Petőfi Népe, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-25 / 95. szám

Kodály Zoltán szülővárosában Íréit életre a nagy zenei tanító- mester pedagógiai célkitűzésének negvaíósítását hivatott intéz­mény: az ének-, zenei általános skola. Munkájának, kísérletei­nek, eredményeinek megtekinté­sére évek óta látogatják az or­szág különböző városainak zene­pedagógusai, a tanácsok oktatási osztályának vezetői. Meg szeretnénk pedig ismer­tetni a város közönségével az ének-, zenei általános iskolát, — hiszen sokan vannak Kecskemé­ten, akik nem ismerik ezt az új­típusú intézményt. Ä zenei analfabétizmus ellen A jövő tanévben lesz az iskola i éves. Akkor bocsátja szárny­ra az első nemzedéket, amely már kitört a zenei analfa­bétizmus korlátái közül. Elképzelhetetlen, hogy iro­dalmi műveltségre tegyen szert az, aki nem tud írni-olvasni. Sok széptől, nemes szórakozás­tól lenne megfosztva társa­dalmunk. ha az irodalom remek­művei közül csak azokkal ismer­kedhetnének meg, amelyeket al­kalmuk van felolvasáson, szín­házban, vagy rádióban előadó­művészektől hallani. A zenei analfabétizmus felszá­molásáért Kodály Zoltán kez­dett küzdeni az 1920-as évek elején. A magyar zenekultúra alapjainak lerakását tűzte ki célul. A kultuszkormányzattal, a vezető zenei körökkel, elmaradt pedagógusokkal szemben kellett síkraszállnia. Hiába nevelünk kiváló művészeket a Zenei Fő­iskolán — rázza fel a tanügyi vezetőség lelkiismeretét, — ha nincs, aki meghallgassa őket, s legkiválóbb művészeink ezért külföldre kényszerülnek. »Ne­künk tömegeket kell a zené­hez vezetni. Olyan közönséget kell nevelni, amelynek élet- szükséglet a magasabbrendű zene. A magyar közönséget ki kell emelni zenei igénytelenségé­ből. Ezt pedig csak az iskola kezdheti el.« »Jósolni nem tudunk — mond- ia Kodály. — De ha a szaktaní- ás elve 1968-ra száz évvel a népiskolai törvény születése után megvalósul az életben is: bizton remélhetjük, hogy mire 2000-et írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát. Nem nagy vívmány. De ez csak külső jele lesz an­nak, ami addigra bizonyosan ki­fejlődik, s ami akkor majd jog­gal viseli nevét: a magyar zene­kultúrának.« 16 új intézmény — kecskeméti mintára Távolinak tűnik talán a meg­valósulás lehetősége, de biztat az a tény, hogy a Kodály kijelölte úton elindulva a kecskeméti kez­demény mintájára 16 ének-, ze­nei általános iskolában folyik már az ifjúság zeneileg művelt, az értékes, zenét igénylő közön­séggé nevelése. A végső cél: ezeknek az iskoláknak a szaporí­tásával a zenei alapműveltség lerakását biztosító anyag- és módszer kikísérletezésével, ered­ményeinek biztosításával majd­nem minden általános iskolában a betűs írás-olvasási készséggel párhuzamosan a zenei írás-olva­sási készség elsajátításának, va­lamint a természettudományos és irodalmi alapműveltséggel egyenlő, értékben a zenei alap­műveltség lerakásának biztosí­tása. A múlt zenei nevelésének hibájából: igen sokan kizárólag csak a hangszertudást vélik ze­nei műveltségnek. A hangszer­kultúra sohasem lehet tömeg- kultúra. Az általános iskola cél­ja pedig tömegnevelés. Általáno­san tehát: zeneileg is művelt emberek nevelése. Az énekes műveltség megszerzése minden gyermek számára elérhető. »Van a gégétekben olyan hangszer — szól a gyermekekhez Kodály Zoltán, — hogy szebben szól a világ minden hegedűjénél, csak legyen, aki megszólaltassa! Ez­zel a hangszerrel eljuthattok a legnagyobb zenei géniuszok él­tető közelségébe, csak legyen, aki vezet!