Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956

Major Máté: Tíz esztendő magyar építészete

Tekintsünk most végig — emlékezetben — az eddig idézett művek során, melyek felszabadulás utáni első tíz esztendőnk nagyobb szakaszában születtek, és sok minden világossá válik előttünk. Hiába hirdetjük akkor mi, az »új építészet« új értelmezésének hívei, hogy ennek konstruktivista- funkcionalista gondolataihoz csupán valamiféle gazdagabb formálást kell társítanunk, s ezzel új társadalmunk valóságát, világnézetét ki fogjuk fejezni, ha a szándék és a tettek között mind szélesebb lesz a szakadék, élesebb az ellentmondás. Mindinkább bizonysággá lesz, hogy ez a túlzottan a gazdasági-műszaki feltételekhez, sőt, az adott helyzetben utópisztikus gazdasági-műszaki feltételekhez tapadó, a »hasznosságot« a »szépséggel« mechanikusan összekapcsoló, a formalizmus egyik sajátos változatát képviselő építészet — az összes lényeges körülmények figyelembevételével —■ nem lehet alkalmas a lenini »monumentális propaganda« és a sztálini »szocialista tartalom, nemzeti forma« elvének valóraváltására. Mert hogyan is hirdethetné az új Magyarországon épülő szocializmust egy, a világ bármely más táján produkálttal rokonarcú, a nemzeti sajátosságokat, formákat, valami jellegtelen nemzetköziségben szétoldó — tehát kozmopolita — építészet?

Ideológiai fejlettségünk mai színvonalán és az azóta történtek megvilágításában ma már bátran leszögezhetjük: nem abban hibáztunk, hogy az anyagot-szerkezetet-funkciót nagy jelentőségűnek váltottuk az építészet létrejöttének összprocesszusában, hanem hogy egyedülinek, kizárólagosnak tekintettük ezeket, mint az architektúra forrásait, ami a valóságos folyamat szimplifikálását, metafizikus-idealista szemléletét jelentette, és ez komoly szakma-elméleti hiba volt.

De nem volt kisebb a hibánk politikai szempontból sem. (Ezen — azt hiszem — nem változtat az sem, hogy a Huszadik Kongresszus erősen bírálja az elmúlt húsz esztendő politikai munkáját.) Az ember mint egy adott társadalom tagja, akarva, akaratlanul, puszta létével, méginkább minden tettével politizál. Abban az időben, amikor az imperialista hatalmak hideg-, sőt melegháborús agressziója — a Szovjetunió és a népi demokráciák ellen — merevebb önvédelemre készteti a szocializmus országainak népeit, s e védekezésnek egyik követelménye a szigorúbb elzárkózás Nyugat bármilyen aktuális szellemi produkciójának átvétele elől, komoly hiba volt (komoly hibának látszhatott), hogy építészetünk továbbvitelét Nyugat építészetéhez kötjük.

A dialektika törvényei szerint a kapitalista országok szellemi alkotásaiban nemcsak a retrográd, de a haladó sem jelentkezhetik egyedül a maga teljességében, hanem a kettő, az ellentmondások ilyen vagy olyan ötvözetében, együtt van. Kisebb bajnak látszik akkor, abban a kemény politikai feszültségben, a kapitalizmus aktuális szellemi termékeinek kizárásával a haladóról — vagy a haladónak véltről — is lemondani, mint ennek beengedésével a retrográdot — vagy annak véltet — is beengedni, hiszen ez erőink gyöngítését eredményezhetné. Az imperialista kozmopolitizmus gondolata, melynek alapvető célja a monopóliumok behatolása elől a nemzeti ellenállás akadályait eltakarítani, az építészeti kozmopolitizmus termékein keresztül is könnyen megfertőzheti a levegőt, és megbéníthatja az erőket. Akkori ideológiai fejlettségünk pedig alighanem elégtelen ahhoz,

11 Évkönyv — 6411

161