Bácskiskunmegyei Népújság, 1954. augusztus (9. évfolyam, 181-205. szám)
1954-08-08 / 187. szám
A KISIPAROS ÏÏ/ edd elő a község öreg, " nehezéknek beillő adókönyveit és megtudod belőle, hogy a Lusztigok neve mellé foglalkozásul — kivétel nélkül >— szobafestő és mázoló van bejegyezve. De nemcsak a testvérek mestersége volt ez, hanem az agák és nagyapák is ugyanezt űzték és nem is akárhogyan. Lehet mondani, hogy apáról fiúra szállt a mesterség az öregek 1 tehetségével, szakimádatával, falmintájával és ecsetével együtt. Olyan öröklődött valami volt ez a családon belül, mint valaha a. királyság, vagy éppen a kéményseprés. Az öreg Lusztig hosszú évtizedekig szívta a lassan kulturálódó Mélykút poros levegőjét és elte a falusi kisiparos zajtalan, fáradságos, a feltörekvés vágyát ölébenmelengető életét. Híres ember volt, afféle vidéki híresség. Nem mintha az akart volna lenni, de a szokatlanul hosszú elel, annak sok eseménye így hozta. Híre csak a községek határát jelző akác-sorokig terjedt, de ott aztán úgy meggyökerezett, hogy még mindig ott vibrál az öregek emlékezetében. Anek- dótáznak róla és szélesvállú, izmos termete ott jelent meg, a képzelet agyonszínezte mesék hőseként a téli, unalmas koraesték mattszürke félhomályában. A szobafestés nem úgy ment valamikor, mint manapság, hogy egy hengerrel akármilyen mintát aggatnak a falra. Ehenhalt volna az a szobafestő, aki a mai ákom- bákomokat, ezeket a céltalan és értelmetlen, semmit sem kifejező figurákat tette volna a falra. Nem a különféle vonalak esztelen kergetőzése kenődött a szépülni akaró falra, hanem a falun született és élő magyaros motívumok káprázatos gazdagsága: tulipán és a rét, kert minden virága. Egy gang valóságos liget volt — és ha ehhez a festő nem értett, még kontárnak sem volt jó. Az öreg Lusztig éppen arról volt híres, hogy a plafonra olyan krisztust festett, mint senki más, kemencére, falra olyan virágoskertet varázsolt, hogy kertész legyen, aki utánozni tudja. Benne élt mérgezetleniil a sokszázados népművészet, ami azután valóságos művészpiktorrá avatta. Szeme az emberek mélyébe nézett. Terjedelmes, zúgó énekhangja a létra tetején formázta a legszebb magyar dalokat és ahány nézője volt munkájának, legalább annyi hallgatója volt dalainak. Szombat este meg vasárnapokon a kocsmában citerázott és a karcsú húrokon vastag, kérges ujjaival selymesen pendítette meg a bánat, szerelem és a szegénység dalait. Együtt könnyezett, vagy vigadt a kocsmában mindent elfelejteni akaró emberekkel. Az embereknél talán a mesterségét szerette jobban, de azt is azért, hogy az embereket még inkább szerethesse. Wem szerzett semmit, nem ■‘■"is hagyott hátra semmit. Az örökség nem volt más, mint néhány szúette létra, ko- pottsörtéjű ecset, falminták és az egyik sarokban porrá öregedett budaiföld, na meg a szakma. így hát Józsinak — így hívják a faluban — ott kellett kezdenie, ahol a nagyapja kezdte. Két keze volt, fiatalsága, munkaszeretete, felesége, meg egy iparigazolvány. Éltek, mint a többi, néha csak tengődtek, sokszor még azt se. Pedighát a neve jobb volt, mint a többi festőé. De ez mind édeskevés. A festő is, mint a többi iparos, akkor élt valahogy, ha jobb volt az esztendő, ha pénze volt a népnek. Akkor aztán mondták, hogy: — Józsi, gyüjjék mán e kend, szülik a lányom, fesse mán ki a tisztaszobát. Ez volt a jó. Mert mondtak olyasmit is r— és ez volt többször: — Hát Józsi, nem úgy van, mint azelőtt .., rossz volt az esztendő, meg magos az árenda... ott van az a koszos konyha, meg a házeleje..i majd talán jövőre. Még szerencsi’., hogy jövőre ígérték, így aztán akadt valami munka: egy kis mázolás, pingá- lás és ha más nem: kocsitábla. Volt még egy átka ennek a szakmának: csak nyáron lehetett dolgozni, a tél az valóságos munkanélküliség volt. Még biciklitábla sem nagyon akadt. A tél heverészéssel, a tavasz várásával telt el. Mindig felélénkült ilyenkor a remény: a következő esztendő