Népújság - Petőfi Népe, 1956. október (11. évfolyam, 232-257. szám - 1 évfolyam, 1. szám)
1956-10-14 / 243. szám
!| I ! . t ♦ ♦ s : Miodrag Pavlovics: (Jugoszláv költő) Rekviem Valaki meghalt itt a közelben — Rekviem kihalt ligetben bcborult ég alatt A holttest után asszonyok mennek míg az üres szobában a Halál a függönyt leeresztő Érzitek-é könyebbé vált a világ egy emberi lélekkel Oly kellemes a délutáni csend mezítlábas gyerek szőlőt szetnef a kapu tetején — Hű marad tán valaki ahhoz mit egyszer elveszít Csak lassan halállal mindannyian mások vagyunk mi bizony játékra gondol a gyermek s ne búcsúzzatok távozás előtt nevetséges ez s fölrovandó Fordította: Goór Imre Miodrag Pavlovics jugoszláv költő. A közelmúltban indult fiatalabb költők egyik kiemelkedő alakja, írószövetségi tag. Eddig megjelent műveiben új hangon szól. Erőteljes, kifejező egyszerűsége a legnagyobb ellentétek mesteri összehangolásában — legtöbbször szabad formában — mély költészet felé nyit utat. Jugoszláviában munkásságát nagy elismeréssel fogadják; államdíjas költő. Vásár Repül az első luftballon, alakja megnő, meg nagyon; mikor a napba föllebeg, blliegetloa felleget. * — Erre,, csak erre gyermekek: bazárhegyekre jöjjetek; lássatok kétlábú csodát: a keljfel/ancsl taipraállt! —Hó—hopp! (Illan a tarka kép) Néniké kutyafarkra lép... * »Indul a hinta (körbeforg), lendül a csizma, száll a por, viszik a teknőt, l'riss-habost, alku gyöngyétől harmátost, melyben, ha majd a nap (kerek) átgurulja a kerteket, nagy-óvatosan fürdetik falunk bimbózó nagyjait. Goór Imre IRODALMI OLDAL — 9. SZÁM ^VyVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVyWVVVV»VVVVVVVVVVVVvVVVVV»VVVVyVVVVVVWVV> FONYÓ JÁNOS : MhGBÉKÛLVf ASSZONY... . “Ifedvetlenül ballagott haza a határból Keserű András. Nem sietett az úton. A lábait inkább csak azért szedegette, hogy ne álljon egyhelyben. Tudta: úgy is hiába siet, nem várja otthon senki. Az asszony meg aztán éppen nem. Azt ő már elintézte. Jó két hete már, hogy az asszony, a megbántott feleség összekötötte matyóját és sirva, embere fejére szörnyű átkot szórva, hazament az anyjához. — Hogy száradt volna el a keze, de én is inkább megvakultam volna, minthogy megismerjem — így búcsúzott tőle az asszony, az ő hites felesége, azon az emlékezetes napon. Û meg csak állt a kons .a közepén, tátogott, fehéredett a szája széle s marasztalta az aszszonyt szép szóval, káromkodással, de hiába. Alighanem úgy van, hogy az asszonynépnél makacsabb teremtés talán nem is létezik a világon — állapította meg magában az ember, amikor az asszony becsapta magamögött az ajtót. Szidta magát, az asszonyt, az eget és mindent, amiért egy esztendővel ezelőtt megházasodott. Mert mi gondja, baja volt neki eddig? Semmi! Amióta meg asszonyt vett a házhoz, nem győzte hallgatni az asszonyi zsörtölődést. Hiába mondta neki, hogy ezt, Vagy azt ne így, hanem úgy csinálja, még az aszszonynak állt feljebb. S ha az ember elmaradt valahol a faluban, gyűlésezett, akkor meg aztán órákig be nem állt a szája. — Magának csak a politika az istené. Hogy nem tud már egyszer ottragadni egészen — replikázolt vele az asszony. így esett aztán, hogy Keserű Andrásnak bizony már fogytán volt a türelme. Ekkor kezdődött a baj. Mert azon az emlékezetes napon a Szomszédok borait kóstolgatta az ember, s tudnivaló, hogy ezt még senki sem úszta meg józanul. Egyik pincéből a másikba vonultak, közben eljárt az idő és éjfél is elmúlt már, amikor hazavetődött. Az asszony ébren várta öt és nem maradt adós a szavakkal. Mindenféle korhely disznónak elmondta az embert. Keserű András egy ideig hallgatott, majd békítgetni kezdte áz asszonyt: — Hadd már el, te. Ne kiabálj, mert felvered a szomszédokat... — De bizony felverem én, hadd tudják meg, milyen ember azi^n uram, hogy minden más előbbre Való. mint a hitestársa, hogy csak a poharat emelgeti — vágott vissza az asszony. — Hallgass már el, ne csörögj