Petőfi Népe, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-19 / 65. szám

MINEK NEVEZZELEK

tar '■■bí

<r

^Otrujuj # vtujjj ami aersafu/i

A ■ M,'AfeY>yg. S/iciAL'SrA fiAlS&K'' SXVty' M-í <5- V.EI-, L,AP A

fjs^iikiiUon iU hányódam, míg végre döntöttem: ha észreveszik, ha. nem, szükségből plagizálok, azaz egy-egy címet kölcsönkérek. Higyjék el, nem szívesen teszem, s hogy mi késztetett erre, azt az alábbi történetben nyilvánosságra hozom.

*

Bél volt, mikor beléptem

a Kecskeméti Gyufagyár kapuján.

Kocsis nénivel keveredtem először szóba. Kerültem, t'ordul- am' egyet, s a beldoboz osztáson kötöttem ki Szakéti Ru- dolfnénál és Gubányi Teréznél. Beszédbe elegyedtünk. Mindenről szót váltottunk, miközben úgy tömték a gépet a szükséges faanyaggal, mint a libatömő asszony. Észrevettem, azt is, hogy fél szemmel mindig egymás gépét nézik. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Elhatároztam magamban, hogy kikutatom ennek az okát.

— Érvényes még? — mutatok i géppel szembeniévé oszlopra, melyen egy papír van s rajta egy'szám jelzi, hány dobozt kell gyártani egy óra alatt.

— Nem! Az már régi. Darabbérben dolgozunk. Ez nekünk jobb. 800 forint helyett, ha igyekszünk, 1100 forintot is megkeresünk.

gyorsan sgámoloK*

Megállapítom, nem 10 vagy 15, hanem jóval több százalékkal emelkedett itt a fizetés.

— Mégis, mi a mérce? — vetem közbe újból a szót.

— A papír.

— Mindenkinek 9500 méter papírt keli elhasználni, akkor kapja meg a darabbért.

Üjabb kérdést akarok feltenni, de Szakétiné megelőz: — ne h így je, hogy kevesebbet dolgozunk! Figyeljük ám, kinek mikor fogy el a papírtekercse.

— Majd kitör a frász, ha a másiknak többet fordul a gépe — avatkozik a beszédbe Gubányi Teca.

Nem állja meg Szakétiné sem közbeszólás nélkül, éppen ezért így folytatja:

— ;.. jobban tudja a dolgozótársam, mint én, hogy hány méter papír szaladt le nálam.

— Hát ezért leselkednek félszemmel egymás gépére? — kérdem.

— Igen — mondja huncutul rámnevetve:

— Nézzük ám azt is, mikor tesz fel a másik egy tekercset, s mennyit tép le belőle.

Més .1 <~> > i> »• ni á ii be sem

fejezte, már újra Gubányi Teca mondja a mondókáját:

— Nem lehet ám pocsékolni. Nem babra megy a játék, hanem zsebre.

Nem mosolyogná el magát semmi pénzért.

Üjból Szakétiné szól:

— A minőség is jobb. Igaz, csak egy gépen dolgozunk, nem úgy, mint régen, és van úgy, hogy egész nap egy kosár szemét jelzi a napi selejtet. Régebben fél óra alatt is volt eny- nyi. Mi tagadás, jobb az anyag is.

Megkockáztatom ezt a manap| ság «veszélyes« kérdést: t

— Versenyeznek? |

— A, nem versenyezünk, de| azért jobban megy a munka,? mint régen — mondják majd-| nem egyszerre.

Hát akkor miért figyelik egy-| mást? Talán megszokásból?? Nem. Ez ámítás lenne. Nem? tudta még az ellenforradalom* se kiölni az emberekből azt a veleszületett érzést, hogy meg-:

mutassa: ki az ügyesebb? ;

*

Nem tudtam eldönteni, most; már hányadán állok. Versenyez-! nek és mégse, vetélkednek s! mégse, versengenek, s mégse.) Hát ilyen probléma megoldása] elé állítottak, s így született meg! e cikknek a címe: «Minek ne-j vezzelek?«

«•

.1 ó in a g a ni úgy vagyok,|

hogy nevezzük nevén a gyere-? két: verseny, verseny, mely eló-| re visz, embereket formál, ala-| kit, s gazdagít, *

— Venesz — ?

k

eddi megjegyzései

„Szölfa“9 a távprognözis és egyebek

Moziáthelycxest vagy járdát? |

A napokban egy levelet kapott szerkesztőségünk. A levélíró? elpanaszolta, hogy Soltvadkerten jelenleg a mozi egy félreeső,? lámpanélküli mellékutcában van, A szórakozni menők bizony sá-j ros lábbal, csatakosan érkeznek meg a színhelyre. Ezért a levélíró? javaslatot is tesz — és segítségünket kéri — ahhoz, hogy a mozi-? helyiséget máshol rendezzék be. ?

