Népújság, 1956. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1956-09-18 / 220. szám
DCosui JL'êrine : ÍTÉLET ESZTENDEJE (ivatouai K Az ítélet esztendejéről szól Kovái Lőrinc új könyve: arról az évről, amikor lángba borult a budai vár —, amikor a berlini Reichstadt épülete ver és tűz, íüst és égzengető dörrenések között eltűnt a világtörténelem színpadáról, — magával sodorva bukott statisztát, a szemébe- iésült hajú pojáca-diktátort, — Hitlert. Kis és nagy führerek, nemzetvezetők tűnnek el az örök süllyesztőben, s az új szél kifújja erről a nagy színpadról az immár hasznavehetetlen kellékeket; a nemet horogkeresztet, az olasz fasiszta vesszőnyalábot, a nyilaskeresztet. S a szakadozott, gránáttól lukgatott hátteret: az ezer sebből vérző Európát is visszanyeli a zsinórpadlás csöndje —, reméljük, örökre. Erről az utolsó felvonásról szól Kovái Lőrinc könyve. Még feketeruhás SS-ek lepik el a tereket, Újpesten partizánok kezében pattog a golyószóró, s valahol keleten a Kárpátoknak feszül már a T. 34-esek hernyótalpa. — Ebben a vérbebolydult világban vezetgeti hőseit az író: az állástalan kőművesből lett partizánt, az orosz rohamcsapat embereit, — becsületes és becstelen magyar katonák, — tisztek és honvédek, — német diplomata és SS bandita, — munkásvértanúk és Gestapo pribékek, — olasz repülőtiszt és lezuhant angol pilóta, — gazdag, színpompás, de mindig reális forgataga forog, pörög az égő kontinensen, — 6 a kísérőzenét felhördülő gépágyúk és robbanó aknák szolgáltatják az utolsó felvonáshoz. Fanatikusok és ellenállók rendkívül árnyalt, pontos alakjaival találkozunk a regény lapjain. A mű aprólékos gonddal eleveníti meg az ítélet esztendejét. Nincs főhőse, csak hősei, akik többé-kevésbé egyformán fontosak számunkra —, a sok alak sorsa széles tablót alkot —, a háború utolsó éveinek impozáns körképét. Nincs ezen a képen egy makula hiba sem; akár távolról rézzük az összhatást, akár közelről egy-egy alakot. Hősei valamennyien jólformált jellemek. Német alakjai közül a önyvkiadó) Shakespeare Julius Caesarját olvasó diplomata eljut a Hitler elleni merényletig, s ezért életét adja, ugyanakkor Otto Skorzeny —, a hódító germán, fanatikus fasiszta a másik pólus; s a két végpont közt számtalan átmeneti alak teszi teljessé a képet. <— Ugyanez a precizitás, teljességre törekvés megvan a magyar szereplőinél is —, a magukban lázadozó elégedetlenkedőktől a fegyverrel harcoló partizánokig hosszú az út —, s ennek az útnak minden mérföldköve egy-egy gondosan megformált, remekbemetszett alak. A sok szereplő nem teszi széttagolttá a müvet, hiszen —, ha csak pár percre is —, de mindig összeakadnak, egymásra lelnek: vállvetve harcol- nagy egymás mellett, vagy haragtól kigyúlt szemmel küzdenek egymás ellen. ,Nem papiros figurák: élő, szerető, harcoló emM I OLDAL 7. SZÁM .sasig,-, berek. Gyorsan élők, akik tudják, hogy ez az ítélet esztendeje, s az ítélet után számukra nincs irgalom —, s az erősek, a bizakodók, akik tudják, hogy ennek az esztendőnek az ítéletét ők mondják ki. S az ítélet után következő új esztendő már a béke éve —, számukra akkor kezdődik az élet, Olvassák Kovái Lőrinc könyvét —. ilyen szépen, ilyen művészien, ennyi szívvel még senki nem örökítette meg azokat az éveket —, ítélet Esztendejét. Ifj. Bölcs István Tjáqitl a Láthatár Papimádó, száraz, szentes, bojtos nagyanyám, hogy botránkozna meg a fagylaltozó parasztasszonyok láttán!.,. Bennem — az unokában — így ébred a gondolat: Ni csak, lám! A tanyaiak! Rajtuk mérd le az életszínvonalat!,.. Én tehetem! Hitelesen! Hitelesen, mert nem meséből tudom, láttam, hogy nevelték a korai csibét kemenceszagu, iiklömnyi ablakos, kussadt- szobában... Hogy melengették tűzhely alatt, szakajtóban, kuckóban — nagyanyám olykor ölében — s husvét hetében a piacra hordták, nem részelt belőle a család... Hízott kacsa, liba, csak baleset folytán jutott asztalra, ha »gigájába-“ tévedt az ázott kukorica. S mennyit gürcölt, kapált a jő lélek égető napon, esőben, szélben, későn, korán, hogy friss főzelék legyen az urak asztalán. Nem