Petőfi Népe, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)
1957-03-19 / 65. szám
az „ARANYEMBER'' Kecskeméten Beszélgetés Kiss Ferenc színművésszel KUKKANTÓ KARESZ JELENTI Rejtvény verseny A HANGTALAN ZONGORA Akik a múlt kedden olvasták; a »Gyermekvilágot«, azok már: epedve várták, hogy milyen kérdésekkel kell megbirkózni, he-: lyesen tudnak-e megfelelni a rejtvényverseny kérdéseire és; valljuk meg őszintén, mindenkit: lázas izgalomban tart a gazdag nyeremény tárgyak ígérete. Kérdések: 1. Hogyan éled újjá iskolánk-; ban az úttörőmozgalom? 2. Kukkantó Karesz melyik je-: lentése tetszett a legjobban és: miért? 3. Melyek a népi demokratikus; országok? j A rejtvénypontok beküldésé-; nek határideje egy hét, tehát; keddtől keddig adjátok postára.! A kérdéseket célszerű jó bőven; megmagyarázni. A legjobban si-; került megfejtést a Gyermekvi-j lág hasábjain közöljük. (A leve-; leket a következő címre küldjé-; tek: Petőfi Népe Szerkesztősége,; Kecskemét. A borítékra írjátok! rá: »Gyermekvilág.« —Hát akkor az biztos valami rossz, ócska hangszer volt! — Ugyan, ugyan, vadonatúj volt. — Hát akkar miért nem volt hangja? — Mert hangtalan zongora volt. — Nem értjük. — Hát előbb én sem értettem, de azutárí barátom elmondotta, hogy ez a hangtalan zoiigota a legújabb olasz találmány. Nyugodtan játszhat rajta az ember, senkit sem zavar. Hangját csak az hallja, akinek a fején fejhallgató van. Ez az én barátom is így játszott rajta. Fülén hallgató volt és csak ö hallotta saját játékát. — Karesz, hiszen ezt még elgondolni sem könnyű! Tehát te már láttad a világ első hangtalan zongoráját? — Igen, sőt utána én is kipróbáltam, nagyon kellemes és szórakoztató. Esetem Kukkantó Karesszal Az egyik vasárnap reggel bent jártam a városban. Arra lettem figyelmes, bogy kis, zsibongó gyermekcsoport áll az újságos bélé előtt. Odamentem, hát kit pillantok meg, mint az egyik osztálytársam. — Gyere csak, vegyél te is egy Petőfi Népét. — Tizedik lehettem, ahogy rám került a sor. Ahogy a kezembe kaptam az újságot, azonnal a Gyermekvilág oldalra lapoztam. Alig vártam már, hogy beszélhessek Kukkantó Karesszel. Micsoda elképesztő dolgokról beszél ez a Karesz! De máskülönben nagyon jópofa. Nemcsak én. hanem a felénk lakó gyerekek is nagy izgalommal várják, mikor, honnan és milyen új dolgokat mond. Ahogy hazaértem, mutatom édesanyámnak a lapot, ő is nagyon örült neki, de egyszer csak fülön-X fogott: i — Hát a sárgarépa hol van? __ Hű, Kukkantó Karesz, segíts !♦ — gondoltam hirtelen. • — Ha őszinte leszel — mondottat édesanyám — nem kapsz ki. Megmondtam őszintén. — Édesanyám, ne tessék haragud-f ni, de a sárgarépára szánt pénzen! vettem egy „Kukkantó Karesz jc-J lenlést“. t Nem kaptam ki, de a levesnek? semmi íze sem volt, hiányzott be-| iőle a sárgarépa. Most már úgy ve-X szem meg a Petőfi Népe keddi szá-5 mát, hogy mindennap felreteszek lot fillért. t Bársony János, Kecskemét, lll.