Első olvasásra igazat kell adni a levélírónak, de mi szeretjük? azt a bizonyos érmet a másik oldaláról is megnézni. Ezt tettük; ebben az esetben is. *

Nem akarjuk az olvasók türelmét hosszasan igénybe venni,? de nem adunk igazat Magyar László tanárnak. A felmerült prob-| lémát, a mozihelyiség áthelyezését másképpen is el lehet intézni.| Egy új mozihelyiség belső renoválása — ha még közfal-kidön-? tésről van is szó — sokkal több költségbe kerül, mint az, ha a? jelenlegi mozi helyiséghez járdát építenek. Mindössze 100—150? méteres darabon kellene a járdát elkészíteni.

Góczen Ferenc községi tanácselnökkel folytatott beszélgetésünkkor megtudtuk, hogy a végrehajtó bizottság 4000 forintot irányoz elő erre a célra. Természetesen éz nem elég. De Magyar László az egész falu nevében írt. Mi most a községi tanáccsal együtt arra kérjük őt, hogy a 4000 forint mellé az egész falu lakosságából szerezzen társadalmi munkásokat a járda megépítéséhez. Ha ezt meg tudják valósítani, akkor a sáros, lámpanél-l leüli mellékutcában lesz villanyvilágítás, jó járda, s nem kell? félni attól, hogy a fényesre tisztított vasárnapi cipők besáro-? zúdnak. —géni ?

Szafa, márfa« — mondogattuk gyerekkorunkban a kedves találósdi szójáték szövegét, s most — bár nem játékos kedvvel — meg kell toldanunk a mondókat ezzel a szóval: »Szólta.« Pontosan Szőlőoltványter- melő és Facsemeteforgalmazó Vállalatnak hívják, s hogy minek hívják még Kecskeméten, azt nem tűri a nyomdafesték.

Persze, rászolgál e vállalat arra, hogy ne dicsérjék, mert:

1. még januárban 10 ezer (felefele arányban) alma-, körte- és barackíacsemetét rendelt nála a Városi tanács mezőgazdasági osztálya, de a szállítás mindmáig nem történt ipeg:

2. csak úgy hajlandó almafacsemetét szállítani a Szölfa, ha bizonyos mennyiségű szilvát is átvesznek tőle.

A szállítás késleltetésének indoklása szerint a Meteorológiai Intézet távprognózisában kései hideget jósolt, a facsemetéket tehát nem lehet kiszedni a földből, s szállítani sem, holott — mindenki tudja — már itt a tavasz; de ha hidegek volnának, akkor is el lehetne küldeni szalmába csomagolva a csemetéket. A vegetáció ugyanis megkezdődött, s ilyenkor már kiültetve kellene lenniök a jövő gyümölcs- termő fáinak; máskülönben az enyhe, szeles időnek viszont az lehet a következménye, hogy kiszáradnak a gyökerek. A szo- banforgó vállalat tehát nemhogy elősegítené Kecskemét gyümölcstermelését, hanem gáncsol- ja. Ez a szakemberek véleménye.

S attól sem lesz több almafa városunkban, ha csak szilváiévá] együtt lehet megvásárolni, mert ha a gyümölcstermelő nem akar szilváiét, akkor nem akar, de nem veszi meg »ilyen áron« az almát sem. (Kecskemét gyümöl esősei különben »telítve« vannak szilvafával.) Egyébként az történhetett, — vélik a kecskeméti gyümölcstermelők —, hogy a Szölfa annak idején a szükségletnél nagyobb mennyiségben termelt szilvafacsemetét (valószínű: kisebb a termelési költsége és a pénzügyi tervet így jobban lehetett teljesíteni, vagy más ok miatt), s most ily módon az almával akar szabadulni tőle De — egy városi szakemberünk megállapítása szerint —: »azért mert bakot lőtt a Szölfa, ez 50— 00 évig nem zönghet végig a termelőkön!«

Nem bizony! Á vállalat »termelési politikája« miatt azonban, ha 50—60 évre nem is, de egy esztendőre több mint valószínű, hogy megakadt almáskertjeink faállományának növelése Ebbe viszont az illetékeseknek is bele képe szólniok!

