Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)
II. Állattartás
harmadik háztartás rendelkezett kisebb nagyobb állománnyal. A század derekán, miként láttuk, bár mind a lakosság létszáma, és főként pedig a juhok száma igen nagy mértékben nőtt, utánuk már csak a gazdák 21,1%-a adózott, tehát lényegében csak minden ötödik. Arányuk a következő évtizedekben folyamatosan apadt: 1780-ban már csak 11,7% (minden kilencedik gazda), 1847-ben pedig csupán 5,5% (tehát kb. minden huszadik háztartás volt érdekelve). 446 Néhány juh birtoklása természetesen nem eredményezhetett különösebb jövedelmet. Ennek jelentősebb hatása a háztartások bevételi forrásai között csak akkor lehetett, ha legalább tíznél több tenyészállata volt a gazdának, de igazán egyértelműen inkább csak az 50 felettiről mondható ez el. E tekintetben is célszerű vállalni egy rövid összesítést. 1707-ben 138 gazdának volt 11-nél több tenyészállata. A század derekára számuk közel hatszázra nőtt (587 fő), tehát a város számottevő társadalmi rétege számára jelentett megélhetést ekkor, illetve bizonyos mértékű jövedelemkiegészítést a juhászat. A század végére viszont igen komoly a visszaesés: csak 435 háztartás profitált valamit ebből, és a reformkor végére csupán 255 család volt igazán érdekelt a juhtenyésztésben. Lényegesen szerényebb számokat kapunk viszont akkor, ha azt elemezzük, hány gazda számára jelentett komolyabb bevételt, hányan rendelkeztek 50-nél nagyobb számú tenyészállattal. 1707-ben mindössze 18 ilyen adózót írtak össze. 1757-ben viszont már negyedfélszáz gazda (346 fő) adózott ekkora állomány után, de a csökkenés e téren is jelentős a század végére: 164 fő, és 1847-ben nem egészen másfélszáz ilyen háztartást találtak az összeírok. Utaltunk már több alkalommal arra, hogy Kecskemét társadalmán belül komoly feszültségek lelhetők fel a XVIII-XLX. században. Ennek kialakulásához és olykor rendkívüli elmélyüléséhez a mind szembetűnőbb vagyoni különbségek és a helyi nemeseknek az adófizetés terén irritálóan önkényes eljárása egyaránt hozzájárult. Kétségtelen, hogy a szegények és a nyomor szintjén lévők száma ezekben az évtizedekben is folyamatosan nőtt, miként a feudális viszonyok között csaknem minden mezővároson belül. Ezzel szemben viszont több száz igen gazdag és több tucat parasztmágnás élte nem ritkán fényűzően, olykor pedig egyenesen tékozlóan életét. A vagyon koncentrációja különösen szembetűnővé vált a reformkorban. Ezért is érdemes néhány adat erejéig rögzíteni, hogy a legvagyonosabb réteg milyen arányban részesült a juhtenyésztés mind jobban érzékelhető hasznából, amely ugyanakkor a város birtokában lévő puszták igen jelentős hányadát kötötte le, számottevően növelve a legszegényebbekre is nehezedő közterheket, az adókat. 1707-ben az adózók 4,7%-ot kitevő gazdag parasztok a juhállomány 16,5%-át birtokolták. A 446 Bármelyik időpontot emeljük is ki, gondolnunk kell arra, hogy sok tucat, illetve a XVIII. század derekán több száz juhásznak és bojtárnak is volt jelentős számú állata, amelyek az adólajstromokban nem jelentkeztek. Ez a tény valamelyest árnyalja a fenti megállapításokat, de az alapvető tendenciák érvényességét nem kérdőjelezik meg.
