Népújság - Petőfi Népe, 1956. október (11. évfolyam, 232-257. szám - 1 évfolyam, 1. szám)

1956-10-11 / 240. szám

GONDOLATOK

A MÚZEUMI HETEK ALKALMÁBÓL

Beszélgetés a Katona József Múzeum igazgatójával

Egy hónapja cikk jelent meg lapunk hasábjain a kecskeméti múzeum munkájával kapcsolatosan. Munkatársunk ismét felkereste Bálint Béla elvtársat és több olyan kérdést tett fel, melynek válaszaiból tiszta képet kaphatunk a múzeum további terveiről, Kecskemét képzőművészeti életéről és általában városunk művészi, esztétikai viszonyairól.

— Szeretném a terveinkkel kezdeni. A Szépművészeti Múzeum vezetőségétől már többször is kaptunk szóbeli ígéretet arra vonatkozólag, hogy létesíthetnénk Kecskeméten egy állandó jellegű kiállítást, olyan nagy magyar és külföldi festők műveiből, melyek jelen pillanatban kiállításra várva, ott porosodnak kihasználatlanul valamelyik pincéjükben. Mi szíves-örömest kiállítanánk, ha... ha lenne megfelelő kiállítási helyiségünk. A múltkori cikkben már volt erről szó, de még semmi sem történt.

— Jó lenne, ha kapnánk egy három-négy teremből álló tárlathelyiséget. A helyi képzőművészeknek is nagy segítséget nyújtana ez. Esetleg saját műveikből is kiállíthatnának. Azonkívül hamarosan felépül a Műkerti Képzőművésztelep, melynek alkotói bizonyára szeretnék alkotásaikat kiállítani. És nem utolsó sorban a város lakossága maga is megismerkedhetne e képzőművészeti termékekkel. Fejlődne esztétikai érzékük, magasabb igényük a művészetekkel szemben.

— Számtalan vállalatnál jártam másféléves itt-tartózkodásom alatt és megdöbbenve láttam, hogy milyen gíccsek csúfítják el szobáikat. Van a vállalatoknak kulturális alapjuk, s ez az összeg nem is akármennyi. Miért vesznek hát mégis giccseket, ha az 50 forinttal olcsóbb is és miért nem komoly alkotásokat a Képzőművészeti Alaptól, vagy akár a helyi festőktől is.

— A vendéglátóipar cukrászdáiban, éttermeiben is hallatlanul alacsony nívójú képeket láthatunk. Szerintem ilyesmire vigyázni kell, különösen akkor, ha egy város esztétikai képét és a lakosok ízlését fejleszteni akarjuk, mert Kecskeméten mindkettőt fejleszteni kell!

— Befejezésül csak arról szeretnék szólni — mondotta Bálint Béla igazgató —, hogy a Múzeumi Hetek keretében milyen előadásokat kívánunk rendezni az MSZT-vel és a TTIT-tel karöltve. Az egyiptomi művészetekről, valamint az egyiptomi nép életéről, a gyarmatosítók elleni küzdelmeiről Germánusz Gyula professzor, Indiáról Baktay Ervin, Kínáról Felvinczy Takács Zoltán, Japánról Horváth Tibor, a Keletázsiai Múzeum igazgatója tartanak majd előadásokat. Előadóink személyes tapasztalatukról is beszámolnak, majd utána — a tervek szerint — a kérdésekre válaszolnak. Az első előadásra előreláthatólag két hét múlva kerül sor.

A tsz-ek jogi képviselője

A Termelőszövetkezeti Tanács megyei megbízottjának közbejöttével az alábbi termelőszövetkezetek jogi tanácsadójának dr. Teliéri Géza kiskunhalasi ügyvédet jelölték ki.

Ezek szerint a balotaszállási Petőfi, a kiskunhalasi Micsurin, Vörös Október és Vörös Szikra tsz-einek vitás kérdéseiben a jogügyi képviseletet dr. Teliári Géza ügyvéd, a helybeli munkaközösség tagja látja el.

Y erőpróba előtt

Ä siag

Október 1-el új fejezetet nyitottunk megyénk üzemeinek történelemkönyvében. Az elkövetkező három hónap nagy erőpróbája és egyben évvégi vizsgája is lesz üzemeink vezetőinek és dolgozóinak.

