Magyar Királyi József-műegyetem rektori tanácsülései, 1915
1915.01.02. 1. ülés
Budapest, 1915. péntek, január 1. MAGYARORSZÁG 9 áiszen akkor rendben van a dolog. Odafönn a [ aegyiütegnél van egy pár trebinjei liajtsár, aivjatok le egyet, hogy ismerik-e? A legénynek biz akkorra már jól meg- äagadt a két kezefeje a szoros kötelék alatt, ie azért reménykedve várta a mentő tanút. Az jön is. És — soh’se felejtem el ezt a látványt! . Ahogy a két ember meglátja egymást, szinte megdermednek, aztán mint az anya a gyerekére — úgy borul rá a jött ember a test- véröccsére. Itt találtak egymásra. És igy. Persze tisztázódott a helyzet. És a félreismert legényt menten föloldozták, hogy boldogan siethessen a jószág etetésére, takarítására . . ... De volt ám olyan esetünk is, hogy a pótkeretekkel meghizlalt századba csakugyan került egy elszánt komitácsi. A legénység személy szerint nem ismerte egymást: volt köztük magyar, sváb, szerb, horvát, elvétve román is. Ahogy a százados kommandiroz: — Vigyázz! — valamennyi kaptákba csapódik. Persze a kommandót valamennyi náció elértette. Csak egy legény maradt továbbra is kényelmes, pihenő állásban. Észreveszi ezt a sasszemü K. B. J. százados: — Visszakozz! ... — rendeli. A gyanús legény csak tekintget jobbra- balra, hogy ellesse, mit is kéne neki csinálni. — Vigyázz! — hangzik újra a vezényszó. A mi emberünk még mindig csa'k bámészkodik és tekintget ide-oda. — Hát te ki vagy? — rivall rá a százados. Az csak makog a boldogtalan, de már egy intésre viszik hátra , . . Persze, hogy komitácsi volt. Rásült a lopott »undur alatt talált jegyzetekből meg pénzeiéből . . . Ennek se fáj már a feje . . . * A Parlog nevű hegyről támadtak a mieink a Cukorhegy felé. El is foglaltuk. Segélyhelyül egy háromszobás házat jelöltek ki a számunkra. Egy öreg szerb paraszt, a felesége, meg egy tizennégy-tizenötesztendős lány volt a házban. A középső, legnagyobb szobát a sebesültek számára rendeztük be, az utcafelőliből holmi rendelő- és mülőszobát alakítottam, egy zsúp szalmát is vettettem egy sarokba, a legbelső udvari szobába meg internáltam a három ott talált lakót: az öreget, az asszonyt, meg a lánygyereket. Volt vagy nyolc sebesültem, azokat elláttam kötésekkel, de nem tudtam nekik enni adni, mert a vonatunk egy kissé elmaradt a meredek és rettenetesen sáros utón. Valami kis szerb-tudás már ragadt volt rám, hát odaszóltam az anyókának: — Daj ti mi nyájá! (Adjál tojást.) — Nyema nis, gospodine! (Nincsen, uram.) — Daj ti mi szira! (Adjál túrót.) — Nincsen, uram!... Megettek mindent ezek az átkozott szerb katonák! Csak pusztítsátok ki őket!.. És ott átkozódott Petárra, Pasicsra. Két legény meg ezalatt fölbujt a padlásra és talált is ott tyúkot, kakast, tojást, túrót. kenyeret bőven. — Hát ezt miért tagadtátok le? — Nem tudjuk, honnan került. Mi már hetek óta nem eszünk. — Hát ez a holmi nem volt a tietek ? — Dehogy, dehogy!... Valami rossz emberek csempészhették oda, hogy a vesztünket okozzák. — Már pedig én meg akarom fizetni az árát, mert mi nem vehetünk el ingyen .semmit — Nem a mienk volt, nem is fogadunk el semmit! Ebbe bele kellett nyugodni. Hanem azért a talált holmit ugyancsak elfogyasztottuk. Aztán lepihentünk Éjfél tájban egyszer csak tompa lövés döreje