hatalmas kezével mintha simogatott volna, amikor biztatott, írni tanított — így emlékezik vissza a munkásmozgalomba való bekapcsolásának első fázisára Eszik István elvtárs, a kiskunfélegyházi kommunisták veteránja. Igen, őt, aki a saját hazájában nem járhatott iskolába, az egyszerű analfabéta

— de az urakért vérezni azért jó

— kanászfiút a fiatal szovjethatalom egyik tatárnemzetiségű vöröskatonája, egy más égtájról való munkás tanította meg írni a hadifogságban. 1917—18-ban. De nemcsak erre.

S amikor a 25 esztendős Eszik István hazajött, bebizonyította,

hogy jó tanítvány: beállt a Tanácsköztársaság Vörös Gárdájába. Egyik szakasznak lett a propagandistája, s bár a marxizmushoz még nem sokat értett, any- nyit tudott, hogy a földesurak, a bankárok, a gyárosok uralma ellen küzdeni kell az utolsó csepp vérig.

A dicső küzdelem elbukott, de Eszik elvtárs tudta, hogy nem végérvényesen. És huszonöt esztendőn át élőszóval, röpcédulával tartotta ébren a reményt, élesztette a tüzet. Kétszer is börtönbe zárták, egyszer három év és 10 hónapot, 1933-tól három esztendőt raboskodott. Ha azonban szabadlábon volt, akkor is csaknem minden május elsejére lefogták, a város tömlö- cébe vetették az urak, annyira féltek tőle. Félegyháza meglehetősen gyérszámú munkásságának a megmozdulásától a proletár- nemzetköziség nagy ünnepén. Kínozták, megalázták, húsz május elsején a börtönfalak között dúdolta az Internacionálét; »A győzelem napjai jönnek.«

Eljöttek a győzelem napjai. Az egykori tanítómester fiai meghozták a szabadságot az öreg harcosnak is, aki ma is oly fiatalos, a szocializmus ügyéért tettrekész, mintha csak ott állna a Gárda élén és vezényelné: «Előre!«

Az éltető jorrás kátásója«

Kürtösi István elvtárs, a kiskunfélegyházi Petőfi Tsz elnöke még pelyhedző állú legényke volt, alig 19 esztendős, s már ott menetelt a proletárdiktatúra katonái között, 1919-ben. Ott, a Vörös Hadseregben hallotta először, hogy van egy ünnep a világon, amikor az egész földkerekség munkásainak a szíve különösképpen összedobban.

Amikor huszonöt éven át leszállt a mélybe — kútásás volt a mestersége —, akkor is azt érezte, tudta, hogy egy ország —Födi János öreg kommunista elbeszéléséből:

1919. július 18-án a Tiszánál harcoltam a románok ellen. A vöröskatonák el voltak szánva arra, hogy kiverik az ellenséget az országból. Bizakodó volt közöttünk a hangulat.

Langyos nyári eső szemerkélt. Előttünk Szentes fényei látszottak az éjszakában. Egyszerre nagy sürgés-forgás támadt. Parancsot kaptunk Malik József századostól a támadásra. Irány: át a Tiszán, Szentesen keresztül Orosháza felé.

Elindultunk. Sehol semmi ellenállás. Szentes fényei már messze mögöttünk látszottak. Géppuskás szakaszommal egészen a kóródi csárdáig nyomultam előre. Fronthoz szokott fülemnek kezdett gyanússá válni a csend. Megálljt vezényeltem. Szakaszom gyorsan tüzelőállást foglalt. Kis idő múlva léptek hallatszottak.

— Állj, ki vagy?

Rövid igazoltatás, a szomszéd szakasz parancsnoka volt.

— Elvtársak, baj van — mondotta. — Zsákban vagyunk. Szega Szovjetunió — kivételével még a föld mélyén kutatnak, ásnak mindenütt a dolgozók legjobbjai,

hogy napvilágra kerüljön, érvénnyel bírjon az igazság: csak az egyék, aki dolgozik is!

Kemény volt a talaj Magyar- országon, de Kürtösi István fáradhatatlannak bizonyult ott lenn, a mélyben. Nevelt, agitált, a maga posztján nem engedte, hogy eliszaposodjék az az éltető forrás, amely a Tanácsköztársaság idején oly tisztán buzogott.

Zaklatták, meghurcolták a hatalom bitorlói, estétől reggel 5 óráig a lakását sem volt szabad elhagynia, ellenőrizték a posta- küldeményeit, moziba, semilyen nyilvános helyre nem mehetett, két esztendőre sötét börtönbe is zárták a fővárosban.

De mór süt a nap, népével együtt tizenkét esztendeje ö is élvezi, és nyílnak a májusi orgonák, neki elsősorban, akinek mi, fiatalok, vagy a harcoktól annak idején elhúzódó idősebbek annyit, de annyit köszönhetünk!

★

ÁR V L ÁS

várnál és a szentesi téglagyárnál románok vannak, olyan közel egymáshoz, hogy kispuskával össze tudnak lőni mögöt-. tünk. Ez volt a zsák szája tizennyolc kilométerre a hátunkban. Ekkor már sejtettük, hogy

Elmondta Szili István, pártunk régi harcosa:

1919. november 5. A románok készülődtek hazafelé. Én a hírszerző irodájuknál a törvényszék épületében tartózkodtam. Hazamenni nem mertem, ezért ott is aludtam rendszeresen. Ugyanis a románok nem engedtek politikai pereket rendezni kommunista ellen. Természetesen, ha fehér terroristák valahol elcsíptek egy kommunistát, annak vége volt. *

Nehéz felhőktől terhes sötét éjszaka volt. Elhatároztam, hogy én is elhagyom a várost, de előbb hazamegyek, elbúcsúzom a családomtól. így is tettem. Hajnalban azután elindultam a vasút felé. Alig léptem ki a kapui), feltartóztattak. Felföldi Dezső és Tassi Gergely volt, akik lakásomat megfigyelés alatt tartották.