Mit is kell majd ebben a fejezetben rögzíteni, milyen új dolgokkal találkozunk majd a napi élet tengernyi problémája közepette? A baromfifeldolgozó vállalatoknál a szezon sikeres lebonyolítása az egyik legfőbb tennivaló amellett, hogy az év eleji lemaradást is pótolniok kell. — Konzervgyárainknál sok szó esik mostanság az egy termékre eső költség csökkentéséről, az exportképes gyártmányok növeléséről. A vasipari üzemeinkben az anyagtakarékosság, tervszerűség, s majdnem mindenütt az

energiával való takarékosság a legfontosabb feladat. Nem könynyű dolog ezeknek a feladatoknak maradéktalan, tökéletes elvégzése azért sem, mert a hűvösebb időjárás, majd a tél, bizonyos értelemben fékezi az előrehaladást. De

a termelésnek nem szabad csökkenni, ezt maga az élet, hogy holnap jobban akarunk élni, mint ma, követeli meg tőlünk.

A tél próbára tesz mindenkit, vezetőt és dolgozót egyaránt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csökken a dolgozók alkotókészsége. Különösképpen most, amikor üzemeinkben is egyre nagyobb helyet foglal el a demokratizmus. Van már olyan igazgatónk, aki nem röstelli bevallani, sőt nyíltan megmondja: a tél adta nehézségeket csak a dolgozók segítségével tudjuk megoldani. Ez a kijelentés egyben arra is utal, hogy

a dolgozok sokaságának bevonása a vezetésbe olyan szükséges, mint a szomjas földnek az eső, vagy a zsenge növénynek a napfény.

Sokhelyütt éppen ez a felismerés teremtett demokratikusabb légkört, tette meghittebbé a viszonyt vezető és beosztott között.

A' demokratizmus a kölcsönös; emberi megbecsülés jele ie. A megbecsülés felodotta az emberek alkotókészségét. Éppen ezért sokhelyütt javult a munkaszervezés, körültekintőbben bánnak az anyaggal, egyszóval, egyre inkább a magukénak érzik az üzemet. Sajnos, ez, csak a kezdet. Nem mindenütt van még így. A következő három hónapban olyan fejlődést kell e téren is elérni, ami vitathatatlanul azt mutatja, hogy helyes volt a párt júniusi határozata.

Óriásgátak a Níluson

A Nilus mintegy 6700 kilométer hosszú és így. a Föld egyik leghosszabb folyója. Vizét Tanganyika, Kenya, Uganda és Etiópia területéről, de főként a Viktória-, Albert- és Tana-tóból kapja.

A megépült nílusi gátak és fő- ; csatornák rendszere. (A vastag j vonalak a Nilust, a vékonyabbak a főcsatornákat és az. ezeket keresztező rövid vonalak a gátakat jelképezik.)

Az üzemi demokratizmus járható útja »'gyedül az. hogy a dolgozók beleszóljanak a gyá»- ügyes-bajos dolgába, a vezetésbe, egyes munkástársaik problémáinak elintézésébe.

Ez. szükséges azért is, hogy a dolgozók többet keressenek, s ezáltal többét tudjanak vásárolni, többet tudjanak költeni gyermekük ruházatára, étkezésre, kulturális célokra. A három hónap győzelmes termelési nagy csatája teremtheti meg csak a jövő évben is az életszínvonal emelkedéséhez szükséges árleszállítást.

Három kemény hónap szerteágazó tennivalói nehezednek üzemeink vezetőinek és dolgozóinak vállára. Bízunk abban, hogy mint eddig, most is becsülettel helytállnak, több, jobb, olcsóbb terméket adnak az országnak;

A MÊK KÖZPONT libamáj felvásárlásra felvásárlókat vesz fel. Jelentkezni lehet: Kecskemét, Bercsényi u. 4—6. sz. 1176

