M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem - Évkönyv, 1941-1942
Második rész - Ünnepélyek, búcsúztatók, jelentések
148 lis és vertikális funkciótagozódás nélkül fenn nem állhat. Ezért hirdeti, a Hitel-tői kezdve minden művében, az egyesülés, az ösz- szeállás szükségét. Idézzük a Hitel ből a saját szavait: „Sok, nagy erő... A sok is csak úgy nagy erő, ha közösen dolgozik egy célra. Ami minden rendüeket egy cél végett tartólag összekapcsol, nem egyéb, mint a perfektibilitás szelleméből folyó, jobb s bátrabb lét utáni vágy. A közös érdek azon nagy titok, amely mindent egyesít.“ Itt Széchenyi egybeölelkezik a XX. századdal, amelyre az a hivatás vár, hogy a szabadság eszméjét ne porlasztó, hanem összetartó elemmé formálja ki. Természetesen Széchenyi szavaiban ne keressünk tudományos megalapozásokat. De sokszor és sokszor kicsendül hangjából, hogy szabad és egészséges társadalomban az egyesnek tudnia kell hovátartozá- sát. Igazi szabadság ilyen benső közösség nélkül el sem képzelhető. Enélkiil a szabadság előbb-utóbb szervezett anarchiához vezet. Ilyformán világosan megvillan Széchenyi agyában a társadalomnak a korporativ rendszerrel most bekövetkező organikus megszervezése. Széchenyi eszmevilágának gyúpontja a nemzet. Senki nálánál szabatosabban nem határozta meg a nemzetfogalomnak azt a sajátos tartalmát, amelyet a XX. század világ- és életszemlélete vall magáénak. A nemzet ránézve nem elvont eszmény, hanem élő organizmus. Széchenyi a nemzetet időkfelett álló jelenség- és egységként ítélte meg. Rendkívül élesen támadja a koz- mopolitizmust. „Vele kérkedni -— mondja — az elromlottság legmélyebb lépcsője”. A nemzet fogalmát úgy fogja fel, mint a mult, a jelen és jövő kikristályosodását. Nincs ez ellentétben azzal, hogy kegyetlenül szigorú bírálattal kíséri a múltat. Nem tehetett egyebet azzal a társadalommal szemben, amely megmerevedett a múlt élettelen, a jövőt megbénító erejében. Nem bizonyít ellene az sem, hogy támadja az alkotmányt. Óvatosan vigyáz ugyanakkor arra, hogy össze ne zúzza. A mai időkben, amikor ez a kérdés annyiszor lesz izgató anyaggá, jó lesz megszívlelni az ő 1845. évi május 18.-i cikkét, amelyben immár centen- náriumos értékkel odaáll az alkotmány mellé, mert „ezt idő és jogtisztelet szentesíti, bármit mondjanak is a jószívű magyar centralisták. Oly kimondhatatlan sok jót rejt ez magában, s any- nyira javítható.” Ez az utolsó két szó az igazi Széchenyi. Ez zúg bele a jelenbe. A magyar alkotmánynak az volt és ebben van az átütő ereje, hogy a történelem legmegrázóbb megpróbáltatásai
