MSZMP Budapesti pártértekezletei (HU BFL - XXXV.1.a.2.) 1985
1985-03-09 8. öe. - 1985_PE 8-II/7
rabbi társadalomépítő munkájuk elismerésének része, sajátos feladatokat rótt a fővárosra. Munkánk e területén — nagy erőfeszítéseink ellenére — szerény eredményeket értünk el. A nyugdíjasok 20—30 százaléka rendelkezik kiegészítő, munkából származó jövedelemmel. A munkát vállalók a viszonylag fiatalabbak és a magasabb nyugdíjjal rendelkezők közül kerülnek ki. A kisnyugdíjas, többségében magasabb életkorú, gyakran egyedül élő és ápolásra szoruló réteg kevésbé képes így kiegészíteni jövedelmét, ezért fokozott támogatásra, szociális gondozásra szorul. Feszültség forrása maradt, hogy bár az áremelkedéseket a fővárosi nyugdíjasok 41 százaléka esetében lehetett kompenzálni, a többség életszínvonala az elmúlt években egyértelműen csökkent, sokuké már kritikussá vált. Az időskorúakról való gondoskodást nehezíti az irántuk való felelősségérzet kialakulatlansága egyes társadalmi szférákban, valamint az egyedül, családi támasz nélkül élő nyugdíjasok számának és arányának emelkedése. A vállalatok, intézmények kisebb része példásan törődik nyugdíjasaival, a többség pedig formálisan igyekszik eleget tenni ilyen kötelezettségeinek. A tanácsi munkában az elmúlt években számszerűleg és minőségét tekintve fejlődött a házi szociális gondozás, de még nem lehetett teljes egészében kielégíteni a gondozás iránti igényeket. A tervezettet meghaladóan bővült a szociális otthonok és az öregek napközi otthoni hálózata. A fővárosi nyugdíjasházak kapacitása az igényektől még lényegesen elmarad. A kerületi tanácsok folyamatosan kielégítették a rászoruló lakosság rendszeres és rendkívüli szociális segély iránti — lényegesen megnövekedett — igényét. A nyugdíjaskorú lakosság közéleti, politikai aktivitásának fő színterét és meghatározó tartalmát a lakóterületen jelentkező társadalmi-politikai feladatok alkotják. Jelentős probléma, hogy anyagi életfeltételeik nehezedését a társadalom nem tudja ellensúlyozni. Helyzetükből adódóan társadalmipolitikai érzékenységük felfokozott. A XII. kongresszus határozata értelmében alapvető társadalompolitikai célunk az 1980. évben elért életszínvonal megőrzése, az életkörülményeknek a társadalmilag legindokoltabb területeken való javítása volt. A fővárosban az életkörülményeket, az ellátást javító fejlesztési terveink céljait elértük vagy megközelítettük, több területen túlteljesítettük. A lakosság egy főre jutó reáljövedelme néhány százalékkal emelkedett. Ebben a társadalmi juttatásokkal, valamint a kiegészítő-kisegítő gazdaság elterjedésével összefüggő bevételek erőteljes növekedése volt a meghatározó, mivel az egy keresőre jutó munkabérek reálértéke 1979 óta csaknem folyamatosan csökkent. Az ötnapos munkahét bevezetése egybeesett a reálbérek csökkenésével, s ez ellentmondásos helyzetet szült: a szabadidő megnőtt, de sokan ennek nagyobb részét vagy egészét túlmunkára fordítják. A dolgozók zömének életkörülményromlást jelent, hogy többet kell dolgoznia a korábbi fogyasztási szintjének megtartásáért. Egyes dolgozói rétegek, munkáscsoportok körében növekedett a magas jövedelemmel rendelkezők száma. A magas keresetet a többség túlórákkal, szabadidőben végzett, többnyire kvalifikált munkával éri el. Az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők — akik nem mindig tehetnek erről — körében differenciáltan, az életfeltételek romlása érzékelhető. A legmagasabb egy főre jutó személyes jövedelemmel az önállóak rendelkeznek. Az alacsony, 2200 Ft-nál kevesebb jövedelműek aránya a nyugdíjasok körében legnagyobb. A gyermekes családok helyzete változatlanul jóval kedvezőtlenebb, mint a gyermekteleneké. A három vagy több gyermeket nevelő családok egy főre jutó személyes jövedelme a felét sem éri el az ilyen korú gyermekkel nem rendelkezőkének. Az életszínvonal változása mindezek együttes hatására rétegenként és az egyes rétegen belül is a korábban megszokottnál differenciáltabb volt. Társadalmunk érzékenyen reagál a jövedelmi, de különösen a vagyoni különbségekre ma, amikor nincs lehetőség az életszínvonal dinamikus emelésére. Jogos a kritika, amikor a munka nélkül szerzett, illetve a teljesítményekkel arányban nem lévő nagy jövedelmekről, az ezt lehetővé tevő szabályozási hiányosságokról és a laza ellenőrzésről szólnak, illetve ennek ellenpólusaként arról, hogy az életszínvonal egyes társadalmi rétegeknél a tűréshatár közelébe süllyedt. A társadalmi struktúra fejlődésének fő tendenciája a fővárosban a társadalmi rétegek közötti közeledés, a kiegyenlítődés, az osztályjellegű különbségek fokozatos háttérbe szorulása, illetve a belső rétegződés erősödése. A munkásosztályhoz tartozók jövedelmi színvonala közeledett a szellemi foglalkozásúakéhoz, és relatívan mérséklődött a nyugdíjasok jövedelmi hátránya. •*
