Népújság, 1956. augusztus (11. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-19 / 196. szám

Köszöntünk alkotmány - szivünk szerinti törvény

BA

— Tessék mondani, merre van a Kinizsi utca?

— Lemegy a Szegedi úton és balra az utolsó. Kit tetszik keresni?

— Kiss Laci bácsit. A gépgyárban dolgozott, most nyugdíjban van.

— Az az utca lesz az. ö a tanácstagunk. — Aztán még elmondja tüzetesen, hogyan és merre kell menni és mi tagadás, hagytam magyarázni. Nagyon csinos volt a kislány és alig 20 éves. Talán egy kicsit mélyebben néztem a szemébe, mint szokásom, ezt bizonyítja, hogy három házba is bezörgettem, míg végre megtaláltam a keresettet.

— Jó napot kívánok! Kiss László bácsit keresném.

Hűvös, csendes kis szobába vezet. Megnézem jobban, alig lát-' szik meg rajta a kor, ráncok csak a két szájszögletén húzódnak, azok se mélyek, fogai remek fehérségben mosolyognak. Valóban, az egész ember csupa vidámság.

— Hány éves, Laci bácsi?

— Ha nő lennék, harmincat letagadnék, de így csak ötvennyolc éves vagyok — tréfálkozik.

— Mikor ment nyugdíjba?

— Nyugdíjba? — gondolkodik egy picit. — Most, májusban. Sajnos. Mert tudja, úgy van az, hogy aki egy gyárban tölti le életét, nem szívesen megy el napot lopni. Mert most, kérem, én azt csinálom. Huszonegyben kerültem a gyárba, nem voltam távol, csak egy évig, a háborúban. Itt kezdtem mint napszámos, a felszabadulás után meg gépformázó voltam. Mielőtt nyugdíjba mentem, már művezető voltam.

Kérdezgetem régi életéről és 6 mesélni kezd. Tizenkét éves korában kezdett el dolgozni, beállt kocsifényezőnek. Sokan voltak testvérek, dolgoznia kellett; Mégis mindig szűkölködtek.

— Hej, csak hogy vége lett! — Kiné.z az ablakon, elgondolkozva, mint aki a múltba néz vissza.

De kérdezzük a jelenről, máról, hiszen az érdekel bennünket;

— Be szokott járni a gyárba?

— Már hogyne járnék be! Meg kell nézni ott is, mi van, hogy folyik az élet. Tudja, mikor elbúcsúztam, a főmérnököm, Szabó elvtárs, azt mondta, jöjjön csak be, Laci bácsi, minél gyakrabban. Én meg bemegyek, ki se bírnám az öntőműhely nélkül. Néha reggelenként korán felébredek, sietnék be a gyárba. Aztán eszembe jut a nyugdíjam, befordulok a másik oldalamra és megpróbálok aludni tovább. Egyedüli örömem, hogy tanácstagja vagyok a VII. kerületnek és ha hozzám jönnek panasszal az emberek, van munkám, van, mit elintézni. Meg van egy-két galambom, azokkal szoktam foglalatoskodni. Adom, veszem őket és nézem, amint repkednek. Én már úgy vagyok, hogyha nem dolgozom, öregnek érzem magam. A feleségem szid is crte. így, ha nem locsolom a virágaimat, ha nem járok a városba és ha nem galambászom, akkor fúrok-fara- gok.

Kimegyünk Laci bácsival a galambok közé. Érdes, öntvényekhez szokott kezébe veszi az apró galambfiókokat, beléfúj pelyhes tollúk közé.

— Gyönyörű kis jószág! Ha már a papiros szerint öreg vagyok, úgy is élek, mint egy Öreg. Galambászom.

Aztán kikísér a kapuhoz, nagy barátságosan rázza meg a kezem.

— Jöjjön el máskor is, ha erre jár. Szívesen látjuk. De azt bele ne írja az újságba, hogy elégedetlen vagyok az öregséggel, mert kinevetnek az asszonyok;

— Dehogy nevetik ki, Laci bácsi! Nem szégyen az öregség, s ha fiatal az ember szíve, még csak nem is kellemetlen.

Benedek István

Várnai Zseni:

Édesanyám

Anyám, ma újra fölsajogtál szívemben s újra látlak téged, amint munkád föle hajolva berregteted a varrógépet.

Nyolc gyermek gondja húzta vállad, nyolc éhes száj kért: enni, enni! Tejedet szívtuk, húsod ettük, s szíved adtad kenyérre kenni.

