MSZMP Budapesti Pártbizottságának ülései (HU BFL - XXXV.1.a.3.) 1972

1972-02-10 107. öe. - 1972_PB 107/25

- 22. ­százalék szolgál a kutatás fejlesztési tevékenységre válla­lati szférában. Nálunk alig több mint 10 %. Pia azt nézzük, hogy az összkutatás fejlesztésére történő ráfordítások milyen ter­melési értékeket támogatnak, ez is rámutat arra a rossz hely­zetre ami tulajdonképpen a valós helyzetet előidézi. Nálunk az a helyzet, hogy az ossz ráfordítások 60 %-át olyan célok­ra forditják, ami ha dollárra számítom át deviza-szorzókkal, nálunk 60 %, a fejlett ipari államokban 10 % alatt van. Azt is meg kell mondani, hogy a mi felsőfokú oktatási rendszerünk nem veszi figyelembe a gazdaság valóságos helyzetét. Az egyik egyetemi karunk a reform szellemében fel akarja szá­molni azt a helyzetet - állítólag sérti a mérnököket, szerintem nem - hogy bizonyos kilóra mért tudásanyag mellett is egyes egyetemeken doktori elmeket lehet kapni, a műszaki, természet­tudományos tekintetben pedig kilóra mérve sokkal több tudás mellett' sem. Nagyon szép, hangzatos terminológiák vannak: in­tenzív oktatás, többszintű képzés, stb. Pedig a magyar gaz­daságnak nem doktorokra van szüksége, hanem az iparunkhoz ér­tő és nemcsak disszertációkat irni tudó emberekre, a valóságos tachológiai körülményeket ismerő emberek tömegére. Megengedhetetlen, hogy különféle tudományos fokozatokat és az azzal természetszerűleg együttjáró 500, 1000 vagy 2800 fo­rintot havonta olyan dolgokért rendszeresen megkapják, ame­lyeknek ipari haszna úgyszólván nincs. Rá kellene térni arra, hogy tudományos minősítést csak olyasmiért adjanak, amelyek­nek eredményeit az élet igazolja. Nincs Szükség arra, hogy el­menjünk a természet és a társadalomtudományok olyan perifé­riáira, amelyekből népgazdasági haszon nincs. Nem kall bi­zonyítani, hogy sok tudósunk,áltudományos fokozatú emberünk van, hanem azt kell bizonyítani, hogy a gazdaságosságot haté­konyabban, jobban tudjuk csinálni. Nem mondom, hogy jobb helyzetet teremtünk az ipari üzemekben való felhasználásuk során. Már emiitettem, hogy egy felsőfokú képzettségű emberre nagyon kevés középfokú és szakmunkás jut. Ezt a helyzetet még rontjuk azzal, hogy a kelleténél lénye­gesen több ember kerül a termelés szférájába, és sokkal keve­sebb kerül a fejlesztésre, vagy kutatás szférájába. Szólni kell arról is, hogy milyen helyzetet teremt a gazda­sági mechanizmus a vállalatoknál. 3aji»nos preferencia-rend­szerünk nagymértékben csökkenti a tevékenységnek a gazdaságos­sági mérce alapján történő szelekcióját, ennek következtében az ipari struktúrára konzerválólag hat. A preferenci-szerzés lehetősége és reménye másrészt a pótlólagos elvonása reális veszély, mind az állami szerveknél, mind a vállalatoknál, bi­zonytalanságot okozott, illetve ugy hatott, mint a korábbi tervutasításos módszer, igaz, az utasítás eszköze most nem a tervmutatók, hanem a támogatás, a mentesítés vagy az elvonás. A tünetek és következmények végső 3oron hasonlítanak a terv­utasításos rendszer által kiváltott ütenetekhez, vagyis azo­kat a tényezőket hozzák előtérbe, ami az alkudozás, tartalé­kolás, tisztánlátás korlátozása stb. Jelenlegi preferencia rendszerünk annyiban is emlékeztet a tervutasítás rendjére, hogy igen nagyfokú vállalati és állami bürokráciát okoz. A bonyo­lult engedélyezési, nyilvántartás, elszámolási, ellenőrzési munka nagy terheket ró a népgazdaságra. Ha a főváros statisz­tikáját vizsgáljuk, sajnos azt látjuk, hogy azok az ipari ága­2£

Next

/
Thumbnails
Contents