is gondolt arra soha, egy kis vitamint elbírna a saját sűrűn fájó gyomra. Csak nehéz étéit gyűrt — sebtében — magába s nehéz, liűérces lett tőle az álma. És ma?! A ma parasztasszonya már kezd rájönni az élet ízére, ismeretlen zamatára. titkára, színére... S bár az ige a templomban ugyanaz, tudja, nem bűn, ha kenyeret a családnak is vajaz... Még keresztet vet magára konduló harang szavára, de tágul már tágul szűk láthatára... Rózsa Lászlónő OOOOO000-0OOOOO-O-OOOOOOOO-OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCK RÓZSA SÁNDOR: REMBRANDT Fény és árnyék egyszer megfogott s tudtad, hagy többé nem ereszt ci, érezted ezt kínzóbbau száz szomjas toroknál, míg font húsért kanálisok között csoszogtál s a leydeni primhegcdűból eképp lett roozengrachti cselló, Mester. A tengeren holland hajók dörögnek * és dől a tenger-kincs Batáviából, \ de Amszterdam, e hízott posztós polgár kiéheztet, akár egy ellenséges tábor Sötét csodákkal teli Mózes, csoda nélküli korban újat akartál? Az ecsettel íengercket kettéválasztani, Mester? l ásd, így jár, aki önmaga szül és önmaga által emelt templomban saját vallása szerint keresztel. Posztós kalmár s a hídon koldus, Saul és Dávid, fény és árnyék, hiteled kimerült, amiért a halált is hiába kérted amaz órán: csak egy ecsctvonásnyit várj még! Mi volt hát? Lágy selyemben, rongyokban s borban nagy tivornya s fröccsent a súlyos barna, alvadt vérszín, mikor egy-egy asszonyhalállal leomlott vigasságod tornya. Táskás szemek a sapka alól no, nézzetek hát tükörbe, bizony mondom néktek híveim: nem a tükör a görbe, í'élfontuyi hús, korsó sör, aztán vége, egy fintor még, fájdalmas, részeg s az Éjjeli őrjárat közepébe röpüljön a sapka, de úgy, hogy a lenről ugráljanak szét a lövészek. OOOOOOOOO0-00000000000000000-000000000000000000 AZ ÚJ TANÍTÓNŐ IRiadtan nézett | Fejkendős, dússzoknyájú menyecskék tipegtek előtte azokban a -furcsa papucsokban, melyeket csak errefelé hordanak a nők. Négy csücskén összecsomózott bátyúkat cipeltek, súlyuktól csak úgy himbálózott csípejükén a sok szoknya-alj. Dühösen csapta le kis sárgafalu bőröndjét. — Az új hazám — gondolta elkeseredetten. Szemével az igazgatót kereste, aki azt irta levelében, hogy kijön elé az illő másra. Állomásra'/ Ez a kis vacak itt az állomás? Ez a bódé? Se perron, se kerítés. Még előtte is tehén legel. Közvetlenül a sínek mellett. Nagy, bús- képü tehén. Gondolta, utoljára marad, megvárja, míg mindenki eltűnik a kis ház mögött, s aki kinnmarad, az biztos az igazgató lesz. Várt még egy darabig, dühösen és tele keserűséggel, de csak egy öreg bajuszosképű napszámosfélét látott, tó- lozott-fódozott nadrágban, régi, úri kinézetű mellényben. Közelebb ment hoz- :á, mégegyszer körülnézett, majd megszólította: — Ismeri kend az iskolaigazgatót? Szándékosan használta a »kend« szót. Bizonyítani akarta, hogy városi létére is jólismeri a falusi tisztességet, — Kisasszonyka az új tanítónő? — En, én — sürgette idegesen. — Na. Ismeri az igazgatót, vagy nem? — Ippen én vónék az... — Maga? Azért mégiscsak.-.-. — No, nem azér. Engem küldött ki a Blázsik úr. Hogy bevezessem. Mer tec- :ik tunni, ű most nem ér rá. Takarít. Rendezget. — Takarít? Hát maga micsoda? — Én kérem? Az altiszt! Mer teccik tunni, amit most ű csinál, azt nekem nem szabad. — Miért? Magának nem szabad takarítani? — Azt szabad. De a Blázsik úr most képeket szögei. Az öreg altiszttől, * míg az iskola felé mentek a poros főúton, — a helyi viszonyokról kérdezősködött. — Hányán lakják a falut? — Azt mán én nem is tudom. De tessen már ideadni azt a kuffert. Direkt mondta a Blázsik úr, hogy vegyem el. Mer tudom ám én mi a tisztesség. — Mentek még egy darabot és az öreg csak úgy magától kezdte el sorolni: — Hát lakik itt a Dóra elvtárs, a tanácselnök, a Slezák kovács, Leszenszki úr, a botos, a Zlrcher koma, ű tud legjobban zsírozni,.. — De, édes bácsi, csak nem fogja mind felsorolni... — tiltakozott a lány. Hej, de cudar dolog is vidékre jönni tanítani. Hányszor megbánta már? Inkább maradt volna otthon, munka nélkül. — Mozi