Ô. most ha élnél, most, ha látnád, mint fordult a szegények sorsa, kihúznád magad, mint a nyárfa s állnál ég felé magasodva, könnytől mosott szemed a napfényt szürcsölné, mint a dicsőséget, minden anyák közt ünnepelnék a te anyai elsőséged!

Szegény anyám, sírodra hull már az új tavasz piros virága, de bennem lüktet még a véred, szívemben szíved dobbanása, szememmel látod fölragyogni, ami álomként élt csak benned, érzem, amint fogod a toliam s kezemmel írod ezt a verset.

Édesanyám, életem földje, aki testem, lelkem fogantad, vagyok, mint voltál anya én is, sorsod értelmét nékem hagytad . $. így élsz a mában és jövőben, minden gyümölcsben, ami érik, visszük, visszük az élet lángját anyám, anyák a végtelenségig!

Üdvözlet

a gyű fagy ár iák nah

Üdvözöljük a Kecskeméti Gyufagyár dolgozóit és vezetőit, akik hatodszor is elnyerték az élüzemi címet, a SZOT és Minisztertanács vörös vándorzászlaját. Jó egészséget és további eredményes munkát kívánunk a szakma új kiválóinak, Molnár Sándornak, Szűcs Mihálynénak, Kovács Eszternek. Rékasi Ru- dolfnénak, akik a »Szakma kiváló dolgozója-x cím elnyerése mellett, egyhavi fizetésüket is jutalmul kapták.

Köszöntjük az üzem új kiváló dolgozóit: Tóth Józsefnét, Lobo- zár Erzsébetet, Gyapjas Pálnét, Kurucz Lajosnét, Varga Józsefnét, Józsa Máriát, Boda Margi- tot és mindazokat a dolgozókat, akik jó munkájuk eredményeképpen jutalomban részesültek.

Ü()a4ianez Qoáíika

A nyitott ablakon behallatszik a kopá- csolás zaja az igazgatói irodába. Az asztalon levelek, aláírásra váró papírok. Néhány percre ült le csak Módok Balázs, ez a teltarcú, vidám ember, régi harcostárs, a Kiskunhalasi Motor- és Gépjavító Vállalat munkási gazgatój a.

Mikor elárulom szándékomat, így szól:

— Ne csinálj ilyet, nem vagyok én híve az ilyen dolognak, nem szeretem, ha dicsérnek.

— Ez az én dolgom

— vágtam közbe. S most nézzük meg, mit is mond a jegyzetfüzet erről a beszélgetésről?

Négy évvel ezelőtt még csak 21 ember — lakatos, motorszerelő — fogta meg mindennap a szerszámot. Ekkortájt foglalta el az igazgatói széket Modok Balázs. Nem gondolt erre ő életében, különösen 1933-ban nem, amikor tanítómestere, Paprika Benő kovácsmester a felszabadulása után ezt mondta neki: — Nehéz a helyzet, nem tudok fizetni; Ha ingyen dolgozol, akkor maradhatsz ; ;

De hol vannak most azok a gondok?

Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy máról holnapra megtanulAZ IGAZGATÓ

ta az üzem vezetését, Uj problémák, gondok szakadtak a nyakába. Bizony sok éjszakájába került, míg eligazodott a munka- szervezés szövevényes labirintusában

A hónapok, az évek teltek. Uj emberek kerültek az üzembe, új termékeket kellett gyártani, gondoskodni az értékesítéséről, törődni a munkavédelemmel, fürdőt biztosítani a dolgozóknak és ki tudná felsorolni még, mi minden problémát kellett -rendre megoldani. A kis gondból nagy lett, a nagyból még nagyobb.

A tűzpróba 1955 áprilisában volt. Máról- holnapra 25 fővel emelték a munkáslétszámot; Szükség volt erre, mert 10 000 Po- nomax porpermetezőt rendeltek az üzemtől.

Mintát is küldtek, csakhogy az egy régi típusú volt, s eléggé korszerűtlen. Az igazgató és Kiss Pista bácsi, az üzem műszaki vezetője, töviről hegyére megnézték a gyártmányt, s egyöntetűen úgy vélekedtek: így, ahogy van, nem jő. Tökéletesíteni kell. Mivel a kísérletezéshez a napi nyolc óra kevésnek bizonyult, megtol- dották az éjszakával is. Néhány napig reggelenként szájról szájra szállt a hír: a góré megint nem ment haza.