« Rovatvezető: Bontsó László r Érdeklődés cs magyar bélyegek iránt A Nyugat-Németországban meg­jelenő Sammler-Dienst egyik leg­újabb számában arról ír, hogy a íilatéliai érdeklődés milyen szoros kapcsolatban van a politikai ese­ményekkel, amit egyes bélyegek iránt mutatkozó kereslet és kínálat bizonyít. A világ majdnem .valameny- nyi szaklapja hasonló megállapításra jutóit. Valamennyi európai állam közül — írja a lap — Magyarország iránt mutatkozik a legnagyobb érdeklő­dés a filatélisták részéről. Olyan gyűjtemények is, amelyek korábban eladhatatlanok voltak, ma érdeklő­dőkre találnak, az árképződés igen Egyesüleji hírek Értesítjük a tagtársakat, hogy áp­rilis 2S-án, vasárnap délelőtt 11 órai kezdettel taggyűlést tartunk Jubileum — Kodály 75. születésnapján Ide kívánjuk vezetni növen­dékeinket. Hogy mennyiben si­kerül, — erről a következő is­kolai évben folyó naptári év de­cemberében kíván számot adni a nyolcéves ének-, zenei általános iskola a zenei szakembereknek és városunk közönségének. A gyermekcipőben járó iskola­típus első lépéseinek bemutatá­sa egybeesik városunk nagy fia, Kodály Zoltán 75. születésnapjá­nak megünneplésével. Az iskola szülői munkaközössége ez al­kalomból emléktáblával kívánja megjelölni a régi állomásépület helyét, ahol Kodály Zoltán szü­letett. Hirdesse a kecskemétiek­nek és idegeneknek, hogy Ka­tona József és Kodály Zoltán városának a Katona József Tár­saság évtizedes, értékes irodalmi munkássága mellett a zenei élet területén is feladatai vannak. Ennek egyikeként az ének-, ze­nei általános iskola pillére kí­ván lenni a hatalmas épületnek, melynek fundamentumát Kodály Zoltán rakta le, s arra hivatott, hogy minden magyar gyerme­ket befogadjon, s élő igazságként kerülhessen fel a homlokzatára: »A ZENE MINDENKIÉ!« Nemesszegi Lajosné igazgató X ü ‘ i %§- m NEWSPAPERS periodicals kedvező. Az árak emelkedőben van­nak és még nem lehet tudni, hogy milyen magas fokot érnek el. Egyip­tom bélyegei iránt az utóbbi hó­napokban szintién növekedett az ér­deklődés, a kereslet is élénk irántuk. Lengyelország iránt is növekedett a gyűjtők érdeklődése, bár a kereslet és a kínálat nem olyan élénk, mint Egyiptom, de különösen mint Ma­gyarország bélyegei iránt. Összeállí­tások kedvező fogadtatásra találnak, úgy látszik azonban, hogy a gyűjtők egyes bélyegeknek és sorozatoknak előnyt biztosítanak. (Filatélíai Szemle, VII. évf-J 20 000 dollár egy bélyegért A közelmúltban zárkörü árve­rés során New Yorkban egy Baden 9 krajcáros tévnyomat (Zumstein kai. 4. b„ sz.) re­kord áron, 20 000 dolláros áron kelt el. Meg kell jegyezni, hogy európai bélyegért még ilyen hatalmas árat nem értek el. A Dijupex kiállításról Bombayben március 6—9 kö. zött nagyszabású kiállítást tar­tott az Inpiai Filatéliai Szö­vetség ienktállása hatvanadik évfordulóján. A bemutatott ritkaság kö­zött szerepéit az 1852-ben Sindh tartomány ^ltai kiadott 12 a-s bélyeg. mely használatlanul ismeretlen. 1 A világ legnagyobb bélyege: az ÜSA-ban 1865-ben kibocsátott 10 centes bélyeg. — Méretei: 9.5 cm. magas, 5.2 cm. széles. 1945-ben kiadott osztrák íiadi- fogolysorozat, molyét most a magyar segélyalap javára »1956 1.50+50 llngarnhilfe« felülbé­lyegzéssel árusítanak. ■ II.VIK l)A 111 ű&ídej faeáfvc»t Téka tolmácsolásával elmondta nekünk, hogy a legelső király, aki megtelepedett a szigeten, Tikaroa volt; ő volt egykor az úr itt, az atollok világában, északtól délig, kelettől nyugatig — sőt fenn, magasan a szige­tek fölött is az égig. Miközben az énekkar egy Tikaroa királyról szóló ősi énekbe kezdett, Tupuhoe mellemre helyezte nagy kezét és ünnepélyesen a közönség felé fordulva kijelentette, hogy én a Varoa Tikaroa, azaz »Tikaroa Lelke« ne­vet kapom tőle. A zene elhallgatott. Most Herman és Bengt került sorra. A nagy bar­na kéz egymás után pihent meg mellükön. Herman Tupuhoe-Itetahua, Bengt pedig a Topakino nevet nyerte. így hívták a legendás ősidők két hősét, kik a Raroia-zátony bejáratánál hajdanában egy nagy tengeri szörnyet öltek meg. Megperdültek a dobok és két'vállas, csak ágyékkötőt viselő férfi ug­rott elő. Mindkét kezükben egy-egy hosszú dárdát tartottak. Futólépés­ben haladtak, térdüket egészen a mellükig emelve, dárdáikat magasra emelték és jobbra-balra forgatták a fejüket. A dob egy erősebb ütésére a levegőbe lendültek és tökéletes ritmusban szertartásos párviadalba kezd­tek, a legtisztább balett-stílusban. Azt a párbajt játszották végig, melyet a két legendás hős vívott egykor a szörnnyel. Ezután Torstein került sorra: ének és szertartás kíséretében a Ma- roake nevet kapta, a falu egy régi uralkodójának emlékére. Erik és Knut