minduntalan — dörrent most már az asszonyra mérgesen. Mert igaz is, hát nem lesz már nyugta ettől az asszonytól soha sem? — Még hogy én hallgassak? Hát nem sül le a bőr képéről? Itt virrasztók magára, várom az étellel, maga meg mint a disznó, mínd%sak iszik és tele óbégátja a falul — csattant fel az asszojiyka. ^7“öbb se kellett már az embernek. Úgy C_y emelte ütésre hatalmas kezét, mintha egy bikát készült volna letaglózni, aztán lecsapott az asszonyra. Jól emlékszik, — egy pillanatra halálos csend lett a kicsi lakásban. Az asszony nézett rá nagy, ijedt szemekkel, majd leborult az ágyra és rázni kezdte a keserves zokogás. Olyan szívettépően zokogott, hogy megdöbbent az ember, ereiben pedig meghűlt a vér s kijózanodott menten. — Na, látod-e, hogy nem kellett volna anytiyit beszélned — közeledett alázatos bűntudattal az asszonyhoz, de az nem szólt. Tanácstalanul állt az ágynál, nem tudta, mit kell tenni ilyenkor, már most hogyan békítse meg* az asszonyt? — Ne ríjj már, no... Nem akartam — mondta csendesen és gyengéden meg akarta simogatni az asszonyt. Csakhogy az asszony úgy megrázta magát, mintha kígyó csípte volna meg. — Ne nyúljon hozzám, hallja-e! Menjen a cimboráihoz, aztán csak borozzon tovább. Tőlem ihat annyit, hogy belefulladhat a botba — berzenkedett az asszony, aztán újra az ágyra borult és zokogott tovább. András most már nyikkanni sem mert, csak a fejét vakargallu. Tett még néhány hiábavaló kísérletet, de az asszony nem mutatott hajlandóságot a békiilésre. Elborult ábrázattal ment hát az istállóba, hogy ott töltse az éjszakát. Másnap reggel meg összepakolt az asszony s elment. így történt az eset s azóta Keserv András nem találja helyét sehol. Most is, hogy hazaért, megcsapta az üresség, s úgy érezte magat a házban, mint valami kriptában. — Kár volt elverni a háztól az asszonyt — dünnyögte, amint szétnézett áz asszonytalan házban. Valamit tenni kellene, de mit? — töprengett magában. Néhányszor eszébe jutott, hogy elmegy az asszonyért, de elvetette ezt az ötletet. Ö nem kergette el hazulról, minek ment el? Majd visszajön, ha akar, — így okoskodott az első napokban. Hej, azóta sokszor lement a nap, jöttek a magányos éjszakák és Andrásnak hiányzott a forró asszonyi csók. Annyira hiányzott, hogy még aludni sem tudott miatta. Egyre csak az asszony járt az eszében. Bánná is ő a zsörlölödést, csak legalább újra érezné a nyaka köré fonódó gömbölyű karocskúkat, hallaná az asszony suttogását. Bizisten megpróbálna alkalmazkodni hozzá, nem járná a borospincéket, nem váratná meg többé oktalan kódorgásával. Jlnnyira ágaskodott benne az asszonya CZt iránti vágy, hogy nem bírta tovább. Kapta magát, fejébe nyomta kalapját s indult a szomszéd faluba, hogy hazahozza az aszszonyt. Csak úgy, gyalogszerrel ment. Beeseteledett már, mire odaért, a háznál azonban megállt, s kujtorgott egy ideig. Már most hogyan nyisson be? Mert annyi bizonyos, hogy itt nem ugranak a nyakába örömükben. Apósának, de leginkább az anyóságnak lesz majd néhány szava hozzá. Az ablakhoz állt s fülelt erősen. Fullaszló csend nyomta a mellét s lüktető halántékát nekitapaszlolla a hideg üvegnek. Odabenn beszélgettek, az asszonya hangját hallotta, szavait azonban nem értette. Néha árnyék vetődött az ablakra és András ijedten húzódott félre. Nagyokat nyelt, végül erőt vett magán és megkocogtatta az ablakoi. Kinyílt az ajtó s a küszöbön egy sovány, kiszáradt parasztember jelent meg. Az aszszony apja. Meghökkenve nézte a váratlan vendéget. — Jó estét — köszönt csendesen András. — Jó estét, de lépj beljebb, ha már it\vagy — mondta az öreg és szélesebbre nyitotta az ajtót, András belépett. A szobába léptek hallatszottak s az asszony anyja lépett ki. — Na, szép ember, hát itt Vagyunk? — fogadta csípősen Andrást. — Annuskáért jöttem volna — szólalt meg András. Az öreg paraszt a szobába tessékelte a vendéget s Andrásban elakadt a szó, amikor a lócán ülve