A sok álmatlan éjszaka után megszületett a megoldás és elkészült a 10 000 Po- nomax. Ma már úgy beszélnek erről a dologról, mint valami apró eseményről. Pedig akkor ez hőstett volt.

No, de az igazgatónak nemcsak a munka a feladata. Gyakran elbeszélget a dolgozókkal, intézkedik ügyeikben. Gyakori vendég az Uj Élet Tsz-ben is, és visz, segít, eligazít sérelmes dolgokat. De közben szorít időt arra is, hogy hetenként egyszer a gimnáziumpadjában ülve hallgassa a tanárok szavát, igaz, gondolatai néha visszakalandoznak az üzembe, de megrend- szabályozza őket. Akarat, önuralom kell ebhez is.

Iskola után hazasiet a családjához. Erzsiké és a kis Gazsi legtöbbször a könyvekkel viaskodik, a legkisebbik hamar nyugovóra tér. Mikor már csön- '**>« « lakás, a gyerekek. meg az anyjuk is az igazak álmát alussza, az igazgató újra könyvek fölé hajol. Képletekkel viaskodik, nyelvünk szépségét szívja magába, a matematika nehéz tételeit bogozgatja. Csak akkor hagyja abba, amikor a feje leha- nyatlik. Ekkor már az öreg templom nagy harangja az éjfélt is elkongatja.

Reggelenként mégis már 5 órakor az irodában tanul. Amikor kezdődik a munkaidő, akkor újból az üzemé, a dolgozóké.

»Ne rólam, inkább róluk írjál,..« — ez az intelem cseng a fülembe, ez a mondat ver tanyát a gondolataimba. Úgy mondta, mintha neki nem is lenne sémmi köze ahhoz, hogy alkotmányunk ünnepén először csillog az üzemépület homlokzatán az élüzemi csillag. Igaz, ő csak a kommunista munkás szerénységét, tudását, vasakaratát, szívét adta a sikerhez. De éppen ezek a tulajdonságok jellemzik a mi új

munkásosz tályunkat, az új vezetőket, — ez az új ötéves terv gránitalapzata is;

Venesz Károly

(A Magyar Nép- köztársaság, a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségeit.) 49. § (3).

Verhuncz Ivánka! Van-e, aki e nevet nem ismeri a Bajai Gyapjúszövetgyár-, ban? Nemigen hisz- szük. A válogató üzemrészben dolgozik, de barátai minden üzemrészben vannak. Víg kedélyű, ajkán ülő állandó mosoly jókedvre hangolja a közvetlenül mellette munkálkodókat.

Ivánka délszláv anyanyelvű. Rokonai, családtagjai Jugoszlávia városaiban laknak. ídesz- sze Bajától, de azért mégsem olyan messze, hogy Ivánka ne tudná őket meglátogatni. Nem is olyan rég keblére ölelte az ottaniakat, felejthetetlen perceket -töltött velük, Az élményeiről, az életről is mond néhány 6zót azoknak, akik érdeklődnek az ottani dolgozók életéről.

Ivánka régi »bútordarab« a gyárban. Igaz, sokan mondták, s ő maga is tapasztalta másutt, hogy néhány délszláv dolgozót nem úgy bíráltak el, mint ahogy azt az alkotmány előírja;

ö azonban ezt nem érezte. Sót, inkább szeretetet és megbecsülést olvasott ki munkatársai részéről megnyilvánuló cselekedetekből.

Különösen a fiatalok gyűltek gyakran köréje és Kérlelték: Ivánka néni, meséljen nekünk valamit. S Ivánka néni nem kérette magát. Az életből sok mindent elmondott, szépet is, jót is, rosszat is, mindazt, amivel úgy gondolta, segít a fiataloknak az élet szövevényes útjain eligazodni.

Ivánka néni nemcsak, mint dolgozó, hanem mint népnevelő, a párt közkatonája is jól munkálkodott. Sokszor látták, amint ott időzik egy-egy gépnél, s beszélget az asszonyokkal, lányokkal a napi problémákról, az életről, a gondokról. Megpróbált a csüg- gedőkbe reményt önteni, s a kétkedőket pedig meggyőzni; Ivánka néni nem beszélt alap nélkül. Éppen ezért elfogadták véleményét, szakmai tanításait megfogadták. Ha termelési értekezlet volt, vagy taggyűlés volt, a tagság többször is így szólt:

— Halljuk Verhuncz Ivánka nénit!

