Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1937

4. 1937. ferburár 7. rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve - 82 - 83 - 84 - 85 - 86

•ppi [937. február 17-iki rendkívüli közgyűlés. 86. szám. 39 főpolgármesteri széket a hagyományos ünnepies keretek között elfoglalom, kérem a mélyen tisztelt közgyűlést, nézze el nekem érthető meghatottságomat és azt, hogy elöljáróban mindjárt különleges egyéni érzéseket vetítek a nagy nyilvánosság elé, jól lehet tudatában vagyok annak, hogy közéleti férfiúnak sohasem illik önmagáról beszélni. De bármennyire is nyitott könyv több, mint három évtizedes közéleti hivatalos és társadalmi tevékenységem, mégis amikor a legnagyobb magyarnak, Széchenyi István grófnak mérföldekkel előbb járó gondolatvilágában már egy testté forrasztott szülővárosom ügyeinek előmozdítására a közgyűlés színe előtt esküt tettem, az az érzésem, hogy külön is meg kell indokolnom, hogy eme legújabb és számomra talán legnagyszerűbb megbízatásom kijelölése miért vált ki bennem különlegesen bensőséges egyéni érzéseket. Ebben a városban született, több, mint egy évszázaddal ezelőtt és itt élte le életét az én felejthetetlenül kedves emlékű atyai nagyatyám ; itt halt meg, közvetlenül a szabadságharc kitörése előtt, boldogult szépapám, és itt őrködnek mindennapos cselekedeteim szeplőtelen tisztasága felett a Kerepesi-úti temetőben porladozó, áldott emlékű szüleim. Szent tehát énnekem ez a hely, amelyért minden tetterőmmel dolgozni, amelynek nemes ügyeiért önzetlen lelkesedéssel közreműködni: számomra a legszentebb kötelességet jelenti. Itt születtem én is. Itt végeztem iskoláimat és itt töltöttem el a legszínesebb álomnak tűnő ifjúságomat. A ferencjózsefi boldog békeidőknek sokszor, de sokszor visszasóhajtott nyugalmas jóléte után itt ért engem is a világégést követő nagy nemzeti szerencsétlenség : az összeomlás. A trianoni végzet feltartóztatását megkísérlendő, itt fogtunk össze kitartó munkával a Területvédő Liga megalakítására. Itt viharzott el felettem is a szélsőségekkel tudatosan vagy öntudatlanul kacérkodó elégedetlenek megdöbbentő okulására a 133 napos bolsevista rémuralom. Amikor azután ez a Jegsötétebb felleg is eltakarodott, amikor tehát újból járhatóvá vált az ősi alkotmányosság útja, itt kellett keményen megküzdenünk az idegen megszállás pusztító túlkapásaival. Ha visszapillantok erre a merész változatokban annyira gazdag közelmúltra, egyidejűen megállapíthatom, hogy valóban történeti, de tőlünk aligha irigyelhető, mindegyre nehezebb időket éltünk át. Mert amikor végre a vészthozó világvihar már teljesen elült, amikor a kifürkészhetetlen sors a magyar szenvedésnek mérlegét már végleg lezárta, nemzeti tragikumként e 30 millió magyarnak rendelt világváros falai között kellett mindnyájunknak megérnünk, hogy a csonkaország vérző szívének legcsendesebb dobbanását már a szomszéd állam járőre is meghallhatja. De nem folytatom tovább. Ez a végzetes helyzetkép szerintem önmagában is untig elegendő ahhoz, hogy a legbensőbb, a legkomolyabb hazafiúi meggyőződésből eredő határozottsággal hirdessem erről a nekem annyira szent helyről újból ugyanazt, amit mint országgyűlési képviselő hirdettem tizenhét esztendőn keresztül következetesen és tiszta meggyőződésből mindig és mindenütt, ahol csak szerét tehettem : a békességet, a megértést, az ellentétek kiegyenlítésének szükségességét, az egymás iránt érzett kölcsönös megbecsülést és a nyugodt munkalehetőség megteremtését. Tudom, hogy minden hazafias és jóérzésű embernek önmagábanvéve már ez is elegendő ahhoz, hogy a nemzeti múlt fájdalmas tanulságait szükségszerűen levonja és ugyancsak a megértés, a béke, a kölcsönös tisztelet és a tisztes szándékkal harcoló ellenfél megbecsülése jegyében álljon sorompóba közös ideálunkért: az önkormányzat áldásos tisztaságából fakadó eleven nemzeti erők teljes és tökéletes diadaláért. Munka, megértés, becsület: ez az én régi hitvallásom. Mindent mindenkor és mindig csak és csakis a közért: ez az én fehéren ragyogó vezércsillagom. Semmi szükségem arra, hogy részletekhen elfolyó programmot hirdessek innen. E helyett inkább azt tartom szükségesnek, hogy erről a helyről is megismételjem, amit Darányi Kálmán miniszterelnök kormánya írt hófehér zászlajára akkor, amikor a nemzeti hagyományainkat kikristályosító keresztény erkölcsi elveknek mindent átfogó varázsa fényében foglalta el az őt méltán megillető helyet és becsületes szándékú, megértő és áldozatos munkát kért a nemzet összességétől, kockázatos, szélsőséges kísérleteknek többé ki nem tehető sorsunk jobbrafordulása érdekében. A magyar királyi miniszterelnök és a magyar királyi kormány minden egyes tagja egyszerű, de öntudatos szolgája kívánt lenni a köznek, mindnyájunknak, a boldogabb jövendő után sóvárogva sóvárgó polgárság összességének.