-as számú fiúiskola. Cseng a telefon. A kiadóhivatal vezetője csak ennyit mond: — Gyere le hozzám, nem bánod meg. Mint érdekesség nagyon foglalkoztatott. Micsoda titokzatosság remegett hangjában! Nem telt bele egy perc, már Kiss Ferenc színművésszel paro- láztunk. — A győri Kisfaludy Színházhoz szerződtem. Nagyon jól érzem ott magam, abban a dunántúli lankás városban. Harmincszor játszottam a Bánk bánt, Most az ország különböző városaiban vendégszerepelek. A közeljövőben Kecskemétre is szeretnék ellátogatni. Vendégszereplésem sofán egy új jugoszláv színdarabban mutatkozom be, melynek címe: Játék és valóság. Kiváló darab. A színész szerepét alakítom, a női főszerepet pedig Négyesiné. Göndör Klára. A színdarab rendkívül izgalmas és amellett I egy művész családi életének humorát is elénk tárja. Kecskemét közönségét jól ismerem. Személyes kapcsolatok is húznak ide. Itt él egyik legkedvesebb barátom, Tóth Lászlói Szeretek sakkozni. 1955-ben megnyertem Székesfehérváron a városi sakkbajnokságot. Győri lakos vagyok. Ott maradok életem végéig. A város, a párt vezetőt megbecsülnek és gondjaimban, bajaimban segítenek, támogatnak. Háromszobás lakást kaptam és az erkölcsi megbecsülés mellett az a legnagyobb boldogságom, hogy szeretett családom körében nyugodt, békés életet élhetek. Kollegáim kedves, aranyos emberek, többnyire tanítványaim voltak, élén a színház igazgatójával, Gáti Gyurijával. A közeljövőben a Sasfiók-ban lépek fel. Többízben: jártam már Bács- Kiskun megyében. 1925-ben vendégszerepeltem Baján, a Duna- parton sétálgattam és itt készültem el négy nap alatt a Cyrano- val. Elbúcsúzunk. Kinyitom az ajtót, puhán megfogja a vállamat: — Még egy jó hír, aminek nagyon örülök j Az aranyember című filmemejt ismét műsorra tűzik. (SfCÜLttcAe elolt sírt Az angol orvosok körében nagy zavart és feltűnést keltett Patrick Russel nőgyógyásznak a »Lancet« -című orvostudományi folyóiratban legutóbb megjelent eikkej amelyben részletesen leírja, hogy amikor Margaret Stuart asszonyt előkészítette -a szülésre és kis bemetszést eszközölt, hogy megkönnyítse a szülést, a csecsemő anyja méhében keservesen sírni kezdett. Köztudomású, hogy a csecsemő csak születése után kezd léleg- zeni és ezért a londoni orvosok nem tudják elképzelni, hogy a kis John Stuart hogyan sírhatott levegő nélkül. (Az »Uusi Suomi« című finn lapból.) IIIYIItOVIII ; jfa&m , f madarunk tréfás egyéniségét és ragyogó színeit, míg egyik nap — szívbéli szomorúságunkra — egy hullám lesodorta a fedélzetről. Mikor észrevettük eltűnését, már nem volt látható. A Kon-Tikit pedig nem lehetett megállítani, vagy visszafordítani. Ami egj'szer a tengerbe hullt, az visszavonhatatlanul a tenger prédájává lett, amint érről nem egy példa tett bizonyságot utunk folyamán. A papagáj elvesztése mindannyiunkat levert. Aznap este szomorúan üldögéltünk kunyhónkban és az járt az eszünkben, hogy ugyanez a sors várhat bármelyikünkre, ha éjszakai őrség közben tengerbe sodorja egy hullám. Megszigorítottuk a biztonsági intézkedéseket, új, erősebb mentőkötelet szereltünk fel és azzal ijesztgettük egymást, hogy nagyon résen kell lennünk, mert bár az első két hónapban jól mentek a dolgok, az még nem biztosíték, hogy a jövőben sem történik semmi szerencsétlenség. Egyetlen ügyetlen lépés, egy elhamarkodott mozdulat még fényes nappal is