talán jobb lesz. Aggódva figyelte a búzák serkenését, az időjárást, figyelte a felhők gombolyodását, eső lesz-e benne, vagy pedig pusztító jég. Lesz-e jó termés, mennyi jut abból majd az iparosnak? S hogyan kitavaszodott, * *■ feszültebb lelt a várakozás. A kapu nyitva volt egész nap, nehogy visszaforduljon valaki. Aztán elkezdődött a létra- cipelés, a kiskocsi tologatás. Szépültek a szobák, élénkebb, feltűnőbb lett az ablak, kapu. Fizetség is volt mikor pénzben, mikor természetben, Józsival mindig meg lehetett egyezni. Ha nem volt pénz, hát volt más. Ha egy kis összeg élirerakódott, mindig nagy tervek születtek fejében. Ház kellett! Ott kezdődik a tekintély. Ha nincs, nem ismerik el igazi falubelinek. Lett ház. Igaz évekig nyögték, de csak le lett törlesztve. De ha már ház is van, még több kellene. Nem föld, nem bankbetét, hanem más egyéb, ami mint iparost még tekintélyesebbé tenné, ami jobbá, kényelmessebbé tenné az életét. Ez az álmodozás, ami a kishan- gosi ház apró szobáiban kísértett, nem vált valóra. Félbeszakította a háború vihara, a fasiszta őrület. Deportálták a családot, őt magát pedig munkaszolgálatra vitték, összetört minden törekvés, az élet elvesztette értelmét. Talán a halál is jobb lett volna az életnél. Megmenekültek. Másodszor fogott neki annak, amit annak- előtte húsz évvel kezdett. Nagy kedvvel, szívvel-lélekkel dolgozott. Úgy érezte, hogy sohasem volt még ennyire értelme az életnek, a munkának, A falu képe rohamlépésekkel változott meg. A földet ezernyi paraszt között osztották szét. önállóak lettek az addig földnélküliek. Az első év jövedelméből jutott a lakás, a ház csinosítására is. Most kellett a mesterember! Es Józsi önelégülten méregette fel vasárnap délutánonként az elmúlt hét munkáját, bevételét. Inkább a sok munka, mint annak hiánya miatt panaszkodott. De ez a panaszkodás nem volt egészen őszinte. Már újra meg nem formázott elképzelések kerítették hatalmukba. Mintha feszült volna ráár rajta a dolgos napok egymásutánja, mintha valami újat, többet, jobbat kellett volna felöltenie. Több... ez volt az a bűvös szó, ami olykor magával ragadta, nem hagyta aludni. Ha egy-egy pillanatra megállt kezében a nagykorongú meszelő, újra erre gondolt. így tartott ez valameddig, aztán, mintha összezsugorodott volna minden. Nem látta az okát, csak azt érezte, hogy nem festet a nép, alig szólítják meg egy-egy kis munka miatt. Azt hallotta, hogy sok az adó, a beadás, de úgy gondolta, hegy ez kötelessége mindenkinek. Annál is inkább így vélekedett, mert- hát maga is párttag és ezt egyenesen kötelességének tartotta, A kkortájt hallatszottak az első hangok a ktsz megalakulásáról. Úgy érezte, hogy neki elsőnek kell lenni, mert- hát ki adjon az újhoz példát, ha nem egy párttag. Megalakult a szövetkezet és Józsi ügyvezető lett. A feje már kopaszodott, halántéka, tarkója őszbevegyült, túl volt már az ötvenen. A maga számadását egy napszítta irkába még csak feljegyezgette, de ennyi, ember munkáját már bizony nem könnyű igazgatni. Nehezen ment, maga is úgy érezte. Az egyetértés is hiányzott a tagok között. Ha valami nehézség volt — és az volt bőven — azt hitték, annak csak egyetlen oka lehet: a kommunista Józsi. Leváltották. Nagyon bántotta a dolog és legfőképpen az, hogy a község vezetői sem nagyon álltak ki mellette. Aztán festett tovább, illetve festett volna, ha lett volna mit. Hárman voltak, családosak, de megélni egyik sem tudott a keresetből. Ha munka volt, akkor anyag nem volt és fordítva. A falu se nagyon szokta meg, hogy szabott ára legyen a szobafestőnek és az is milyen borsos. Alkudozni szeretnek az ilyesmin, hogy azután egymás markába üthessenek. S mivel a szövetkezetnek sem jelentett hasznot a javarészt munkanélküli festő- részleg: feloszlottak. Alig telt az idő és a Szabad Nép mindenki asztalára odatette a kormányprogrammot. Józsi, a kisiparos árgus szemével figyelte, olvasta, mi vonatkozik ebből