Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1923

18. 1923. november 17. jubileumi díszközgyűlés - 1612

.580 1923. november 17-iki jubileumi díszközgyűlés. 1612. szám. aránytalanságnak enyhítésére törekedni kell, természetesen nem a főváros kisebbítése, hanem a vidéki városok emelése, fejlesztése által. Ez az aránytalanság nemcsak az erő és munkamegosztás szempontjából lehet hátrányos, csökkentheti a kultúra értékét és gazdagságát is, mert kiküszöböli a jótékony verseny lehetőségét és nem juttat érvényre a nemzeti kultúra összképében oly különleges vonásokat és színeket, aminőket például Német-, Angol-, és Olaszország számos régi, nevezetes városai a maguk történetileg kifejlődött különlegességeivel és századokra visszanyúló nagy kultúrmunkájuk gazdagságával vegyítenek ama nemzetek szellemi életébe. Azonban, tisztelt közgyűlés, a sors fordulatai néha csodálatos igazolását, máskor meg meglepő cáfolatát hozzák meg a múlt eseményeinek és fejleményeinek. Most, hogy a reánk kényszerített és elvesztett háború s az azt követő erőszakos és igazságtalan békekötés következtében elvesztettük ezredéves virágzó országunk kétharmadrészét, most, hogy nemzeti kultúréletünkben nélkülözni vagyunk kénytelenek Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár közreműködését, most tulajdonképpen hálát adhatunk a Gondviselésnek, hogy azt az óriási szellemi tőkét, amelyet a mai Budapest képvisel, itt felhalmoznunk engedte, mert az, ami itt van, az legalább a miénk maradt! Egy másik jelensége ennek a szinte rohamlépésben elért rendkívüli kifejlődésnek, melyet a mai Budapest tár elénk, éppen ebből a rohamos gyorsaságból folyik. A fejlődés e mértéke mindenekelőtt extenzív irányban, vagyis a lakosság száma tekintetében roppant növekvést föltételezett; ez a gyors népszaporodás pedig magával hozta azt, hogy a fölvett új elemek beolvasztása csak fölületesen mehetett végbe; beolvasztattak külsőleg, nyelvileg, de nem mindig lelkileg, szellemileg is. Ez eredményezte azt, hogy a szellemi élet számos tényezője lelkében idegen maradt a nemzet közérzületével, emlékeivel, vágyaival és eszményeivel szemben. A nyugatiasságot, mellyel a magyar lélek szent István óta mindig össze tudta egyeztetni a maga faji sajátosságait, a magyartalanságban keresték. Így keletkezhetett egy irodalmi irány és stílus, mely teljesen elszakadt a magyar őstalajban gyökerező hagyományoktól s valami idegenszerű, a főváros sikamlós és hideg talajából kinőtt plántaként fejlődött. És kétségtelen, hogy ezek, a nemzet összeolvasztó erejétől nem eléggé érintett elemek — melyeket csak az elfogultság azonosíthat egy, vagy más vallásfelekezettel — nagy előmozdítói lettek annak, hogy fővárosunk az összeomlás szomorú idejében oly könnyen hódolt be a felforgató, szélsőséges irányzatoknak. És végül a fejlődés rohamossága okozta azt is, hogy sok mintát vettünk át idegenből, válogatás nélkül, ahol éppen legközelebb értük. így építkezésünk évtizedeken át majdnem kizárólag bécsi nyomokon haladott; mint a ruhadivatban, piperében, kedvtelésekben, úgy a szépirodalom s különösen a színműben a nyugatnak nem éppen legválasztékosabb, legértékesebb, legkiműveltebb példái találtak legtöbb követőre. A buja termés hagy mindig sok gyomlálni valót is, de dőreség volna életadó erejének gazdagságát tagadni. Utólag bírálni könnyű; ha most arra a meggyőződésre is jövünk, hogy egyet-mást másképp lehetett és kellett volna csinálni, kérdés, vájjon a mai bírálók képesek lettek volna-e néhány évtized alatt annyi értékeset és maradandót alkotni, amennyit ma a lezáruló korszaktól örökségképpen vehetünk át még a hazánkat ért katasztrófa rombolása után is. Tisztelt Közgyűlés! A szomorú összeomlás, melyet a háború kimenetele hozott ránk, okozta, hogy ha ma Budapest ötvenéves fejlődési korszakáról beszélünk, ez alatt tulajdonképpen csak negyvenöt év értendő, mert hiszen az utolsó öt év alig volt elég a forradalmak és az idegen megszállás romjai eltakarítására, a kultúrmunka folytonosságának csak némi helyreállítására, szenvedett roppant veszteségeink némi pótlására. Szívfacsaró látvány annak szemlélete, hogy e negyvenöt év lelkes, buzgó, némelyekben majdnem túlbuzgó törekvése eredményéből mennyi veszett kárba a beállott közromlásban s mennyi gyűlölettel, rosszakarattal, elfogultsággal és bizalmatlansággal tatálkozunk még most is a legtöbb oldalról, különösen a külföldön, mikor nemzetünket és benne fővárosunkat fényes múltja után ismét az emberi műveltség közös, nagy céljai szolgálatába akarjuk a régit legalább megközelítő erővel állítani. De mindez nem tántoríthat meg bennünket. Ha az egész világ ellenünk fordul, bízunk benne, hogy velünk van az, aki erősebb az egész világnál: az Isten! Szemünket ne vegyük le a múltról, mely büszkeséggel tölthet el, melytől soha elszakadnunk nem szabad, de nézzünk egyúttal bátran a jövőbe, amelyben ködön át is megpillanthatjuk a napot, az éj sötétjén át is a pirkadást. Harcolnunk kell s fog kelleni a jövőben is külső és belső ellenségeink ellen, de harcoljunk úgy, hogy minden csapásunk igazán ellenséget érjen, ne önmagunkon ejtsen sebet. Ha egyik kezünkből le nem tehetjük a fegyvert, a másikból nem szabad soha kiesnie az építő, a dolgozó szerszámnak. Dolgoznunk, építenünk, alkotnunk kell fáradhatatlanul, nem Iankasztó kétellyel nem kislelkü csüggedéssel és nem is emésztő gyűlölettel. Dolgoznunk és alkotnunk kell sziklaszilárd, mert Istenbe vetett hittel, bátor, messzeszárnyaló reménnvel és egész nemzetet átfogó, nagylelkű szeretettel.