Népújság - Petőfi Népe, 1956. október (11. évfolyam, 232-257. szám - 1 évfolyam, 1. szám)

1956-10-11 / 240. szám

GONDOLATOK A MÚZEUMI HETEK ALKALMÁBÓL Beszélgetés a Katona József Múzeum igazgatójával Egy hónapja cikk jelent meg lapunk hasábjain a kecskeméti múzeum munkájával kapcsolatosan. Munkatársunk ismét felke­reste Bálint Béla elvtársat és több olyan kérdést tett fel, mely­nek válaszaiból tiszta képet kaphatunk a múzeum további ter­veiről, Kecskemét képzőművészeti életéről és általában városunk művészi, esztétikai viszonyairól. — Szeretném a terveinkkel kezdeni. A Szépművészeti Múzeum vezetőségétől már többször is kaptunk szóbeli ígéretet arra vonat­kozólag, hogy létesíthetnénk Kecskeméten egy állandó jellegű kiállítást, olyan nagy magyar és külföldi festők műveiből, melyek jelen pillanatban kiállításra várva, ott porosodnak kihasználat­lanul valamelyik pincéjükben. Mi szíves-örömest kiállítanánk, ha... ha lenne megfelelő kiállítási helyiségünk. A múltkori cikk­ben már volt erről szó, de még semmi sem történt. — Jó lenne, ha kapnánk egy három-négy teremből álló tárlat­helyiséget. A helyi képzőművészeknek is nagy segítséget nyújtana ez. Esetleg saját műveikből is kiállíthatnának. Azonkívül hama­rosan felépül a Műkerti Képzőművésztelep, melynek alkotói bizo­nyára szeretnék alkotásaikat kiállítani. És nem utolsó sorban a város lakossága maga is megismerkedhetne e képzőművészeti ter­mékekkel. Fejlődne esztétikai érzékük, magasabb igényük a mű­vészetekkel szemben. — Számtalan vállalatnál jártam másféléves itt-tartózkodásom alatt és megdöbbenve láttam, hogy milyen gíccsek csúfítják el szobáikat. Van a vállalatoknak kulturális alapjuk, s ez az összeg nem is akármennyi. Miért vesznek hát mégis giccseket, ha az 50 forinttal olcsóbb is és miért nem komoly alkotásokat a Képző­művészeti Alaptól, vagy akár a helyi festőktől is. — A vendéglátóipar cukrászdáiban, éttermeiben is hallatlanul alacsony nívójú képeket láthatunk. Szerintem ilyesmire vigyázni kell, különösen akkor, ha egy város esztétikai képét és a lakosok ízlését fejleszteni akarjuk, mert Kecskeméten mindkettőt fejlesz­teni kell! — Befejezésül csak arról szeretnék szólni — mondotta Bálint Béla igazgató —, hogy a Múzeumi Hetek keretében milyen elő­adásokat kívánunk rendezni az MSZT-vel és a TTIT-tel karöltve. Az egyiptomi művészetekről, valamint az egyiptomi nép életéről, a gyarmatosítók elleni küzdelmeiről Germánusz Gyula professzor, Indiáról Baktay Ervin, Kínáról Felvinczy Takács Zoltán, Japánról Horváth Tibor, a Keletázsiai Múzeum igazgatója tartanak majd előadásokat. Előadóink személyes tapasztalatukról is beszámolnak, majd utána — a tervek szerint — a kérdésekre válaszolnak. Az első előadásra előreláthatólag két hét múlva kerül sor. A tsz-ek jogi képviselője A Termelőszövetkezeti Tanács megyei megbízottjának közbe­jöttével az alábbi termelőszövet­kezetek jogi tanácsadójának dr. Teliéri Géza kiskunhalasi ügy­védet jelölték ki. Ezek szerint a balotaszállási Petőfi, a kiskunhalasi Micsurin, Vörös Október és Vörös Szikra tsz-einek vitás kérdéseiben a jogügyi képviseletet dr. Teliári Géza ügyvéd, a helybeli mun­kaközösség tagja látja el. Y erőpróba előtt Ä siag Október 1-el új fejezetet nyi­tottunk megyénk üzemeinek tör­ténelemkönyvében. Az elkövet­kező három hónap nagy erő­próbája és egyben évvégi vizs­gája is lesz üzemeink vezetői­nek és dolgozóinak. Mit is kell majd ebben a feje­zetben rögzíteni, milyen új dol­gokkal találkozunk