(tarján)

A gyufa meg a feje

Hogy miért írunk külün a gyuláról, meg a lejéről? Azért, mert az utóbbi időben igen gyakran tapasztaljuk, hogy különálló jéJ msegek. Külön van a kis fahasábocska és a gyuiásdoboz aljában külön lelhető fel a feje. így aztán egy kicsit körülményes a rágyújtás. Vagy új, egészséges gyufaszálat keres a boldogtalan dohányos* vagy ennek híján, — feláldozza egyik körmét. — Tudják, milyen érzés, amikor a köröm alá szorult gyufafej lángot vet es az istennek sem hagyja piagát lerázni, eldobni? Csak azok tudják, akik kecskeméti gyufával próbálnak

rágyújtani, meg esetleg középkori őseik, kiket máglyán megégettek ... .

Tréfán kívül, jó lenne tudni, hogy miért lett mostanában két különálló dolog a kecskeméti gyufa, meg a feje. .Azért talán, mert így tetszik egyeseknek és azt hiszik, ~ hogy z magvaváló szilva, meg a barack után sikere lesz a fejcváló gyufának is? Vagy a tárolásnál vannak hibák és meleg vízben áztatják a boltok Irinyi hagyatékát, mielőtt a gyanútlan vásárlók nyakába sóznák? Nem tudunk biztosat. Talán majd a Gyufagyár megfejti a rejtélyt.

—pl—

Mgmentő: 3914. március 19-én .szállták meg hazánkat Hitler csapatai»

1 A napokban [ SS

atlétát láttam futni. Egyre fokozódó iramban nyargalt a sportpályán, majd nekiíeizült testtel rohant, szinte repült. Ahogy néztem — száguldásának robbanó ereje feszített engem :s. Hevesebben dobogott a szivem, izmaimban vibrálni kezdett valami áramszerű ösztökélő, mástól évtized előtti »csikóvérem« keringett újra az ereimben. Húszéves ifjúnak éreztem, magam megint.

De egyszer csak — mint ragadozó vércse a szárnyaló madárba — belemart lelkesülő képzelgésembe az emlékezés. Eszembe jutott egyik legjobb ifjúkori barátom. Ö, hogy tudott ő is futni, s talán futna ma is, ha tizenhárom esztendeje nem kellet volna meghalnia.

Róla emlékezem.

különös hírt hoAZ ÁLDOZAT

1944 nyarán

zott Galíciába a posta.

Egy hónapja voltunk akkor már távol hazánktól, a fronton, de a harcoktól mintegy 100—150 kilométerrel hátrébb, majdnem a Kárpátok keleti lábánál, ösztönösen, íélig-meddig már tudatosan is felismertük: a háború nem mi értünk, magyarokért van, s ezért örvendtünk a szerencsének, hogy nem a tűzvonal- ban kellett lennünk. Utászok lévén, a »visszavbnulás«-nak nevezett meneküléshez egy hatalmas tahidat építettünk a Stryj- folyón... És jött hazulról a posta, sárga sportújságot hozott, amely nagy belső cikkben arról

számolt be, hogy Almási József ifjúsági íutóbajnok hősi halált halt a Kárpátok előtti térségen dúló harcokban. Arról is szólt az áldozatvállalásra buzdító, s a -hazafiságtól« csöpögő írás, hogy Almásira úgy tekintettek jogosan az atlétika szakértői, meg rajongói, mint akire Európa- ba.inokságok megnyerése várt.

Undorral olvastuk a cikket, mert tudtuk: hazudik.

Az ilyesmi egyébként megszo- kottságánál fogva közömbösen érintett bennünket, hiszen nem sokkal előbb egy másik alakulat emberfaló századosát is hőssé avatták az újságok, noha a rohamban a saját katonái lőtték szitává. Egy ezredesfia hadna- gyocskáról szintén dicshimnuszokat zengtek a lapok, amikor a frontról arany vitézségi éremmel a mellén tért haza, jóllehet a harcoktól több mint száz kilométerre, gyakorlatozás közben horzsolódott meg egy kicsit a válla.

De most, a Jóskáról írott cikk fájt, mert meggy alázta a közülünk való, velünk egyívású jópajtás emlékét, gúnyt űzött a mielőbbi hazatérés reménységében is kétségbeesett mindannyiunkból.