hallatszik. Nem modern fegyveré, mert annak éles a csatianása. — Ez komitácsi-lövés volt, — vélem. És gyanút fogtam, hogy olyan nagyon közelről hallatszott. Éppen a mi udvarmik felől. Hamarosan összekapkodom magam és benyitok a sebesültek szobájába, amikor egyszer csak: — Vuuij ! — odacsap egy szerb gránát a belső udvari szoba tetejére és robban. A fal errefelé is bedőlt, de nagyobb kárt nem tett a sebesültjeimben. Csak mire elült a gránát lélegzetfojtó gázának gyilkos lehellete, néztünk be a legbelső szobába. Darabokra szaggatottan hevert ott a ház népe: az öreg, az asszony, meg a kis lány. Az öregnek már arra sem jutott ideje, hogy visszadugja a kemence kéményébe a hosz- szuesövü puskáját, amiből a jeladó lövést leadta. r ... Hanem ez egyszer nagyon jól trafáltak a szerb tüzérek ... Hurcolkodtam is menten a segélyhelyemmel biztonságosabb vidékre. *. De vannak ám nekünk is passzionátus kémeink, akik halálmegvető bátorsággal és elszántsággal vállalkoznak arra, hogy kifürkésszék az ellenfél hadállásait és netáni gyöngéit. K. S.-t, egy foktői születésű honvédtize- dest nagyon bántotta például az, hogy amikor a vonatunk a menázsit hozta, rendesen oda- ágyuztak a szerbek az oszlogató-helyre, bárha azt csaknem napról-napra változtattuk. Egyszer négy emberrel j árőrségen volt és összetalálkozott öt szerb katonával, akik egy erdei tisztáson tűz mellett üldögéltek. Rajtuk ütöttek: négy megsebesült, az ötötdik a fejébe kapott golyót, meghalt. A négy sebesültet lehozták a mi segélyhelyünkre, a halottat levetkőztették, eltemették, csak a ruháját hozták magukkal. A tizedes erre engedelmet kért és kapott, hogy felöltözzék a halott szerb vitéz uniformisába és hogy kémszemlére menjen. Teljes tizenkét napig nem láttuk. Végre előkerült rongyosan, sárosán, éhesen. De — mindent tudott, ami odaát napirenden történt. — Hiszen szerbül se tudsz ! — mondtam neki, — hát hogyan tudtál köztük meglenni ? — Hát hiszen valamicskét már hajazok a rác szóhoz, hát elhitték, hogy olyan kötéllel fogott magyar honvéd vagyok, aki most átpártolt. De azért nappal nem igen mutogattam magam egy helyen: csak inkább úgy koncso- rogtam ide s tova. És hogy milyen értékes és való értesüléseket hozott, az bebizonyult még aznap délután, amikor odaát kenyérosztásra került volna a sor. A tüzérkadétunk két ágyújáról csak négy srapnellt küldött oda, ahol a káplár az osztogató helyet megjelölte és — aznap bizony kenyér nélkül maradtak a szerbek. * (Elbujdosók.) No, ilyenféle nép csak igen ritkán akad magyar részről. De mégis akadt. Hanem aztán expiálták a" gyávaságukat . . . A századlistán mindig nyilvántartják az elesetteket, sebesülteket, elíogottakat, akiket aztán lehetőség szerint pótolnak, hogy amennyire lehet, kilegyen a hadilétszám. Egy Ízben napok óta figyelték a lisztjeink a tábori látcsöveikkel, hogy az előttünk elnyúló völgy egy hetyén állandóan vékony füstoszlop emelkedik Mi lehet ott? Kiküldenek egy hatos járőrt. Ezek óvatosan megközelítik a gyanús vidéket és egy takaros vadászkunyhót találnak olt, amiben három, régen elveszettnek hitt pajtásuk bujt meg. Két cigánygyerek: a Duna meg a Mogyoró és — egy önkéntes-tizedes. Ott éldegéltek már vagy két Hete ; enni, inni, fűteni valójuk volt, csak — amint utóbb