van? — kérdezte, mintegy érezve, hogy a szó dallama valami városi emléket juttat eszébe. Neonreklámot, villamos-zajt, unalmas tülekedést a pénztár előtt... — Az van, kérem — mondta kicsit, sértődötten az öreg az előbbi leintés miatt. — Helenkint egyszer. De csuk tavasziul őszig. Télen nincs. Csak néha. Ha nem nagy a hó. — Villany van? — A‘ van. Három éve hozták a szomszéd faluból. Szinte hallotta a hangját, ahogy felsóhajtott. Lehet rádiózni! Ez már mégis csak sokat jelent. — Kultúrház, könyvtár van? — Kultúrház? — értetlenül nézett vissza. — Kevés itt az olyan ember, aki oda járjon. Csak a kocsma. Az kell. Egy fröccs, meg egy kupica, oszt jól van. De tessen csak várni, itt vagyunk. I A 'íi - I új épület volt. I JTi.Z iskoict szép, I Még meg se száradt rajta a vakolat. A zöld ablakokban virág. Gondos kezek tették oda,\ látszott rajtuk. Az öreg altiszt előresietett a csomaagal. Az új tanítónő megállt a kertajtóban és tépegetni kezdte a poros orgonák hullni készülő leveleit. — No, csak János bácsi, hát meghozta? — hallatszott belülről egy vidám hang. Alacsony, szemüveges férfi sietett elő, kezében kis kalapácsot szorongatott. — Óh, magácska az? — kiáltott fel örömmel, majd hirtelen megragadta az új tanítónő kezét. — Horváth Ilona, ugye? Kicsit hátrább lépett, hogy jobban megnézhesse. Ilona kacéron felnevetett. — Haragszom magára. Kijöhetett volna az állomásra. — Bocsánatot kérek, de nem mehettem. Na jöjjön, bemutatom a kolleganőjének. Engem már ismer. Levélből. Blázsik. Blázsik Lajos — és úgy hajolt meg, mint negyven valahány esztendeje egy kislány előtt, egy ugyanolyan csinos, kívánatos kislány előtt, mint amilyen Horváth Ilona, az új tanítónő. Energikus léptekkel vezette be az iskolába. — A tantermeink. De majd később, Kettő van belőlük. Most épült. Kis lépcsőn mentek fel. Faducos tornác, a derékig érő kis kőkerítésen virágcserepek. Egy barna, újfestésű ajtó előtt megálltak. Az igazgató széles mozdulattal kopogtatott. — Lehet! — hangzott a válasz és abban a pillanatban ki is nyílt az ajtó. Magas, sovány asszony állt ott. Öszes haja rendetlenül hullott homlokába, de mosolygott szeme, szája. — Isten hozott, drágám — és férfias keménységgel rázta meg Ilona kezét. — Schiffer Aranka kolleganőnk. Negyven éve tanít itt... Én csak huszonöt .. i A két idősebb kollega vidáman mosolygott, Odáig voltak a boldogságtól. Minden n\g$dulatukon látszott, hoau meg vannak elégedve új kartársukkd Es a huszonhárom éves Ilona, telt nagy célokkal, meleg érzésekkel, kultúra imádatával nagyon nyugtala volt. Negyven év ebben a poros, vaca faluban? Vajon ő is itt őszül meg? Te vol mindentől, ami neki eddig az élt tét jelentette? Az otthontól, a főiskolé tói, a barátoktól? A két házigazda szívélyesen karót fogta. — Gyere drágám — biztatta a te nitónő — megmutatom a szobádat. Belül minden ragyogott. A kis ágyo népi hímzésű terítő, a padlón ház szőttes pokrócok. A falakon képe1 rézkarcok, az ablakban, két kis állvt nyon virág. Mindenütt virág. A na% fény kövér sávokban hullott a szobába. — Jaj, de kedves! — tört ki Ilonából az elragadtatás, Széttárta karjait és trillázva egyet, megfordult a tengelye körül, v — Most csináltuk. Azért nem tudtam kimenni az állomásra. Ott állt az igazgató a redőnyös ablakocskánál és egy finom könnyet morzsolt szét a szeme sarkán. 0 is így érkezett huszonöt éve. Telve mindazzal, ami csak egy huszonkét éves fiatalemberben élhet. Öt is az igazgató fogadta és ez a kedves, idős harcostárs, Aranka. Ugyanilyen örömmel néztek akkor rá, mint ahogy most ők nézik Ilonát, A lány még mindig vidáman ugrándozott, Valami furcsa boldogságot érzett és igyekezett magától minden rossz érzést elkergetni. Milyen kedvesek! Nem is tudták az ízlését, azért megtömték minden széppel a szobáját. Virággal. Átölelte Arankát és egy cuppanós csókot nyomott az arcára. — Milyen aranyosak vagytok. Tanítónéni .. : Es egymás nyakát átölelve sírtak. Az egyik az elmúlt negyven évre gondolt, a másik az elkövetkezendőre. Es sírtak, női könnyekkel sírtak, — a boldogságtól, Menedék István