Mit volt mit tenni, felállt, mosolygó

tekintetével végig* nézett az egy begyült sokaságon és ajkáról gyorsan peregtek a szavak. Tanultak szavaiból! a vezetők és dolgozó társai is. Egyetértésüket tapssal fejezték ki;

De az élet nemcsak a gyárban folyik, hanem otthon, a városban, s másutt is, Vajon Verhuncz Ivánka a közéletben is megkapta azt a megbecsülést és tiszteletet, amit a gyárban? Erre talán inkább válaszoljon ő:

— Soha nem éreztem, hogy azért, mert délszláv vagyok, nekem nem annyi jár a jogból, mint másnak, A tanácsházán megmegfordultam és bizony adódott olyan is, hogy nem tudtam magyarul jól elmondani kívánságomat. Nem utasítottak el, nem válaszoltak durván, hanem ennyit mondtak: tessék várni egy pillanatig, majd kerítünk valakit, aki érti a délszláv nyelvet; Ügyemet mindig elintézték.

Szavaiból az igaz meggyőződés csendül ki. Nem tudunk: vele tovább ■ beszélni, mert újra már hívják társai,

Kezetfog, s siet vissza munkahelyére. Víg kacaja mesz- sze csendül;

— Bíró —

Az első üdülés

(A Magyar Népköztársaság biztosítja a dolgozóknak » pihenéshez és üdüléshez való jogát.) 46. § (1).

/» bőrönd teteje becsukódott. A kulcs fordult a zárban, Grósz., c JL Katalin azt hitte álmdoik. De nem, most már végleg eldőlt H Egy hétig Sopronban pihen, Kezébe vette még egyszer Csatkai; Endre Soproni útikalauzát, beleolvasott egészen addig, míg aa álomtündérke le nem csukta fáradt szempilláit;

Frissen ébredt. Korán reggel a Kiskunhalasi Vasútállomáshoz sietett;

— Sopronba kérek egy jegyet — szólt a pénztároshoz és nyújtotta az 50 százalékos kedvezményes utazási igazolványt;

Nem sokkal később a robogó vonatból nézte a tovasuhanó, ismerős alföldi tájat. Kíváncsisága akkor nőtt naggyá, amikor a dunántúli részen száguldott a szerelvény Győr—Sopron felé. Már az utazás is felejthetetlen élményt nyújtott Grósz Katalinnak. Az esti órákban a soproni Lőver szállóban a számára kijelölt szobában pihente ki az út fáradalmait. Tovább tetézte az első nap élményeit, hogy meleg barátságot kötött szobatársaival, Köves Terézzel, Farkas Erzsébettel;

A közös kirándulások még meghittebbé varázsolták a pihenés óráit, perceit. Grósz Katalin társaival együtt, kezében a soproni Útikalauzzal tüzetesen megszemlélte a Liszt Ferenc Múzeum kin- csiet, megpihent a múzeum kertjében, gyönyörködött a kilátás panorámájában. Sokáig nézelődött a Stornóház műkincseinek gazdag kiállítási termeiben is. Mélyen emlékezetébe véste a Hűség tornyának és kapujának mindenegyes részét, hosszan időzött egy- egy régi, muzeális értékű épületnél. A Károlyi kilátó, meg a festői Fertő tavat varázsolta szemei elé. s~J/ószált a városban, órákat töltött a hegyekben, szive csor- vA dultig telt a sok szépség láttán. A dús élmények láttán fájó szívvel emlékezett vissza fiatalságára. Tizenötéves kislány volt, amikor a Halasi Villamossági Részvénytársaságnál tisztviselőnek alkalmazták. Ennek már bizony 44 éve. S 44 év kellett ahhoz, hogy eljuthasson Sopronba, az ország egyik legszebb üdülőjébe. Hogy egyáltalán üdülni menjen.

Nem jött volna el talán most sem, de munkatársai kívánták, követelték.: jöjjön és pihenjen. És eljött! S most érezte igazán, hogy helyesen tette.

Hazatérte után áradozva beszél élete első üdüléséről. Az ezernyi szép látnivalóról, a kedves emlékekről levélben is beszámolt, melynek befejező soraiból ezt olvoshatjuk; -A soproni látnivaló pazar szépsége, a soproni erdők pompás illata elkísér mindenkit, szépíti életünket.«

/ J rósz Katalin 44 év után tapasztalta először, mit is jelent az, tj/ hogy államunk biztosítja a dolgozóknak a Pihenéshez é? üdüléshez való jogát,