majd a napi élet tengernyi problémája köze­pette? A baromfifeldolgozó vál­lalatoknál a szezon sikeres lebo­nyolítása az egyik legfőbb ten­nivaló amellett, hogy az év eleji lemaradást is pótolniok kell. — Konzervgyárainknál sok szó esik mostanság az egy termékre eső költség csökkentéséről, az ex­portképes gyártmányok növelé­séről. A vasipari üzemeinkben az anyagtakarékosság, tervszerű­ség, s majdnem mindenütt az energiával való takarékosság a legfontosabb feladat. Nem köny­­nyű dolog ezeknek a feladatok­nak maradéktalan, tökéletes el­végzése azért sem, mert a hűvö­sebb időjárás, majd a tél, bizo­nyos értelemben fékezi az előre­haladást. De a termelésnek nem szabad csökkenni, ezt maga az élet, hogy holnap jobban akarunk élni, mint ma, követeli meg tőlünk. A tél próbára tesz mindenkit, vezetőt és dolgozót egyaránt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csökken a dolgozók alkotókész­sége. Különösképpen most, ami­kor üzemeinkben is egyre na­gyobb helyet foglal el a demok­ratizmus. Van már olyan igaz­gatónk, aki nem röstelli beval­lani, sőt nyíltan megmondja: a tél adta nehézségeket csak a dolgozók segítségével tudjuk megoldani. Ez a kijelentés egy­ben arra is utal, hogy a dolgozok sokaságának be­vonása a vezetésbe olyan szükséges, mint a szomjas földnek az eső, vagy a zsen­ge növénynek a napfény. Sokhelyütt éppen ez a felisme­rés teremtett demokratikusabb légkört, tette meghittebbé a vi­szonyt vezető és beosztott között. A' demokratizmus a kölcsönös; emberi megbecsülés jele ie. A megbecsülés felodotta az embe­rek alkotókészségét. Éppen ezért sokhelyütt javult a munkaszer­vezés, körültekintőbben bánnak az anyaggal, egyszóval, egyre in­kább a magukénak érzik az üzemet. Sajnos, ez, csak a kezdet. Nem mindenütt van még így. A következő három hónapban olyan fejlődést kell e téren is el­érni, ami vitathatatlanul azt mutatja, hogy helyes volt a párt júniusi határozata. Óriásgátak a Níluson A Nilus mintegy 6700 kilométer hosszú és így. a Föld egyik leghosszabb folyója. Vizét Tanganyika, Kenya, Uganda és Etiópia területéről, de főként a Viktória-, Albert- és Tana-tóból kapja. A megépült nílusi gátak és fő- ; csatornák rendszere. (A vastag j vonalak a Nilust, a vékonyab­bak a főcsatornákat és az. eze­ket keresztező rövid vonalak a gátakat jelképezik.) Az üzemi demokratizmus járható útja »'gyedül az. hogy a dolgozók beleszólja­nak a gyá»- ügyes-bajos dol­gába, a vezetésbe, egyes mun­kástársaik problémáinak el­intézésébe. Ez. szükséges azért is, hogy a dolgozók többet keressenek, s ezáltal többét tudjanak vásárol­ni, többet tudjanak költeni gyer­mekük ruházatára, étkezésre, kulturális célokra. A három hó­nap győzelmes termelési nagy csatája teremtheti meg csak a jövő évben is az életszínvonal emelkedéséhez szükséges árle­szállítást. Három kemény hónap szerte­ágazó tennivalói nehezednek üze­meink vezetőinek és dolgozóinak vállára. Bízunk abban, hogy mint eddig, most is becsülettel helytállnak, több, jobb, olcsóbb terméket adnak az országnak; A MÊK KÖZPONT libamáj felvásárlásra fel­vásárlókat vesz fel. Jelent­kezni lehet: Kecskemét, Bercsényi u. 4—6. sz. 1176 A f űkor Cégtáblája ott állt a kapuja felett, de soha senki nem olvasta el a nevét. Mikor festtette, így is akarta. A név nem számít, mondogatta, fontos az ipar. Üve­ges van sok, de ahogyan őt hív­ják, még több. S hogy szerényen íratta fel a táblára a nevét, s hogy maga is szerény ember volt, bizonyítja, még én is elfe­ledtem. Pedig