MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottságának ülései (HU BFL - XXXV.1.a.4.) 1964

1964-06-15 173. öe. - 1964_VB 173/25

dalműnk tipikus előremutató vonásait. Vagy pusztán az élet bonyolultságát, ellentmondásosságát tükrözik anélkül, hogy hitet és meggyőződést sugallnának a nézőnek, vagy bizonyos csüggetegséget, kétkedést, tehát kispolgári életfelfogást hirdetnek. A fővárosi színházak műsorában jelentős számban szerepelnek a századeleji magyar színmüvek. Helyeselni lehet, hogy bemutatják vagy felújítják a magyar drámairodalom értékes alkotásait, de az utóbbi évadokban kellő válogatás nélkül olyan darabokat mutattak be ( Szép Ernő: Vőlegény, Molnár Ferenc: Ördög, Füst Milán; Boldogtalanok, Bródy Sándor: Szerető stb.), amelyek sem tartalmilag, sem formailag nem kiemelkedők, nem adtak izgalmas színházi élményt, nem gazdagították színház kultúránkat. Ehhez gyakran a rendezés is hozzájárult, mert nem "törölte

1 le a drámákra rakódó évtizedes port. Az utóbbi időben feltűnően hiányoznak színpadjainkról a szovjet és a többi szocialista országok drámairodalmának termekei. E téren nem folyik tervszerű kutató munka. Tervezésről szinte alig beszélhetünk. Az évi műsortervek összeállításánál sokszor csak jelzik, Itogv majd egy ilyen Jarabo' is be fognak mutatni (cím és szerző nélkül), a bemutatás azután a legtöbbször elmarad. Senki sem kívánja vissza azt a korábbi helytelen gyakorlatot, amikor válogatás nélkül tűztek műsorra nagy számban kevésbé jelentős vagy éppen gyenge szovjet, illetve más szocialista országokból származó müveket, de a mai helyzet nem tartható fenn. J óval nagyobb érdeklődés mutatkozik meg a színházak részéről a nyugati polgári müvek iránt, de ezeknek kiválasztásánál bizonyos egyoldalú szemlélet, illetve esetlegesség érvényesül. Színházaink a mai nyugati drámairodalomból alig veszik észre a szocialista, kommunista müveket, kizárólag egyfajta folyamatra figyelnek, azoknak a polgári drámaíróknak a müveire, akik látják ugyan a kapitalizmus ellentmondásait, sőt borzalmait, a személyiség széthullását, elidegenedését, az emberi viszonylatok eltárgyiasodását, de ezeket a jelenségeket nem kizárólag a kapitalizmusnak, hanem az embéri lét törvényszerűségének! ifijajdonitják. Olyasfajta társadalombirálat nyilvánul meg ezekben a müvekben, amely nem a polgári társadalom elleni harcra serkent, hanem csüggetegséget, kétségbeesést, végső soron a harcról való lemondást sugall a nézőnek. Kevésbé figyelnek fel az olyan drámákra, amelyek a mi társadalmunknak is mondanak valamit, amelyek nem az élet értelmetlenségét tükrözik,hanem inkább a kapitalista társadalomét. A példák azt mutatják, hogy ilyen jellegű drámák között is lehet válogatni. (Max Prisch: Andorra, Levitt: Parancsra tettem). A nyugatról behozott darabok másik csoportját a művészileg selejtes, eszmeileg semmitmondó kispolgári müvek alkotják. Az ilyen darabok (pl. Schaffer: Ki után mgy a nő, Anouilh: Colombe,

1 Sayers: Kathlen) bemutatását semmi sémi indokólja, haORSZÁGOS LEVÉLTÁR K