— Te vagy az, Szili?

— Én.

— Akkor gyere velünk.

Elvittek a csődöristéllóba. Ott

már hat férfi és négy nő volt Odakötöttek bennünket a jászolkarikákhoz.

Egész nap havaseső esett. Fáztunk, vacogott a fogunk. Őrzőink bort forraltak, ittak, duhajkodtak. Azzal szórakoztak, hogy a füstös, forró borral telt csajkákat a szánkhoz nyomták, ránk döntötték, leforráztak vele bennünket. »Na piszok, kommunisták, igyatok még utoljára!« — mondogatták és fájdalmunkon nagyokat röhögtek.

Este hat óra tájban orditozás, lövöldözés, kocsizörgés hallatszott. Értünk jöttek. Leoldottak bennünket a jászolkarikákról és kezünket hátrakötötték dróttal. Ezután egymásután dobálták foglyaikét .a kocsikra. Sós Ernő, törvényszéki díjnok, apró, sovány emberke volt. Még itt is fején volt fekete keménykalapja. Akkorát dobtak rajta, hogy túlesett a kocsin. Erre a pribékek hahotázni kezdtek: »Ni csak ez a kommunista repülni is tud.«

Ezt a pillanatot és a sötétséget használtam fel és elbújtam az állványok közé. Nem vették észre, hogy hiányzóm. Ordítozva, lövöldözve elhajtottak, vitték kivégezni társaimat. így vesztek el a kommunisták legjobbjai, ártatlan emberek ezrei a /kegyetlen fehér terror idején,

Rokkantait is szilárd hittel

árulás történt. Rövid megbeszélés után döntöttünk: a legnagyobb csendben visszavonulunk.

Hajnalra Szentesen voltunk. Egy lányiskolába szállásoltuk be magunkat. Délelőtt nagy lövölEgyik szemére nem lát, a másikkal is alig, — a reakció huszonötesztendős uralmának bánásmódja tette rokkanttá Ba- kodi Béla elvtársat. De csak testileg. A lelkében szilárd, erős a hite annak győzelméért, amelyért annyit küzdött.

Szíjgyártás a mestersége, élhetett volna úgy, mint a csak magával, a családjával törődő bármelyik félegyházi kisiparos. De nem, másképp tanulta az orosz hadifogságban, amelybe az első világháború alatt esett. így tanulta meg, ahogy vallja: »Hiába van meg nekem a mindennapi kenyerem, ha másnak nincs meg!« Azért harcolt később, mint a Tanácsköztársaság vöröskatonája, hogy a többi dolgozónak is legyen kenyere.

Amikor 1920 májusában meglátogatta feleségének, a fehér terdözésre lettünk figyelmesek. Egyszerre menekülő katonákat láttunk, s erre nagy fejetlenség keletkezett. Mindenki a Tisza- híd felé futott. Mikor odaértem, már többezer vöröskatona volt ott. A hídon egy százados elvtárs állt és feltartóztatta a katonákat.

— Miért menekültök? — kérdezte. Kiderült, hogy senki sem tudja. Mesterséges pánikkeltés volt az egész. A százados újra harcrendbe állította a katonákat.

Jellemző az árulásra, hogy három erős járőrünk megtisztította a várost a románoktól. Sok román foglyot ejtettünk, akik burzsuj házak ablakaiból lövöldöztek ránk.

Biztosan tartottuk a vonalat. Akár támadásba is lendülhettünk volna. Sajnos, azonban az árulást nem mindenütt sikerült leleplezni. A Tisza egy más szakaszán áttörtek a románok. Központilag is árulás történt.

Harcunk akkor elbukott, de éreztük, hogy a végső győzelem a mienk. Ebben bíztunk a koncentrációs táborok mélyén is.

ror börtönében sínylődő vasmunkás unokabátyját, a direktórium volt tagját, a később meggyilkolt Némedi Varga Sándort, a félig már halálra kínzott rokon helytállása egy életre szóló parancs lett számára: »Meghalni lehet az ügyért, de elárulni az ügyet a legalávalóbb tett!«

Voltak, akik meginogtak a negyedszázad kíméletlen üldöztetése alatt, ő nem. Több hónapot töltött a pesti Gyűjtőfogházban, a május elsejéket börtönben raboskodta át ő is, állandó rendőri felügyelet alatt élt, még arra is engedélyt kellett kérnie az urak hatalmának képviselőitől, ha moziba akart menni a feleségével. Behódolhatott volna, de nem, és nem; osztotta a röpcédulákat, a felvilágosító könyveket az illegalitásban működő elvtársak között.

És 1944. október 23-án, amikor a szovjet csapatok felszabadították Kiskunfélegyházát, négy napra rá már a lakására hívta a régi harcosokat, s velük együtt megalakította a pártot.

Tisztalelkű öreg harcos. Érezze hálánk és szeretetünk melegét nag$ ünnepünkön!