Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956

Turányi István: A közlekedési üzemmérnökképzés első öt éve

szebbmenő elismerés és támogatás nem hiányzott a legfelső vezetők részéről, de nem volt megfelelő és elégséges a mi munkánk ahhoz, hogy ez szélesebb körökre is elmondható legyen.

Tudatosítani kell minden közlekedési dolgozóval, hogy a magyar közlekedés történetében először adódott az a soha elő nem forduló alkalom,, hogy lényegében tetszése szerint alakítható felsőoktatási intézménye van. Ahogyan egy népgazdasági ág megbecsüli felsőkáder «képző intézményét, az ott dolgozókat és annak hallgatóit, úgy készíti elő saját további ütemes fejlődését, vezetésének jövő színvonalát, tudományterületének leendő eredményeit.

Milyen meglepő erélyességgel követeli a maga számára a magyar nehézipar, a bányászat, de az építőipar, az erdő- és mezőgazdaság is a magasabb, sajátosan kiképzett mérnök-hallgató létszámot. Pedig ezeken a területeken átlagban ez idő szerint is feleannyi dolgozóra esik egy mérnök, mint a közlekedésben, s öt év alatt ezt az arányt kétszeresen meg kívánják javítani. Ugyanakkor nem ritkán hallani olyan hangokat, hogy a közlekedés területén máris sok a mérnök, az arány emelésére pedig nincsen szükség.

Hogyan kíván a közlekedés a ráháruló egyre nagyobb feladatoknak és a műszaki fejlesztés adta lehetőségek fokozott kihasználásának megfelelni több mérnök nélkül, újfajta mérnökök nélkül. Talán itt a technikai, szervezési, gazdasági irányítási feladatok a jövőben egyszerűbbek lesznek, mint a népgazdaság más területein? Vajon a közlekedés jellegénél fogva fajlagosan kevesebb mérnökkel tudja 200 000-nyi dolgozója munkáját szervezni, irányítani, az egész ország területén elszórt és mégis folyamatos jellegű, szervesen egymásba fonódó munkájú szolgálati helyein. Talán a szövevényes, rengeteg külső teohnológiai folyamathoz kapcsolódó közlekedési termelési folyamat, mely különösen nehézzé teszi a mély összefüggések és a fennálló, valamint várható helyzet felismerését az, ami a legmagasabb szinten képzett vezetőket szükségtelenné teszi? Éppen fordított a helyzet. Ez pedig a vezetés színvonalának emelését követeli meg, mégpedig jó előre, nem akkor, mikor a fejlettebb berendezések már rendelkezésre állnak. A kiáltó szükségnek minden konzekvenciáját következetesen le kell vonni.

Mielőtt a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán az egy lakosra eső termelés minden más országot fölülmúló növelésének elvét kimondották volna, büszkén és nem véletlenül jelentették be, hogy a 10 000 lakosra eső mérnökök mennyiségével — köztük kiemelve a közlekedési mérnökökével — megelőzte a világ minden államát. Bizonyára nem véletlen, hogy erre a tényre az amerikai, főleg pedig az angol sajtó meglehetősen komoly hangsúllyal reagált. Mindehhez hozzátehetjük, hogy a Szovjetunió hatodik ötéves tervidőszaka alatt (bár ott már »csak« a fejlesztés és utánpótlás számára kell műszaki felső kádereket képezni) az ötödikhez képest átlag másfélszer annyi felső kádert képeznek ki. A nehéz- és építőipar, a közlekedés és mezőgazdaság területére pedig kétszer annyit.

A műszaki fejlődés görbéje — mondotta a drezdai műszaki főiskola rektora, dr. ing. Peschl — napjainkban és a jövőben még inkább nem egyenes, hanem felfelé hajló parabola. Ahol ma tíz mérnök szükséges, ott néhány éven belül — szerényen számolva is — harmincra lesz szükség. A mű46