A f űkor

Cégtáblája ott állt a kapuja felett, de soha senki nem olvasta el a nevét. Mikor festtette, így is akarta. A név nem számít, mondogatta, fontos az ipar. Üveges van sok, de ahogyan őt hívják, még több. S hogy szerényen íratta fel a táblára a nevét, s hogy maga is szerény ember volt, bizonyítja, még én is elfeledtem. Pedig sokszor beszélgettünk. Ha volt egy szabad órám, és ha boltja előtt vezetett utam, bekukkantottam hozzá. Filozófus emberke volt, gyors mozgású, lassú, értelmes beszédű. Leginkább arról folyt közöttünk a szó, hogy manapság azért nehéz az élet, mert nincs kisipar. Tudtam, ezek a filozófiai gyökerek mélyre nyúlnak vissza. Legénykorában egy nagy üvegesnél dolgozott valahol Debrecenben, s épp akkor szabadult, mikor kitört a háború. Katonakorban volt, behívták. Kistermetű ember volt, felderítő lett. Mesélgette, nagyon félt az ilyen kiruccanások idején. Távol a csapattesttől, az ellenség szívében, ezer veszélytől körülvéve. Mikor azokon a vadhideg orosz éjszakákon parancs hijján a bunkerban gubbasztott penészes szalmazsákján, egy ilyen üzletről álmodozott. Fogságba esett, akkor jött vissza Magyarországra, amikor nem lehetett kisipart nyitni. Megnősült, a felesége örökségén dolgozott. Másfél hold szőlőn. Azóta eladta, vette rajta a kis üzletet. Én írtam neki a kérvényt, s azért nagyon hálás nekem az én kedves barátom.

Ilyen vitákon . szépen tudott beszélni. Egyébként szürke, jelentéktelen emberke volt. Üzletfeleivel kurtán, üzleti ésszerűséggel beszélt, de velem olyan szóvirágokat használt, hogy néha bizony ámulatba ejtett. Jól mondta valaki, hogy az üzlet, a haszonvágy szárnyakat ad a fantáziának, olyan, éppen olyan, mint a költői ihlet. S az én üvegesem példája ezt mutatja.

Ismerni névről — mint már mondottam — senki sem ismerte. Az utcában, ha szó került róla, csak per — az üveges volt.

Hogy munkája mi akadt? Na-, gyón kevés. Nem is tudom, miért ragaszkodott úgy az iparához. Libát csak karácsonykor ettek. Néha betévedt hozzá egyegy dühös, öreg nénike, akinek holmi focizó srácok rúgták ki az ablakát, és ígértek neki 20 forinttal többet, ha még aznap begitteli az új üveget. Ilyenkor lelkiismeretesen, azonnal elrohant, hozta az ablakrámát, lemérte, belevágta, rágittezett, visszavitte, feltette és nem fogadta el az istennek sem a 20 forinttal nagyobb oblációt.

Egyszer megint bevetődtem hozzá és akkor nagy-nagy örömmel újságolta, hogy a tegnapi naptól kezdve üzlete a fellendülés és a konjunktúra felé mutat határozott tendenciákat. Megbízást kapott egy nagy áruháztól, hogy az új tükröt, amit egy 5x2 méteres falon akarnak elhelyezni egydarabban, ő vágja az erre a célra elkészített mélyedésbe. Az áruház a tükröt egyenest a gyárból rendelte, s hogy nem kapott állami szektort, fogadta meg ismerősömet, mint jóhírü és tiszteletben álló kisiparost,

Boldogsága leírhatatlan volt. Ügy ugrándozott, mint egy kisgyerek. Ceruzát kotort eló és egy régi, töredezett katonlapra rajzolgatta a remek ötletet.

— Tíz négyzetméter megszakítás nélkül, érti?! — és lázas volt az arca a belső tűztől. — Valami gyönyörű lesz! Száz csavarral erósitem majd a beépített fadúcokhoz, olyan levélalakú csavarokkal. Hihetetlenül impozáns Jesz!

Raffael nem beszélhetett talán ilyen lelkesen II. Gyula pápának, mikor a vatikáni loggiában megfestésre kerülő műveit dicsérte a bizony zsugori cgy■ házi fő-főméltóságnak.

Estefelé, mikor már végzett munkájával, kiállt a boltja elé és ismerőseinek részletes tájékoztatást adott aznap elvégzett művészetéről.

Mert művészet kell ehhez, senki ne kételkedjen. Pontosan becsiszolni és száz helyen megfúrni egy hatalmas tükörlapot, amiben nem száz, de akár ezer ember is megcsodálhatja új ruháját, kabátját, kalapját, vagy még nyakkendőjét is.

