Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)

III. Ipar

Az építkezések során szükséges faanyag előteremtése ezen a vidéken sosem volt könnyű feladat. Bár az erdőtelepítés révén már helyben is ki tudtak termelni kevésbé igényes épületfát, az igényesebb faanyagot a Tiszán úsztatták le a város Szikrában lévő „kikötőjébe". Ennek a faanyagnak kellő megformálása a századfordulóig a hagyományos módon a jelentős számban dolgozó fafaragó közreműködésével történt. Az első igazán komoly változás e téren a XLX. század legelején történt, amikor a város elhatározta, hogy egy fűrészmalmot állít fel.

635 A városon kívül felállított fűrésztelep számára a később híressé vált vaskereskedő, Czollner Mihály „különös fűrészeket" ajándékozott. A tanács által megállapított taxa mellett a telepet előbb Király István, majd 1803-tól Kovács János üzemeltette.

636 Az építőipar ezen újabb területein a céhes szervezet nem tudott kiépülni, gátló hatása nem érvényesült. Mind a tégla- és a cserépégetés, mind a léc- és egyéb faáru készítés terén a hagyományos kézműipar keretein túllépő szervezeti forma alakult ki, amely jó háttérül szolgált a későbbi gépi ipar meghonosodásához. hl A ruházati céhes ipar mesterei A felsőruházat készítése ekkora városban mindig is jelentős számú iparos megélhetését biztosította, mégha az országos és hetivásárokon is bőségesen nyílt lehetőség az eltérő igények kielégítésére. E tekintetben a szabókat, a csizmadiákat a szűrszabókat együtt érdemes számba vennünk, hisz valamennyien ezen igények kielégítésére szakosodtak. Sőt indokolt a takácsokat és a szűcsöket is itt említenünk, mivel a szükséges nyersanyag nagyobb részét minden bizonnyal helyben készítették el. Már 1707-ben is a 11 szabó, a 13 csizmadia, az 5 szűcs és ugyancsak 5 takács a nyilvántartásba vett összes iparosnak 62%-át jelentette, és az adózásra kötelezett háztartások között is több mint 5%-ot képeztek. Ez a szám, illetve arány a későbbi évtizedek során tovább javult, a lakosság ezirányú ellátása kedvezőbbé vált. A korábbiakban láttuk, hogy a céhben szerveződött szabókon kívül igen jelentős volt a kontárok száma, akik ellen folyamatos harcot voltak kénytelenek folytatni. Az 1757-ben rögzített 21 fő tehát távolról sem fedi a valóságot. Ugyanezt mondhatjuk el a 44 csizmadiáról és a 10 vargáról is. A. 17 szűcs, a 24 takács, a 2 szűrszabó és az egy varrónő mellett célszerű itt felsorolni all gombkötőt és a gyolcsost is, akik a maguk mestersége révén a mind igényesebb megrendelőket szolgálták. Ezek együttesen viszont már a csaknem mindenütt jelentkező kontárok nélkül is 131-en voltak, tehát társadalmilag is egy jelentős réteget képeztek. A következő két évtizedben a fejlődés lendülete nem állt meg, csaknem minden szakmán 6 6 1800. április 23-tól 1802. augusztus 22-ig különféle anyagok, alkatrészek és munkadíjak fejében összesen 638 forintot és 20 krajcárt fizettek ki. IV. 1504. cl 165. 636 ÍV. 1504. hl 76. 237.