elbeszélték — néha-néha pukkant egy-egy szerb ágyúgolyó a környékükön. Mert onnan-átról is gyanúsnak találták a füstoszlopot. A járőr ellentállás nélkül lefegyverezte és behozta őket. Hát biz’ ez gyávaság, amiért rend szerint főbelövés dukál. De T. tábornok megkegyelmezletett nekik és egyenként négy és félévi, a háború után letöltendő szigorú várfogságra Ítéltette, hozzátéve azonban, hogy ha a legközelebbi alkalommal kitüntetik magukat, hát — minden meg van bocsátva. Az önkéntesnek levették a két csillagát is, de meghagyták a pertlijét. Olt szégyenkeztek vagy tiz napig a lövészárokban. Volt mit szénvedniök a bajtát- sak csipkelődéseitől. De méltán . . . Jött aztán az általános támadás napja, november 6-ika ... És akkor ez a három ember mindenütt elől volt, szinte kereste a halált. A Duna meg a Mogyoró cigány meg is találta, az önkéntes pedig olyan csodamódra viselkedett, hogy — ma már őrmester. És úgy a megbélyegző Ítéletet, mint a rehabilitáló előléptetést napiparancsban közölték a legénységgel. Nem is akadt többé ilyen „elbujdosó“. Humánus intézmények a menetemen II* » Foglalkoztató műhely. — Technikus menza.' A Műegyetem óriási központi épülőiében a háborúra való tekintettel készséggel adott helyet a rektor a polytechnikum szükebb pátriája, a Kelenföld egyik támogatást érdemlő derék egyesülésének: a Kelenföldi Népsegitő Szövetségnek is, még pedig arra, hogy ptt foglalkoztató műhelyeket állítson fel. Két teremben — a harmadik most van berendezés alatt — állandóan száz olyan asszony és leány, talál' itt munkára, akiknek kenyérkereső hozzátartozóját a ■ harc tér ije szólította a haza. hi v ó szózata.. Másik százötven nő — többnyire sokgyermekes családanya — hazaviszi, s otthon késziti el a munkát, amit a szövetség közvetítésével kap. Belépünk az egyik tágas, világos munka- helyiségbe. Egész sor varrógép zörög, zakatol, serényen folyik a munka, fiatal asszonyok, gyermeksorban lévő leányok szabnak, varrnak a katonák számára. Ezen a héten a borjút pótló praktikus hátizsákon van a sor. Csukaszürke, vízhatlan anyagból készülnek ezek. Az elmúlt hetekben keztyűt, fehérneműt készített a műhely. A megrendeléseket a liadvezelőség adja a Népsegitő Szövetségnek, amely igen tisztességes bért fizet a niun- kásnőknek, akik ellátást is kúpnak a Szövetség Fehérvárbut 27. szám alatt lévő népkonyhájából. Persze, még így is marad tiszta jövedelem, amely azonban nem kapzsi nagyvállalkozókat gazdagít, hanem arra szolgál, hogy belőle a háborús nyomor enyhítésére népkonyháját és n é ps ö g i tő i r o.d á j a t tartsa fenn a szociális missziót Leljesitő Szövetség. amelynek ügybuzgó és áldozatokban nem fukarkodó elnökei Pomp érv Elemér, és Bjecsey Antal mérnök, fővárosi bizottsági fug. A műhelyek vezetője László Jenő mérnök, akinek a munkakiosztás és felügyelet nem könnyű feladatában Arán y i Jenöné és K1 e i n n é úrnők segédkeznek. Meghat, amint elmondják, hogy a munkára jelentkező asszonyok közül akárhány, egy-egy rikító, színes cédulát is hozott magával elzálogosított gépéről. A nyomor legkétségbeejíőbb stádiuma, amikor a munkás kénytelen megválni munkaeszközétől, szerszámától. A vezetőség természetesen k i- vál tó ttá a gépeket, sőt a sűrűn szedett uzsorakamatok visszatérítése iránt is