arra a sorsra juttathat minket, amely szegény zöld papagájunknak jutott osztályrészül. Sokszor láttuk a tintahal nagy fehér tojásait, amint tengerbe került strucctojáshoz vagy kifehéredett koponyához hasonlóan úsztak a vízen. Egy alkalommal az alatta tekergőző tintahalat is megfigyelhettük. Mikor egy-egy hófehér, nagy gömb éppen a közelünkben himbálózott, sokszor azt hittük, semmiség kis csónakunkban utánaevezni és kihalászni. Ugyanígy gondolkoztunk akkor is, amikor planktonhálónk kötele elszakadt. és a lemaradt háló magányosan úszott utánunk. — Mikor aztán a biztosító kötél végére kötött kis gumicsónakkal vissza akartunk evezni, újra és újra tapasztalnunk kellett, hogy a,szél és a tenger eltéríti a csónakot, a Kon-Tikihez fűző kötél pedig olyan erősen fékez, hogy sohasem tudunk visszaérni egy olyan helyre, amelyet a tutaj.elhagyott. Még akkor sem, ha csak pár evezőcsapásra vagyunk tőle, mert a szél következetes gyorsasággal hajtja előre a tutajt, hogy a kötél mindig éppen a cél előtt ránt vissza minket. »Ami egyszer a vízbe esett, örökre a vízé!« — ez a jelszó lett' az irányelvünk. Tudtuk, hogy ha együtt akarunk maradni, akkor ragaszkodnunk kell tutajunkhoz, amíg el nem érjük a partot. A papagájt különösen a rádiósarok siratta meg, de a következő napok ragyogó napsütése némiképp kárpótolt a veszteségért. Sok cápát fogtunk és felmetszett gyomrukban gyakran megtalálni véltük elveszett kedvencünk kampós fekete csőrét, az emésztetlen tonhalfejek és más furcsaságok között; az alaposabb vizsgálat azonban mindig kiderítette, hogy amit madárcsőrnek néztünk, az a tintahal csőre, Két rádiósunknak a kunyhó zugában bizony nehéz dolga volt. A legelső napokban, mikor még a Humboldt-áramlás ringatta tutajunkat, a készülékről csak úgy csurgott a víz. Minden vízhatlan vásznunkat ráraktuk hát, hogy ne menjen tönkre a felszerelés. Az is sok fejtörést okozott, hogy miként szereljenek kellő magasságú antennát a kicsiny! tutajra. Először sárkánnyal próbálkoztak, de ezt az első hevesebb szélroham a hullámok közé vágta. Elnyelte a tenger. Most a léggömb következeit, ebbe azonban a trópusi napmeleg nyomban lyukat égetett és végül ez is az óceán zsákmánya lett. A következő zavarsorozatot — mint említettem — a papagáj okozta. Ráadásul pedig két hétig kellett a Humboldt-áramlás vizén tuta- joznunk, míg kikerültünk az Andok »halott« zónájából, ahol a rövidhullámú készülék olyan süket és olyan élettelen volt, mint egy üres szappandoboz levegője. Egyik éjjel végre mégis megelevenedett a rövidhullára. Torstein hívójelét egy Los Angeles-i rádióamatőr fogta fel, aki éppen azon igyekezett, hogy összeköttetést találjon egy másik amatőrrel, Svédországban. A Los Angeles-i rádiós először azt kérdezte tőlünk, hogy milyen készülékkel dolgozunk és mikor erre pontos választ kapott, tovább tudakozódott. Megkérdezte Torsteintől, hogy kicsoda és hol él. Mikor megtudta, hogy Torstein egy bambuszkunyhóban lakik az óceán közepén egy tutajon, csak különleges zörejekkel válaszolt, míg bővebb felvilágosításra nem került sor. A levegőn át szerzett ismerősünk végre magához tért ámulatából és