Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1876

23. 1876. augusztus 21-én tartott rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve - 527. Jegyzőkönyvhitelesítés és Staffenberger István bizottsági tag ünnepélyes köszöntése közéleti működésének 50. évfordulója alkalmából

185 megnyerő egyszerűségével a kezdemény számára biztosítani, hogy eljárásának eredménye nemcsak a távolabb állókat, de többnyire meglepte társait is, kik vele egy úton haladtak, egy cél felé törekedtek. Már a közpályára történt felléptének első évében bizalom és tisztelet környezte őt, s polgártársainak ezen megkülönböztetése kísérte őt állhatatosan egész pályáján, s ma - bár csak kevesen az ő múltja kezdetéből, s legtöbben a félszázad neveltjei szíves örömmel csatlakoznak személyében a valódi érdem kitüntetéséhez, midőn a tiszteletre méltó élőnek hű képmását örök emlékül jeleseink közé helyezzük. Századunk első három évtizedében a szab. kir. városok állása az alkotmányban jelentéktelen volt; keskenyek voltak a korlátközök, melyek cselekvési terét képezek; az önkormányzatot alkotmányos értelemben nélkülözte, a Kir. Kamara fukar és féltékeny kezekkel gyakorolta felettünk a gyámságot, politikai szabad fejlődésünket áttörhetlen gátak hátráltaták. Ily politikai viszonyok közt a kültanács nem felelhetett meg a közvélemény merészebb várakozásainak, mely a közönséget a közügyektől elzáró sorompók ledöntését vagy legalább kiszélesbítését óhajtá. Tett ugyan ez irányban is éspedig erőteljes, hazafias kísérleteket, de ezek az idő követeléseit egyezkedésre nemigen méltató hatalommal szemben csakis meddő kísérletek maradtak. A tettre vágyó s tehetségeinek megfelelő munkatért kereső Staffenberger Istvánt éles felfogása, egészséges ítélete csakhamar tájékozta kültanács-tagsági hivatása iránt. Meggyőződése egész erejével támogatta a szabadelvű törekvést, melynek élén gróf Széchenyi István állott, de ezen passiv magatartás mellett még oly tényleges foglalkozás után is vágyott, mely hasznára legyen a városnak, javára az emberiségnek, szóval ami a jólétre gyakorlatilag hasson, aminek teste is legyen. A lángelmék, a korszellem forrongása, sok szép és nemes eszmével léptek fel, hogy a társadalmat a haladás terére vigyék; de ez eszmék megtestesítésénél hiányzott a vezető erő, az állami részvét, a hatásosan segélyező kéz. Nemzet és kormány vitában egymással, szétválva érdekben és célban, csak egymás elgyengítésére hathattak, csak az erők tétlen hevertetését következtethetek. A súrlódás és mégis pangás e terhes napjaiban az általános elsatnyulás ellen egyesek hazafisága, fennkölt lelke-szíve volt a megóvó szer, mely irodalomban, testületekben nyilatkozott, felkölté az alvó szellemet, feloldá a lekötve tartott erőket, s kijelölé a tért, melyen többen összeállva, vállvetve lehet működni, jó eredménnyel a haza felvirágzására. E tér az egyesülés tere volt; a jó eredmény: legtöbb intézetünk, melyet a polgári kötelesség ily lelkes felfogása hozott létre. Ünnepelt polgártársunk százas tagsága első szakában ezen eszmék egyik legfontosabbikával foglalkozott, melynek hiányát a főváros lakossága napról napra jobban érzé, s ez: hajlékot, a hajlékban ápolást, nevelést adni az árváknak. Úgyis kevesen vagyunk! Ne engedjük részvétben elveszni azokat, kiket Isten számunk és erőnk szaporítására adott. Mert szörnyű dolog szegénynek, még szörnyűbb árvának lenni; és mert dicső dolog a szegénynek vigasztalója, még dicsőbb az árvának atyja lenni! A gondolatnak testet adni volt a feladat; de azon buzgóság, azon akaraterő, melyek Staffenberger Istvánnak egész hosszú pályáján hű támogatói voltának, kezesül szolgáltak a kivitel lehetősége és gyakorlati mikéntje is. Ám a nemes célú terv legott keletkezésekor visszafoj tátott azon óriás csapással, mely fővárosunkat 1838-ban a nagy árvíz által sújtá. Nem tartozhatik ezen előadás keskeny keretébe, hogy e vésznek e helyütt bármi halvány rajzát adjam; megírvák annak részletei jegyzőkönyveinkben, megörökíté emlékét a sajtó, elbeszélendi majd a történelem, s felejthetlenné teszi a hagyomány; én csak érintem, hogy