sokszor beszélget­tünk. Ha volt egy szabad órám, és ha boltja előtt vezetett utam, bekukkantottam hozzá. Filozó­fus emberke volt, gyors mozgá­sú, lassú, értelmes beszédű. Leg­inkább arról folyt közöttünk a szó, hogy manapság azért nehéz az élet, mert nincs kisipar. Tud­tam, ezek a filozófiai gyökerek mélyre nyúlnak vissza. Legény­korában egy nagy üvegesnél dol­gozott valahol Debrecenben, s épp akkor szabadult, mikor ki­tört a háború. Katonakorban volt, behívták. Kistermetű em­ber volt, felderítő lett. Mesélget­­te, nagyon félt az ilyen kirucca­nások idején. Távol a csapattest­től, az ellenség szívében, ezer veszélytől körülvéve. Mikor azo­kon a vadhideg orosz éjszaká­kon parancs hijján a bunkerban gubbasztott penészes szalma­zsákján, egy ilyen üzletről álmo­dozott. Fogságba esett, akkor jött vissza Magyarországra, amikor nem lehetett kisipart nyitni. Megnősült, a felesége örökségén dolgozott. Másfél hold szőlőn. Azóta eladta, vette rajta a kis üzletet. Én írtam neki a kér­vényt, s azért nagyon hálás ne­kem az én kedves barátom. Ilyen vitákon . szépen tudott beszélni. Egyébként szürke, je­lentéktelen emberke volt. Üzlet­feleivel kurtán, üzleti ésszerű­séggel beszélt, de velem olyan szóvirágokat használt, hogy né­ha bizony ámulatba ejtett. Jól mondta valaki, hogy az üzlet, a haszonvágy szárnyakat ad a fan­táziának, olyan, éppen olyan, mint a költői ihlet. S az én üve­gesem példája ezt mutatja. Ismerni névről — mint már mondottam — senki sem ismer­te. Az utcában, ha szó került róla, csak per — az üveges volt. Hogy munkája mi akadt? Na-, gyón kevés. Nem is tudom, mi­ért ragaszkodott úgy az ipará­hoz. Libát csak karácsonykor ettek. Néha betévedt hozzá egy­­egy dühös, öreg nénike, akinek holmi focizó srácok rúgták ki az ablakát, és ígértek neki 20 forinttal többet, ha még aznap begitteli az új üveget. Ilyenkor lelkiismeretesen, azonnal elro­hant, hozta az ablakrámát, le­mérte, belevágta, rágittezett, visszavitte, feltette és nem fo­gadta el az istennek sem a 20 forinttal nagyobb oblációt. Egyszer megint bevetődtem hozzá és akkor nagy-nagy öröm­mel újságolta, hogy a tegnapi naptól kezdve üzlete a fellendü­lés és a konjunktúra felé mutat határozott tendenciákat. Megbí­zást kapott egy nagy áruháztól, hogy az új tükröt, amit egy 5x2 méteres falon akarnak elhelyez­ni egydarabban, ő vágja az erre a célra elkészített mélyedésbe. Az áruház a tükröt egyenest a gyárból rendelte, s hogy nem kapott állami szektort, fogadta meg ismerősömet, mint jóhírü és tiszteletben álló kisiparost, Boldogsága leírhatatlan volt. Ügy ugrándozott, mint egy kis­gyerek. Ceruzát kotort eló és egy régi, töredezett katonlapra raj­­zolgatta a remek ötletet. — Tíz négyzetméter megsza­kítás nélkül, érti?! — és lázas volt az arca a belső tűztől. — Valami gyönyörű lesz! Száz csa­varral erósitem majd a beépített fadúcokhoz, olyan levélalakú csavarokkal. Hihetetlenül impo­záns Jesz! Raffael nem beszélhetett ta­lán ilyen lelkesen II. Gyula pá­pának, mikor a vatikáni loggiá­ban megfestésre kerülő műveit dicsérte a bizony zsugori cgy­­■ házi fő-főméltóságnak. Estefelé, mikor már végzett munkájával, kiállt a boltja elé és ismerőseinek részletes tájé­koztatást adott aznap elvégzett művészetéről. Mert művészet kell ehhez, sen­ki ne kételkedjen. Pontosan be­csiszolni és száz helyen meg­fúrni egy hatalmas tükörlapot, amiben nem száz, de akár ezer ember is megcsodálhatja új ru­háját, kabátját, kalapját, vagy még nyakkendőjét is. Egy este