elmondta, hogy neki Hal a neve, feleségét pedig Annának hívják; az asz- szony svéd születésű, és értesíteni fogja hozzátartozóinkat hogylétünkről. Különös gondolat volt aznap este számunkra, hogy ez idő szerint csak egy Hal nevű vadidegen Los Angeles-i moziműszejrész az egyetlen ember a földön, aki tudja, hogy merre járunk és mi van velünk. Ettől az éjszakától kezdve Hal (teljes nevén Harold Kempel) és barátja Frank Cuevas, mindennap késő éjszakai órákig fennmaradtak, hogy híreket foghassanak fel tutajunkról és közvetítsék az amerikai meteorológiai Intézet igazgatójának köszönetét a Herman által kétnaponként pontosan leadott idő járás jelentésért; ennek a jelentésnek igen nagy fontosságot tulajdonították, hiszen olyan terület viszonyairól számolt be, amelyről a meteorológusok ezidáig nagyon keveset tudtak. Később Knut és Torstein más rádióamatőrökkel is találtak összeköttetést, s ezek vállalkoztak rá, hogy egy norvég amatőr, a Notoddenban lakó Egil Berg útján közvetítik a családjainknak szóló üzeneteket. A Csendes-óceán közepetáján pár napig megint túl s<i>k sósvizet nyelt a rádiósarok, ezért leadónk egyáltalán nem működött. Kér rádiósunk éjjelnappal csavarokkal és forrasz tóvasakkal babrált, távoli tisztelőink pedig bizonyára azt hitték már, hogy a tutaj bajba került. Del egy éjszaka az LI 2 B hívójel újra áttört az éteren és kis állomásunk hirtelen úgy megelevenedett, akár egy darázsfészek, mert ekkorra már többszáz izgatottan tudakozódó amerikai amatőr kereste jelünket. Nemcsak képletesen szólva, de szó szerint is darázsfészekben éreztük magunkat rádióstársaink birodalmának közelében. A sok ponyva alatt párás és fojtó volt a levegő. A farészekből csöpögött a vízi. Bár a balsafagerendáknak azt a részét, ahol két rádiósunk trónolt, gunfiilappal szigeteltük, mégis villamosütést éreztünk alulról, felülről egyaránt ha megérintettük a készüléket, 74 (Folytatjuk — Halló! Itt Róma. — Róma? (Mit akarhat vajon és ki lehet?) — Tessék, itt a Petőfi Népe szerkesztősége, Kecskemét! — Itt Kukkantó beszél! — Szervusz,. Karesz! Hát miért nem mondtad előbb, hogy te vagy! — Már csaknem kétségbeestünk, nem tudtuk, mit akarsz velünk közölni Rómából. — Én vagyok az, elnézést kérek, csak egy új találmányt akarok bejelenteni nektek. — Halljuk csak, Karesz, mi az? — A hangtalan zongora! — Hűha, hát az meg már mi fán terem? — Nem fán terem az, hanem egy olasz zongorakészítő legújabb találmánya. — Nincs hangja? — Van annak, mégpedig nagyon lágy és kellemes. — Hát akkor, miért hangtalan? — Figyeljetek, elmondom. — Nos, halljuk! — Csütörtökön délben érkeztem Milánóba. Gyorsan barátokat szereztem magamnak, hogy megtudjam, mi az újság errefelé. Többek között megismerkedtem egy hosszúhajú, magas, sovány emberrel. Kiderüli, hogy zongoraművész. Beszélgettünk a művészetről, majd pedig a zongorára terelődött a szó. Barátom, mint zongoraszakértő, karonfo- gott és a lakásába tessékelt. Leültetett maga mellé egy zongorához és játszani kezdett. De semmiféle hangot nem hallottam, csak azt láttam, hogy mozognak a billentyűk. iiHimmiiMMMimmiiimiHiuiiiiiiiiiiiiumnnniiiiliiiinillHinililll
