A Budapesti Műszaki Egyetem Centenáriumi Évkönyve 1971-1972
A 100 éves Építészmérnöki Kar története
1872—82 között külön építészeti osztály nem működött főként az építész- hallgatók rendkívül kis száma (mindössze 8 fő) következtében. Abban a két évtizedben ugyanis - a mérnöki intézet megszüntetésétől egészen 1871-ig - amely alatt Magyarországon nem állítottak ki mérnöki oklevelet, aki komoly képzettsége akart szerezni, az valamelyik nyugati egyetemre iratkozott be és ennek a szemléletnek megváltoztatásához sajnos évtizedekre volt szükség. Ezért az építészhallgatók létszáma csak a nyolcvanas évek közepére érte el az ötven főt. Az első időszak nehézségét a tantervek is jól tükrözik és meg is mutatják, hogy az építésznevelés ez időszakban nem állt, de nem is állhatott olyan színvonalon, hogy a tanulni vágyókat itthon tartsa. A fentiek és az egyéb kedvezőtlen körülmények ellenére azért minden év hozott valami előrelépést az oktatásban. Ezek: a tervezési tárgyak átszervezése (1876—77-ben), a műszaki természettan bevezetése (1877—78-ban), a szigorlatok bevezetése (1878—79-ben), az új szervezeti szabályzat kibocsátása (1882-ben). Ez utóbbi különösen jelentős lépésnek bizonyult, mert a kiadott tanterv követését kötelezővé tette, s így véget vetett a rosszértelmezésű „teljes” tan- szabadságnak. 1882-ben az addig az egyetemes osztályhoz tartozó előkészítő tárgyak oktatása átment az egyes szakosztályok első éveinek tananyagába. Ez nem hozott lényeges változást az építészeti szakosztály munkájában, de megkezdődött az egyes tárgyak területének, az egyes tanszékek működési körének elhatárolása, következményeként az oktatás tervszerűbbé és differenciáltabbá válása. Ez időszakban emellett jelentős új erők is kapcsolódtak az oktatásba: Alpár Ignác (1882), Nagy Virgil (1884), Pecz Samu (1883), Rauscher Lajos (1884). Az építészeti szakosztály fejlődése annyira szembetűnővé vált, hogy Kriesch János rektor székfoglalójában (1885-ben) már közeli teljes önállóságra céloz. A különválás azonban sajnos nem következett be és a mérnökökkel való együttélés lassan hagyományossá vált, holott a hallgatók létszáma az 1885/ 86-os év 53 főjéről az 1898/99. évre 168-ra nőtt és ehhez a létszámhoz már joggal szervezeti önállóság is tartozott volna. A fejlődés, ha lassú is, de nem állt meg, két új tanszéket állítottak fel (1886—87-ben) s ezzel az építész tanszékek száma már hatra nőtt. Kinevezték nyilvános rendes tanárrá Pecz Samut és Czinger Győzőt. Ennek az időszaknak tanterve azt mutatja, hogy — figyelembe véve a kar historizáló építészeti jellegét — eléggé reális és helyes arányok alakultak ki a mesterség különböző fajtájú ismeretei között (ennek igazolására, a harmadik évben a heti 42 órából 22-t a műszaki tudományokra, 6 órát pedig tervezésre, míg a negyedik évben a heti 40 órából 14 órát tervezésre, 5 órát műszaki tudományokra, 16 órát történeti, rajz ismeretekre, 5-öt pedig a kiegészítő tudományokra fordítottak. A 90-es években bukkannak fel azoknak a professzoroknak a nevei, akikkel már én is találkoztam a több, mint 40 évvel ezelőtt kezdődött tanulmányaim során. Czakó Adolf, Sándy Gyula, Hültl Dezső és Nagy Károly kerülnek be ez időszakban oktatóként. Ekkor készül el a Múzeum körúti 2 emeletes építész 39