megszólított. Arra kért, holnap feltétlenül menjek be az áruházba, úgy délelőtt tíz­tizenegy felé, mert akkor helyezi el az utolsó csavart. Mit az utolsót? Ezután meg­nyílnak előtte is a lehetőségek legszélesebb skálái. Most majd bebizonyítja, hogy mit tesz az, ha az ember igazán akarja a szépet, a nagyot, a művészit. Megmutatja a maga kisemberi nagyságát! Kisiparosi nagyságát! Megígértem. Nem tehettem mást, olyan szépen kért. Valamivel korábban mentem be, mint tíz óra. Gondoltam, most majd észrevétlenül szem­tanúja leszek az én kedves kis­emberem igazán naggyáválásá­­nak. A nagy, rafináltan megkonst­ruált áruházban masszaként há­nyódott a tömeg. Egy zajtól át­itatott emberáradatba sodród­tam és kénytelen, kelletlen hagy­tam sodorni magam. Félkört tet­tem meg a zsúfolt polcok és pul­tok sorfala előtt, mig végre megláthattam a Keresett falat. A hatalmas tükör már fent állt a dúcokon, s az én kedves mes­terem egy kis létráról erősít­­gette azokat a bizonyos falevél­alakú csavarokat a léchez, hogy aztán kettejük között stabilan, erősen álljon a tükör. Gyorsan, fürgén mozogtak az ujjai. Ha eggyel-eggyel készen volt, pihenőt tartott, lejött, a lét­rát arrébb tolta és kedvteléssel szemlélte eddigi alkotását. És ahogy észrevettem, mindig elöl­ről számolta a már meglevőket, ízlelgette a máskor oly jelen­téktelen számok zengését. Ötvenöt... Hatvan... Hatvan­hét. .. Hetvenkilenc ... Nyolc­vannégy. .. Egyre közelebb a végső betel­jesüléshez, a végső gyönyörhöz. Mikor majd leszállhat a létráról és megtörölheti verejtékező hom­lokát gittszagú, szürkésbarna zsebkendőjében. ... Nyolcvanhat... Nyolcvan­nyolc... Kilencven... Újra lemászik. Remeg a lába. Homlokáról, nyakáról idegesen törli a csillogó, sós cseppeket. Mikor földet ér, nyugodtabbnak látszik. Visszamegy oda, ahová az első csavart belemártotla az üveg picinyke, ölelő öblébe. Le­hajol, megsimogatja. S most egy pillanatra ő is belenéz abba a foncsorozott, csillogó üveglapba. Sápadt, halottian sápadt az arca. Orra alatt a két ránc mély ár­nyékot vet. A szája vértelenül remeg, mintha szemének ideges vibrálásaira adna választ, Szörnyű, szólni akarok, hogy hagyja abba, ne folytassa, men­jen haza, feküdjön le, aludja ki a fáradalmakat, és csak aztán.. ; De hirtelen felugrik és ruga­nyos léptekkel siet a létrája felé. Vidáman megropogtatja egy ne­ki segítő legényke vállát s máris kúszik felfelé. Mikor a fiú meg akarja fogni a létra lábát, csak fölényesen int. Mint hajdan At­tila barna pej lován Róma falai alatt, úgy ül fent a legutolsó fo­kon. Egy kis gumival bélelt ha­rapófogót adat fel magának. Szájából kiveszi az egyik csa­vart és csak csuklója fejét moz­gatva dajkálja beljebb, beljebb, még beljebb. ... Kilencvenkettő ... Kilenc­­venhárom... Kilencvennégy... Oh, az utolsó mozdulatok. Előre ugróm. Torkomból kiál­tás akar előretörni, de c mozdu­laton kívül nincs többre erőm. Az áruház moraja halotti csenddé dermed. Olyan sápadt ez a csend, olyan mélységes döb­benet, mint a kis üveges arca volt egy percnyivel ezelőtt. És az én kedves barátom ott fekszik ájultan a csillogó macs­kaköveken és a létra nekizu­hanva az ötször kétméteres, tü­körlapnak. Az emberek ugyanúgy néznek íarkasszemet önmagukkal, az emberek arcén ugyanaz a ránc, szemükben ugyanaz a megdöb­benés. Halk leplekkel sompolygok ki az áruházból, mintha halottas­házból lopakodnék. Gyászolom az én kedves barátom, az én üveges barátom összetört álmait, Benedek István

Next

/
Thumbnails
Contents