Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)
III. Ipar
belül további komoly számszerű gyarapodást észlelhetünk, pedig a növekvő lakosság igényeinek elfogadható áron történő kielégítése érdekében a magisztrátus mind megértőbben viseltetett a kontárokkal és a céhen kívül tevékenykedő egyéb iparűzőkkel szemben. A szabók száma 1780-ra 37-re, a csizmadiáké 78-ra, a gombkötőké 14-re, a szűcsöké 22-re, a szűrszabóké 5-re, a takácsoké pedig 49-re gyarapodott. Itt célszerű megemlíteni a kalapos megjelenését és egy vásznas tevékenységét is. Mindez együttesen már 207 mestert, több tucat legényt és inast jelentett. Az 1840-ig tartó nagyobb időköz bár a lakosság létszámában nem eredményezett olyan folyamatos gyarapodást mint a korábbi évtizedek, az iparosodás tendenciájában a céhek válsága ellenére nem érezhető komolyabb törés. Erre az időszakra viszont, miként ezt korábban már bizonyítottuk, a céhen kívüli tevékenység egyre általánosabb lett, tehát valószínűsíthetjük, hogy több tucat olyan iparűző volt még a városban, akiket az adószedő, illetve lajstromozó nem vett figyelembe. A 310 csizmadia, a 120 ruhaszabó, 28 szűrszabó, a 147 vászontakács, 104 szűcs, a 8 „czipevarró", a két irhakészítő, a 8 főkötővarrónő, a kesztyűs jelenléte egyszerre igazolja, hogy a szélesebb tömegek között még ekkor is makacsul tartja magát több régi felsőruha, de fel kell figyelnünk arra is, hogy az újabb divat követőinek száma is fokozatosan nőtt. A felsoroláson túlmenően gondolnunk kell persze arra is, hogy az igazán igényesek nem helyben, hanem már a pesti mestereknél és boltokban vásárolták drága portékáikat. Ha a nyilvántartásba vett 728 mesterhez hozzávesszük a biztosan száz fölötti legények és legalább ennyi inas számát, bármilyen szerényen is becsülve meg a kontárokat és a céhen kívül dolgozókat, jóval ezernél nagyobb számot kapunk. Ez pedig már több mint figyelemre méltó, különösen ha meggondoljuk, hogy csupán a felsőruházat készítőit vettük itt számba. 637 il A városi életmódhoz szorosabban kapcsolódó mesterségek A városias életmód feltételit folyamatosan biztosító mesterségek érthetően lassabban honosodtak meg mint ahogy az igények jelentkeztek. Ezek tevékenységének gazdasági-társadalmi háttere a korszak végéig elég esetleges volt, így nem csekély kockázatot vállalt az a mester, aki egy mégoly nagy mezővároson belül is ebből kívánt megélni. 1707-ben jószerivel csak egyetlen könyvkötőt említhetünk, aki minden bizonnyal megrendelésének nagyobb részét a városi igazgatástól és az egyházaktól kaphatta. A XVIII. század derekán is a két fő számára kenyeret adó mesterség mellett legfeljebb a fésűst, az ugyancsak két ötvöst, a két paplanost és az egy üvegest említhetjük. Esetleg ide sorolhatjuk a hét asztalost is, akik közül néhányan minden bizonnyal már igényesebb bútorok elkészítésére is vállalkozhattak. A század vége felé is inkább csak számszerű 637 IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 1989/b 168., 225. és 296-97., illetve 1991/c 57.