Egy este megszólított. Arra kért, holnap feltétlenül menjek be az áruházba, úgy délelőtt tíztizenegy felé, mert akkor helyezi el az utolsó csavart.

Mit az utolsót? Ezután megnyílnak előtte is a lehetőségek legszélesebb skálái. Most majd bebizonyítja, hogy mit tesz az, ha az ember igazán akarja a szépet, a nagyot, a művészit. Megmutatja a maga kisemberi nagyságát! Kisiparosi nagyságát!

Megígértem. Nem tehettem mást, olyan szépen kért.

Valamivel korábban mentem be, mint tíz óra. Gondoltam,

most majd észrevétlenül szemtanúja leszek az én kedves kisemberem igazán naggyáválásának.

A nagy, rafináltan megkonstruált áruházban masszaként hányódott a tömeg. Egy zajtól átitatott emberáradatba sodródtam és kénytelen, kelletlen hagytam sodorni magam. Félkört tettem meg a zsúfolt polcok és pultok sorfala előtt, mig végre megláthattam a Keresett falat. A hatalmas tükör már fent állt a dúcokon, s az én kedves mesterem egy kis létráról erősítgette azokat a bizonyos falevélalakú csavarokat a léchez, hogy aztán kettejük között stabilan, erősen álljon a tükör.

Gyorsan, fürgén mozogtak az ujjai. Ha eggyel-eggyel készen volt, pihenőt tartott, lejött, a létrát arrébb tolta és kedvteléssel szemlélte eddigi alkotását. És ahogy észrevettem, mindig elölről számolta a már meglevőket, ízlelgette a máskor oly jelentéktelen számok zengését.

Ötvenöt... Hatvan... Hatvanhét. .. Hetvenkilenc ... Nyolcvannégy. ..

Egyre közelebb a végső beteljesüléshez, a végső gyönyörhöz. Mikor majd leszállhat a létráról és megtörölheti verejtékező homlokát gittszagú, szürkésbarna zsebkendőjében.

... Nyolcvanhat... Nyolcvannyolc... Kilencven...

Újra lemászik. Remeg a lába. Homlokáról, nyakáról idegesen törli a csillogó, sós cseppeket. Mikor földet ér, nyugodtabbnak látszik. Visszamegy oda, ahová az első csavart belemártotla az üveg picinyke, ölelő öblébe. Lehajol, megsimogatja. S most egy pillanatra ő is belenéz abba a foncsorozott, csillogó üveglapba.

Sápadt, halottian sápadt az arca. Orra alatt a két ránc mély árnyékot vet. A szája vértelenül remeg, mintha szemének ideges vibrálásaira adna választ,

Szörnyű, szólni akarok, hogy hagyja abba, ne folytassa, menjen haza, feküdjön le, aludja ki a fáradalmakat, és csak aztán.. ;

De hirtelen felugrik és ruganyos léptekkel siet a létrája felé. Vidáman megropogtatja egy neki segítő legényke vállát s máris kúszik felfelé. Mikor a fiú meg akarja fogni a létra lábát, csak fölényesen int. Mint hajdan Attila barna pej lován Róma falai alatt, úgy ül fent a legutolsó fokon. Egy kis gumival bélelt harapófogót adat fel magának.

Szájából kiveszi az egyik csavart és csak csuklója fejét mozgatva dajkálja beljebb, beljebb, még beljebb.

... Kilencvenkettő ... Kilencvenhárom... Kilencvennégy...

Oh, az utolsó mozdulatok.

Előre ugróm. Torkomból kiáltás akar előretörni, de c mozdulaton kívül nincs többre erőm.

Az áruház moraja halotti csenddé dermed. Olyan sápadt ez a csend, olyan mélységes döbbenet, mint a kis üveges arca volt egy percnyivel ezelőtt.

És az én kedves barátom ott fekszik ájultan a csillogó macskaköveken és a létra nekizuhanva az ötször kétméteres, tükörlapnak.

Az emberek ugyanúgy néznek íarkasszemet önmagukkal, az emberek arcén ugyanaz a ránc, szemükben ugyanaz a megdöbbenés.

Halk leplekkel sompolygok ki az áruházból, mintha halottasházból lopakodnék. Gyászolom az én kedves barátom, az én üveges barátom összetört álmait, Benedek István