Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1896

10. 1896. május 11. rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve - 606

1896 május íl-cn. — 605 —G06. szám. E hármas nagy elv irányozta ezer éven át nemzetünk tevékenységét; és ha a történelem tanulságait követni akarjuk, e hármas nagy elv jelöli meg az utat, melyen a második ezer esztendőben haladnunk, hazánk és nemzetünk javát, dicsőségét és nagyságát egyesült erővei szolgálnunk kell. E nagy és dicső czél kivívásában a székes fővárosra, az ország szivére, a legszebb és a legnemesebb feladat várakozik. Világító fáklyájául szolgálni a nemzetnek; példaadásul járni elől a magyarságban, a nemzeti szellem és érzület ápolásában, a nemzeti művelődés és vagyonosodás, a szellemi és anyagi haladás érdekeinek előmozditásában; fáradhatatlanul, soha nem csüggedő lelkesedéssel munkálni a maga és az egész nemzet felvirágzásán; buzdítani, lelkesíteni, tenni és soha egy pillanatra szem elől nem téveszteni azt, hogy rajta az egész magyar haza szeme függ és utána, egy nemzet indul; hogy haladása, emelkedése és dicsősége, a nemzet emelkedése és dicsősége; hanyatlása vagy elmaradása kihatással "van az egész ország fejlődésére. Ez a nagy, ez a dicső feladat vár a második ezer esztendőben »Budapestre«, Magyarország székes fővárosára. Tisztelt Közgyűlés! A természet rendje és törvénye szerint az egymást követő nemzedékek csak rövid ideig szolgálhatják a nemzeti lét biztosításának ideális nagy czélját; de ama nemzedékek emlékezete, melyek erkölcsi és szellemi erőik legjavát és egész tevékenységüket a hazának szentelték, élni fog és áldva lesz a hálás utókor szivében örökké, mint áldva azoké, kik a lefolyt ezer év alatt éltek és küzdöttek azért, hogy ez a szentelt föld megmaradjon magyarnak és szabadnak! Ezen érzelmekkel nyitom meg Budapest székes főváros törvényhatóságának mai ünnepélyes közgyűlését, a magyar állam ezeréves fennállásának nagy örömünnepén és a második ezer év küszöbén. Megnyitom azon, lelkünk mélyéből fakadt és a székes főváros egész közönségének ^érzelmeit tolmácsoló felkiáltással: * Éljen a Király! Éljen a Királyné! Éljen a Haza! A közgyűlés, miután tagjai a főpolgármester úr befejező szavait felállva hallgatták meg, hosszantartó általános élénk éljenzésben törtek ki. !606. Főpolgármester úr átadván a szót Radocza János úrnak, a közgyűlés ünnepi szónokának, nevezett bizottsági tag úr az alábbi szónoklatot tartotta: Tekintetes Közgyűlés! Ünnepet ül Magyarország népe, olyan ünnepet, melyet a Gondviselés nem minden nemzetnek ád. Ezeresztendős fennállását üli meg Magyarország, ezer esztendőét, melynek viszontagságai és csapásai alatt a rég elmúlt idők népei összeroskadtak, elpusztultak és elvesztvén állami önállóságukat, a győztesek soraiba beolvadtak. És e maroknyi nép, mely számra nézve talán a legkisebbek egyike volt azok közül, melyek a IX. századi népvándorlás alkalmával ősi lakhelyeikről kiindultak, áttörve magát »száz csatán, ezer veszélyen*, mintegy égi sugallat által vezetve, egyenesen neki tart ősei, a hunnok volt hazájának, s a Kárpátok bércztetőin megállapodva, letekint az alatta elterülő rónaságra s ihletként nyilatkozik meg benne az az elhatározás: ez lesz a föld, melyen maradandó lakhelyet választunk magunknak. A történelem filozófiája szinte kővé mered ilyen merész vállalkozás láttára. Egy csekély számú, nyers erkölcsű, bár nem civilizálatlan nép rálép e hon mesgyéire, melynek földjén hatalmas népek, a római s a germán'

T nem tudtak állandóan tanyát verni; mert e föld századokon keresztül'országútja,'de nem hona volt számtalan népnek, mely Keletről kiindulva űzi egymást s rajta csak keresztül száguld, Nyugat felé törve előre. De a magyar fajban megvolt a bátorság arra, hogy felismerve ez