Engem különösen felkavart a »megemlékezés«, mert Jóskához testi-lelki jóbarátság fűzött.

volt öregebb kaEszfendővel

össze,"amikor a hadsereg háromkilométeres terepfutó-versenyt rendezett. Engem vezényeltek a pálya felénél levő erdei ösvény kanyarjához útjelzőnek, és szándékomban volt, hogy »tisztségemnek« derekasan megfeleljek. Elámultam azonban, amikor a nehéz utászcsizmákban egy nyurga, szőke fiú elsőnek közeledett felém. Mint a szélvész. Minden erejét, figyelmét a futásban összpontosította. S a nagyszerű látvány hatása alatt elfelejtettem az utat mutatni neki. Ezért néhány száz méterrel többet futott, de így is ő lett a győztes. A díjkiosztás után megkeresett, barátságosan vállon veregetett, s — mert alapos szidást kaptam a verseny rendezőjétől, egy nyegle hadnagytól — még ő vígasztalt: »Ne búsulj, pajtás. Ha elvesztettem volna a versenyt, akkor sem kellene bánkódnod. Nyertem ennél már különbet is.«

Ekkor tudtam meg. kicsoda, hogy országos ifjúsági futóbaj- nok, s ettől kezdve mindig Volt hozzám, az újonchoz egy-két jó szava. Mire a frontra vitték bennünket, barátságunk már mély gyökeret vert bennünk.

Vérbeli sportember volt. A hídépítés nehéz munkája Után is lefutotta a »napi adagot«, szívósan készült arra, hogy a háború után 60rra dönti a rekordokat.

kodtam, amikor jött az épülő hid mellől a hír, hogy Jóska, meg négy társa felrobbant. Egyiknek a lábát törte, másiknak félszemét vitte ki a robbanás ereje, Jóska sebesülése a legsúlyosabb. Teherautón vitték őket a stryji katonai kórházba.

De hát hogyan történhetett? Hiszen a hídépítéshez csákányra, baltára, lapátra, cölöpverőre volt szükség, robbanóanyagra nem! Hamarosan megtudtunk mindent. Német tisztek jelentek meg a hídépítőknél, s újfajta robbanóanyagot vittek magukkal kísérletezés végett. A szüntelen hirdetett »új fegyver«ből az ismert »Tri 2«-nél könnyebben explodáló robbanóanyag lett, s veszélyessége miatt azt is magyar fiúknak kellett kipróbál- niok. Akárcsak két héttel előbb az egyik lángszórójukat is, mely ozétdurranva egy gyalogos hátán, örökre megvakította szegényt.

A németek választása a folyton mosolygó Jóskára esett, — egy pillanát... és ó, megfeketült a remény is, hogy hazánk ifjúsági futóbajnoka valamikor még lábra tud állni.

A jelenlévők később mesélték ugyan, hogy átvészelj sérülését, s mivel eltelt egy nap, kettő, éledezni kezdett bennem is.a remény.

tona nálam, és összebarátkozá- sunk különös módon történt. Néhány hetes újonc voltam mindEgy délelőtt

azonban

Harmadik nap

mar

nem

pontot tett mindenre. Éppen a faluban, a századirodán tartózbírtam tovább. Kihallgatáson kértem századparancsnokomtól: hadd látogassam meg szerencsétlenül járt barátomat. Az enge délyt megkaptam. Bajtársaim hatalmas rózsacsokrot küldtek e! velem...

S amikor a kórterembe leptem, a torkomat fojtogató sírástól nem tudtam szóhoz jutni. Csak álltam az ajtóban, és néztem a balsarokban levő ágyat. Félméternyi magas kötegben. véres géz- és vattacsomó tornyosult mellette, a pokrócon ember- fej nagyságú kötésben végződve feküdt két karja. A robbanás mind a két öklét leszakította Jóskának.

Néztem feljebb, de csak homlokától az áliáig bepólyázott üszkösre pörkölődött hajú fejéi láttam az én drága barátomnak inge nyiladékából kiíeketedett megkormosodott melle.

— Mind a két lábát, szilánkká zúzta a robbanás — súgta az orvos. — Példátlan szívós természete van, más már belehal! volna.

Nem bírtam szótlanul: -Jóska!« — tört fel belőlem.

És ő felült fektéből. Az egész arcát beborító kötéssel, mint vádló felkiáltójel magasodott ki párnái közül: »Te vagy, pajtikám?. .. Mondd meg a többieknek, hogy nemsokára visszatérek közétek... Hazamegyünk...«

Már sírtam: »Hoztam virágot.— Tartsd ide — s szagolta szívta magába szenesre égett orrlyukán át az élet, a rózss édes illatát..;

Estére jött a hír századunkhoz, hogy meghalt.

Nem, nem volt hős!

Áldozat volt!

Tarján István