pedig a Tane-Matarau és Tefaunui névhez jutott; é nevek eredeti viselői hajósok és tengeri hősök voltak valaha; az ő névadásukhoz kapcsolódó hosszú, egyhangú, recitáló szöveget hihetetlenül gyorsan pergő nyelvvel hadarták el, aminek nemcsak emlékeztető, de'egyben mulattató jellege is volt. A szertartás véget ért. Raroiának újra lettek fehérbőrű és szakállas főnökei. Két sor férfi- és nőtáncos jelent meg a színen. Fonott fűszoknyát, fejükön pedig laza háncskoszorút viseltek, elénk lejtettek és fejükről a koszorút a mi lejünkre helyezték; suhogó füszoknyát kellett a derekunkra kötnünk, majd tovább folyt az ünnepség. Egyik éjjel virágkoszorús rádiósaink üzenetet fogtak fel Rarotongá- ból — az ottani amatőr rádiós a csendes-óceáni francia birtokok kor­mányzójának Tahitibői küldött szíves üdvözletét továbbította. A kor­mányzó közölte velünk, hogy Párizsból kapott utasításai értelmében már értünk küldte a Tamara nevű kormányzósági hajót, hogy azzal Tahitibe 133 menjünk, s ne kelljen Raoriában addig vesztegelnünk, míg a] kopragyűjtő vitorlás ideérkezik. Tahiti a csendes-óceáni francia gyarmatejk központja, és egyben az egyetlen sziget, amelynek összeköttetése van a Föld többi részével. Nekünk is oda kellett eljutnunk, ha vissza akartunk térni a nagyvilágba. Raroia szigetén folytatódtak az ünnepségek. Egy éjjel azután szo­katlan szirénabúgas hallatszott a tengerről. Az őrszemek a^zal a jelen­téssel kúsztak le a pálmafákról, hogy hajó áll a laguna bejárata előtt. Átrohantunk a pálmaerdőn, a szélcsendes partoldalra, ahonnan éppen az ellenkező irányba nyílt kilátás, mint ahonnan mi jöttünk. E^en az olda­lon kisebb volt a hullámtörés, mert az egész atoll és a koralltOrlasz védte. A laguna bejárata előtt egy hajó lámpái világítottak. A csillagos, holdfényes éjszakában látni lehetett a széles, kétárbócos hajó testét. — Ez lenne az értünk küldött kormányzósági hajó? De akkor; miért nem jón közelebb? A bennszülöttek egyre nyugtalanabbak lettek. Most már íjni is láttuk, hogy mi történt. A hajó annyira oldalára dőlt, hogy felborulás fenye­gette; egy láthatatlanul a víz színe alatt leskelődő zátonyra futott. Torstein kézbevette jelzőlámpánkat és morse-jelekkel rrjegkérdezte: — Mi a hajó neve? — Maoae! — jelezte ez vissza. Ez volt az a kopragyűjtő hajó, amely a szigetek közt járt. Raoria felé tartott, hogy szárított kókuszbelet vegyen föl. Polinéziai kapitánya és legénysége volt, akik alaposan ismerték a korallzátonyokat, de a lagú­nából a nyílt tengerre irányuló áramlat sötétben számukra is veszélyes volt. Az volt a szerencse hogy a hajó a sziget szélmentes részép feküdt és az idő is nyugodt volt. A Maoae egyre inkább oldalára dőlt; a legénység leeresztette a men- töcsónakokat. Kötelet hurkoltak az árboc tövére, a partra eveztek és a szigetlakok segítségével fatörzshöz erősítették a kötél végét, hbgy a hajó fel ne boruljon. A legénység a zátony bejáratánál állomásozott! csónakok­ban, további kötelekkel; azt remélték ugyanis, hogy amikor a dagály kifelé áramlik a lagúnából, le tudják majd vontatni a Maoaeti a zátony­ról. Közben a falu népe minden csónakját a hajó rendelkezésére bocsá­totta, hogy a rakományt, 90 tonnányi értékes koprát, meg lehessen men­teni. Egyik zsákot a másik után emelték ki a hajó gyomrából és hordták ki a sziget homokjára. A dagály elérte tetőpontját, de a Maoae továbbra is a zátonyon feküdt és addig verődött a szíriekhez, míg végülis léket kapott. Napkel­tekor még veszedelmesebb volt a helyzete, mint előző nap. A legénység és a falubeliek együttes ereje sem volt elég arra, hogy a 150 tojmás hajót csónakokkal levontassák a zátonyról. Pedig, ha a hullámok topább csap- dossák a szíriekhez, csakhamar darabokra hull, az első vihar aá örvénybe sodorja és teljesen tönkremegy a korallfalat ostromló hulláqiverésben. A Maoaenek nem volt rádiója, de nekünk volt. Lehetetlennek látszott azonban, hogy olyan gyorsan kapnak Tahitiból mentőhajót, pogy még segíteni lehessen a Maoaen. (Folytatjuk) 134

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents