Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1923

18. 1923. november 17. jubileumi díszközgyűlés - 1612

1923. november 17-iki jubileumi díszközgyűlés. 1612. szám. 579 német színház a 80-as évek végén megszűnt; a Városligeti Színkörben is ugyaneddig tartotta magát a német színészet. A most lezáruló korszak elején a budapesti színházak száma tulajdonképpen kevesbedett a múlthoz képest, mert a budai hídfő melletti Népszínház körülbelül 10 évi fennállás után bezárult, a Nemzeti Színház tehát akkor egymaga adott hajlékot színműnek, operának és a népszínműnek; 1875-ben nyilt meg a Népszínháza Kerepesi- (most Rákóczi-) úton és 1884-ben a Magyar Királyi Opera az Andrássy-úton. Azóta Thália templomai úgy megszaporodtak, hogy most 26-ra tehető Budapesten a színházak száma, bár ezek egy része nem tekinthető a színi művészet hajlékának s némelyik, nevezetesen a Várszínház és a nyári színkörök, nincsenek állandó működésben. Az élénk verseny kétségkívül nagy fejlesztője volt úgy a színpadi művészetnek, mint a színirodalomnak, azonban éppen e verseny tette szükségessé, hogy az állam és a főváros karöltve törekedjenek a magyar játékszínen a nemzeti irodalom termékeinek és a nemesebb színpadi ízlésnek túlsúlyát fentartani, az üzleti érdektől vezetett vállalkozásnak ezektől könnyen elhajló irányzatával szemben. E küzdelem nehézségei nőttön-nőnek; hogy a lefolyt korszak azt győzedelmesen meg tudta vívni, az annak a művésznemzedéknek is köszönhető, mely e korszakhoz hozzáfűzte a nevét, s amelynek sorából — csak a már nem működőkre szorítkozva, — talán elég a Prielle Cornélia, a Nádai, Nagy Imre, Halmi, Tamásy és Blaha Lujza neveit említenem és — inkább szinészképzés és rendezés, mint a színpadi játék szempontjából — Paulay Edéét. A zenei élet is következetes fejlődéssel terelődött mindinkább a főváros felé. A régibb Zenede mellett e korszak elején nyilt meg az Országos Zeneakadémia, melynek jelentőségét és tekintélyét fokozza az, hogy Trefortnak ehhez az alkotásához is sikerült addig külföldön élt hírneves magyar művészek közreműködését megnyernie, sőt sikerült élére Liszt Ferencet állítania, akinek viszonya azonban a szépen fejlődő új intézethez mindvégig laza maradt. A Filharmonikusok társasága nagy érdemeket szerzett a magasabb zeneműfajok ismertetése és terjesztése körül s zenei életünknek kétségkívül erős lendületet adott a Nemzeti Színháztól különvált Operaház, melynek szerepében utóbb még a Népopera, újabban Városi Színház" is osztozott. A nagyemlékű Erkel Ferenc zeneszerzői tevékenységének legutolsó alkotásai már ez ötvenéves korszak idejébe esnek s újabban mindinkább a Zeneakadémia — újabban Zeneművészeti Főiskola — lett az a középpont, amelynek tanári kara és volt növendékei zeneköltészetünk gazdagításában a vezérszerepet viszik. A lefolyt évtizedekben erős mozgalom indult meg itt népdalaink Összegyűjtésére, régibb zeneemlékeink felkutatására és megismertetésére, úgy az egyházi, mint a profán zeneművészet terén s bár a nemzeti jellegű műzene kifejlesztése terén Erkelnek mindeddig nem akadt egyenértékű utódja, a törekvés e téren is figyelmet és elismerést érdemel. Tisztelt Közgyűlés! Mindaz, amit az eddig előadottakban vázolni igyekeztem, úgyszólván csak külső méreteit adja az ötvenéves fejlődésnek, mely kétségkívül büszkeséggel tölthet el. Az itt e korszak alatt végzett kultúrmunka belső értékére csak a múltból kiemelt néhány név vetett világot, amelyek emlékéhez méltán sorakoznak azok, kik a régibb s az újabb nemzedékből amazok nyomdokain tovább munkálkodnak s mint a régi görögök fáklyaversenyében adják tovább és tovább a nemzeti műveltség soha ki nem alvó szövétnekét. Hogy ennek az ötvenéves kultúrmunkának értékét a múlthoz és a többi művelt nemzetek versenyéhez viszonyítva meghatározzuk, arra az egész újabbkori magyar nemzeti műveltség mérlegét kellene fölállítanunk, oly nagy rész il|eti meg e műveltség kialakulásában azt a szellemi munkát, melynek fővárosunk volt színhelye. Egy ily mérleg fölállítása pedig messze túllépné egy ünnepi beszéd kereteit. Csak arra akarok szorítkozni, hogy fővárosunk ötvenéves kultúrmunkájának minél tárgyilagosabb jellemzésére e munka néhány szembetűnő fény- és árnyoldalára mutassak rá. Az az ösztönszerű törekvése, mely államot és társadalmat áthatott s mely nemzeti egységünk érvényesítésének jogosult vágyából fakadt, szinte szédületes sikereivel elérte azt, hogy a részekre tagolt főváros, melynek különösen pesti része a múlt század elején, József nádor és Széchenyi korszakos működése előtt még alig bírt akár gazdasági, akár társadalmi és szellemi téren a nagyobb vidéki városokét meghaladó jelentőséggel, rövid idő alatt oly országos középponttá fejlődött minden tekintetben, mely mellett a vidéki középpontok egészen eltörpülnek. Ez nagy eredmény, de különösen szellemi téren oly összpontosítást vont maga után, amely majdnem magában álló jelenség és kétségtelenül hátrányokat s veszélyeket is rejt magában. Tudjuk ho»y sok, a műveltség magas fokán álló országban a fővárosnak ez a majdnem nyomasztó'túlsúlya egyáltalán nem érvényesül. Vannak államok, mint Északamerika Olaszország, Svájc, Hollandia, melyeknek székvárosa nem is a legnagyobb városuk. De ahol a székváros népszámra is magasan kiemelkedik a többi város közül ott is az arány a vidékre nézve sokkal kedvezőbb, mint nálunk. Az az aránytalanság amely egy óriási főváros és mellette törpének látszó vidéki városok között fennáll, szellemi téren is úgy, mint egyebütt oly jelenségeket idézhet elő, melyek mint az agyvérbőség, vérkeringési rendellenességekkel járnak. Ennek az