meglátta Annuskát, asszonyát. — Hát idemerészkedett? — kérdezte az asszony. — Érted jöttem én, mert nem tudok én már nélküled élni.,. — Ha meg veié van, akkor üti, veri — szólt közbe az anya. — Hadd el, asszony... Annuska sem angyal ám — kelt veje pártjára az öreg. — Megütötte, hát megütötte. Többé nem teszi. Ahogy én elnézem Andrást, biztosan nem teszi. Meg aztán mi is veszekedtünk eleget, míg fiatalok voltunk. — Az ám, mert egy húron pendülnek mind — felelte az anya. András csak állt közöttük, s nézte, nézte Annuskát, az ö hites feleségét. Annuska is figyelte az embert, de csak úgy, óvatosan, a hosszú szempillák alól. — Hát jösSz-e velem, Annüskám? — kérdezte András. — Hát pincézik-e még? Kódorog-e még? — Nem én, többé soha —^ogadkozolt András. m — Hát a kezét rámemeli-e még? — Csak ha simogattak, Air/tkskám, drágaságom 'gy pillanatra tétova csend lett a szobában. A két öreg is csak állt és szó nélkül nézték a fiatalokat. Aztán az asszony felállt, odalépett az ember elé és úgy nézett rá, ahogyan csak a nagyon szerelmes asszonyok tudnak nézni, ö is bánta már, hogy otthagyta az embert, ö is kívánta már a csókot és az ölelést. — Hát akkor induljunk, Andris — szólt csendesen, aztán kézen fogták egymást. — A cókmokért majd holnap eljövök — szólt oda a szülőknek András, azok csak bólintottak rá, a két fiatal meg elindult hazafelé. Amikor kiértek a.faluból az országúira, boldogan csókoloztak össze. így mentek hazáig, egymás derekát átölelve. András boldog volt, mert maga mellett tudta megbántott, de megbékélt asszonyát. Boldog volt az asszony is, mert újra együtt volt szeretett emberével és érezte erős karját, izmos hajlékony derekát s magukban mindketten fogadalmat tettek. András azért, hogy soha többé nem emelgeti szájához úgy a poharat, mint eddig. Annuska azért, hogy csendesebb, szelídebb lesz majd ezentúl az emberhez, s ha el is kódorog néha, — hiszen messzire úgysem mehet, — nem korholja annyit, mint eddig. Nem beszéltek az úton, csak mentek egymást átölelve az élet elé. Felettük mintha mosolygott volna a kerek képű hold és a magas jegenyék cinkosan összesúgtak a két fiatal lélek fölött,., Ü Bieliczky Sándor két verse Szüreti nóta... Szőlőt eszem, s kóstolgatom a jövendő bor ízét. Kontyos fürtű szellő rázza köröttem a venyigét. Hamvas színű szoknyájára a nap csókokat dobál. Aranykévés levelek közt a szeptember motoszkál. Szüret előtt jó a kedvem, hangulatom égre csap. Koccintok a nyári fénnyel — a flirtök a poharak. ŐSZ Mint érett férfi, Ki a negyvenen túl ballag, Ügy lopakodik a kert alatt az ősz... Telt öléből Érett gyümölcseit szórja És csak lábanyomát Ütheti a csősz. Mint nagyapámnak — * í Bütykös ujjaival Ráncoszlató Simítását érzem. És kisimul a táj Azur násza Vad színekre gyúladó Szőlölevélcn. A NAP Fázósan húzza meg magát ott fenn az őszi Nap, s ökörnyálak közt ereget szelídült sugarat. Véli, ráncos arca elborul, szeméből könny pereg, rőt üjjai közt zsebkendők a rongyos fellegcb. De nyáron, mintha mérgezett lándzsákat döfne szét, úgy süt, azt hisszük: hirtelen a világ is elég. Nagy Istók István Kínzó csend Most lélckkínzó ez a csend! Mintha a pompeji láva Fedne s fojtana el mindent. Az üde levél se leltben, Égy szó, vagy kacaj se hallik. Se szárny, se felhő hem rebben. A csend pengéje lelkembc Hasít. Bárcsak ürül lenének! Vagy sírás, mord vihar lenne! Mert e rezdülctlcn élet Konzervált, hottscagú csendje Bclcmtép, telkembe éget. Szekér Éndrc m Akár a hang Felhők felett hullámzó hallali, ezüstös csillanású lég, október fuldoklását hallani s a bogarak neszét. A hajnal kűrije ködcsordákat ver ki s mezőkön riogatja át, nehéz fejét a sárga tök elejti, fonnyad az inda, ág. Begyűjtvc és aszalva szilva, körte, a kunyhók füstje is maró s a duzzadó táj istcnkéz-Icíörtc terhes szőlőkaró. Szemünk taván bíborszínű levél. Sebánd, hisz elszökött a nyár, akár a hang, mikor fogadhoz cr csengő üvegpohár. Rózsa Sándor J