rá. Iparengedély! Eszébejutott az a csaknem negyven esztendő, amit a létra tetején töltött. Elébetódultak a derékbatört álmok, a jobb, a több utáni vágyakozás. Álmatlan éjszakai órák, nyugtalanság kerülgette. Beszélt a családdal is, hogy mit tegyen. Érvül előadta, hogy mar többen érdeklődtek: — Mikó gyün Józsi, pingálni? Megdobbant a szíve, már ment is volna, de csak annyit mondott: — még nem tudom. Aztán már minden könnyen ment. Kiadták az iparengedélyt. Munka is kerülkőzik. Több a pénz a faluban, festetnek az emberek. Magáravette a márcsak olajfestéktöl összetartott nadrágot, naponta biciklikormányra akasztja a horpadt vödröket, a hajnallal indul és sötéttel érkezik. JSjanasza csak egy van: — nem kapni anyagot Enyv alig-alig akad, firnisz egyáltalán nincs. Ez egy kicsit nehezíti a munkavállalást. De azért vállalja és teljesíti is. A redők, mintha kisimultak volna hatvanfelé járó arcán, a szeme sokkal kékebben virít, több a móka abban, amit mond és ami még fontos: nagyon bízik a holnapban. W. D. A Kiskőrösi Mezögazdasógi és [píiöipari kísz muiiKájáró! Nemrég a Kiskőrösi Mező- gazdasági és Építőipari ktsz röpcédulát osztott, amelyben felhívta a lakosság figyelmét, hogy a szakma körébe vágó javításokat és új munkákat vállal. Eddig ugyanis a ktsz többségben a közületeknek dolgozott. A vezetőség újabban tehát nagyobb gondot fordít arra, hogy jobban elégítsék ki a lakosság igényeit. A földművesszövetkezet nemrég bútorüzletet nyitott. Ide is szállít a ktsz. De közvetlenül is elfogadnak rendeléseket. Spitzer Károly vezetésével 13 szakember dolgozik az asztalosrészlegben. Méhkap- tárakat is készítenek. Ezzel különösen, a mezőgazdaságot segítik. Hasonlókép új parasztkocsik gyártásával. A 16 dolgozóból álló kovács- és bognárréssleg sík ronkívül végzi a parasztságnak a javításokat. A ktsz-ben a legerősebb rész- j leg az építőipari részleg. Pálmai Mihály vezetésével 20-an dolgoznak ebben a részlegben, ök építik a József Attila tsz istállóját, mely közel 160.000 forintba kerül. A TÜZÉP korszerű mésztárolóit is nekik adták ki munkába. Kunszentmiklóson negyedmilliós költségkerettel bővítik a földművesszövetkezet üzlethelyiségét. Császártöltésen a földművesszövetkezet 100.000 forintot fordít a boltok fejlesztésére. A ktsz birtokába került a KISZÖV vándor-zászlaja. A részlegek is egymással versenyeznek. Jelenleg a vándorzászló az asztalosrészlegnél van. A versenyben a második helyre a kovácsok, a harmadikra pedig a festők kerültek, , a nagy építkezések A Volga partjain,,, A Szovjetunióban az ötödik ötéves terv egyik legnagyobb építkezése a Volgán épülő gorkiji vízierőmű. Gyorsított ütemben folyik a vízelvezető gát, a zsilipek és a vízierőműépület építése. Az év végére üzembehelyezik az erőmű első gépcsoportját. A leginkább munkaigényes műveleteket már elvégezték. Az alapgö-* dörből több mint 22 millió köbméter földet emeltek ki, több mint 16 millió köbméter földet használtak fel a földgátak feltöitéséhez. A gorkiji vízierőmű energiáját a közlekedés, az ipar és a mező- gazdaság további fejlődésére használják fel majd a Volga környékén. A képen: A gorkiji vízierőmü építkezésén. A Dnyeper mentén folyik a kahovkai vizierőmű építése. A gat építésének befejezése után mintegy 200 kilométer hosszú és 12— 20 kilométer széles mesterséges víztárolót létesítenek. Hatalmas munka folyik a jövendő »Kahovkai-tenger« vidéken. A képen; A leendő tenger fenekének készítése. Az Észt SZSZK-ban épül a narvai vízierőmű. A munkagödörből — ahol az erőmű épülete fog állni — 160 ezer köbméter talajt emeltek ki. Most szerelik a vasalkatrészeket, rakják a betont, szerelik az első gépcsoport turbináját. Már elkészült a stator gyűrűje. Az óriásgyűrű 3 ember magasságú, 11 méter átmérőjű és 120 tonna súlyú. A gyűrűt a vasúti sínek lerakása után átgördítik a vízierőmű géptermébe, a vasbetonalapra. — A képen: a sziklás talaj kiemelése. TENGERI OLAJTELEP A képen: Egy utca a ipartelepen.
