Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956

Turányi István: A közlekedési üzemmérnökképzés első öt éve

nek gondolták magukat. A végleges határozat közzététele pedig a zömmel szolnoki adminisztratív gárdát demoralizálta, az elszivárgás, a személyzet­hullámzás káros méreteket öltött. A politikai célkitűzést, ami végeredményben az intézmény Szolnokra helyezését annak idején kiváltotta, sajnos, nem tudták valóra váltani. A vá­ros, mely az egyetem odatelepítésétől fejlődést, új, imponáló építkezéseket várt az egyetem és a dolgozók elhelyezésének súlyos gondját kapta, s emiatt nem mutatkozik annak számottevő jele, hogy különösképpen nehez­ményezné az egyetem elvitelét. Az ismertetett hányatott sors csak nehezítette, de végeredményben nem akadályozta meg azt, hogy az egyetem döntő feladatát: újtípusú mér­nökök nevelését és a közlekedéstudomány fejlesztését végre ne hajtsa. Nem mutatkozik semmi olyan jel, mely a színvonal vagy fegyelem, politikai vagy szakmai oktatás terén hátrányosabb helyzetben levőnek mutatná hall­gatóinkat, amiről az első ízben kibocsátásra került végzős hallgatóink jó munkája, szép eredményei tanúskodnak elsősorban. Minden remény meg­van arra, hogy a nálunk végzett mérnökök meg fognak felelni a velük szemben megnyilvánuló várakozásnak. Az elmúlt öt esztendő története — mint látjuk — magán viseli az új intézmények megalakulásának minden jellegzetességét, a helység, a káder, a demonstrációs és egyéb eszközök megszerzésének nehézségeit, de a hely­telen telepítés ellenére is ma egy minden fejlődést kizáró szűkös elhelye­zésű, de a közlekedés más intézményeihez képest káder és egyéb területen is aránylag jól ellátott intézményről beszélhetünk, mely eddig a rárótt fel­adatokat teljesíteni tudta. A múlt felvázolása után okvetlenül szólni kell a jövő legdöntőbb fel­adatairól is. Az ismertetett célkitűzések továbbfejlesztése, minden vonalon megnyilvánuló feladatunk; a nevelő intézmények elé általában kitűzött feladatok ránk is vonatkoznak, ezeknek sajátos módon való végrehajtása nem maradhat el. Nem vitás azonban, hogy döntő feladatunk a közlekedést olyan műszakilag és gazdaságilag a legmagasabb szinten képzett mérnökök­kel ellátni, akik a műszaki fejlesztés gyors ütemével lépést tudnak tartani, egyáltalán lehetővé teszik a műszaki fejlesztés leggyorsabb ütemét, mert hiszen a legfejlettebb technika is holt, ha nincsenek megfelelő öntudatú és szakképzettségű emberek, akik azt alkalmazni tudják. E döntő feladat megoldásához azonban okvetlenül szükség van a köz­lekedés területén működő valamennyi dolgozó, elsősorban azonban a ve­zetők legmesszebbmenő támogatására. Nem arról van szó, hogy eddig nem kapott volna karunk sok támogatást, de ki merné azt állítani, hogy már a végére értünk a lehetőségeknek. A nyújtandó támogatásnak még hozzá nem is elsősorban dologi téren, hanem erkölcsi síkon kell fokozott mérvű­nek lenni. E téren van még igen sok olyan lehetőség, melyet az elmúlt öt év alatt nem használtunk ki eléggé. Vajon ki becsülje meg elsősorban, ki értékelje nagyra, ki akarja felemelni mindenki előtt a közlekedési felső­oktatási intézményt, ha nem a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium és annak szervei. Ha karunk megérte azt a megbecsülést, hogy egy nagy­múltú felsőoktatási intézmény egyenrangú karaként szerepelhet, akkor a minden téren való erkölcsi elismerést a szaktárca sem tagadhatja meg a döntő módon mégis csak az ő érdekeit szolgáló intézménytől. A legmesz­45

Next

/
Thumbnails
Contents