Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)

II. Állattartás

tekintetben még mostohább körülmények között tartották őket. Legelőjük, vizük, téli takarmányuk legtöbbször rosszabb minőségű volt mint a nagyállatoké. Amikor a tél közeledtével a marhákat és a lovakat a nyaralókról a telelőre hajtották, a juhok még heteken át járták a határt, és csak amikor a talaj megfagyott, a tél tényleg beköszöntött, hajtották őket a kertek, a szántóföldek, közé. Itt szénán teleltek ki a jószágok. Juhszín viszont még ekkor sem várta őket, hanem legtöbbször csak a háromágú szárnyékok nyújtottak számukra a széllel és a hóviharral szemben valamelyest védelmet. A feleltetés két-három hónapig tartott, és rendszerint február végén, jégtörő Mátyás elérkezése után kimozdultak a juhászok nyájaikkal telelő helyükről. Havas, szigorú teleken sok költségbe került a feleltetés, igen nagy becse lett a szénának.

411 A merinói juhok megjelenésével szükségszerűvé vált a rideg viszonyok fokozatos oldása. Nem véletlen, hogy tenyésztésük megtiltásával együtt intézkedett a tanács, hogy a közlegelőn létrehozott „istállót, házat vagy egyéb épületet ... onnét pusztítsák el, és saját fólgyeikre vigyék által".

412 A gazdák minden bizonnyal érzékelték, hogy a merinóknak valamivel nagyobb védelemre volt szükségük mint a rackáknak. Tekintettel arra, hogy a legtöbb gazdának nem állt rendelkezésére juhszín, hisz a több száz darabból álló nyáj számára szükséges szín építése igen költséges lett volna, legfeljebb ehetőket állítottak fel. Ezek a félig fóldbeásott alkalmatosságok is évszázadokon át ütközési ponttá váltak. A juhászok a telelőkön, a szántóföldek között vagy annak közelében igyekeztek az elletést, ezt a nehéz és sok gondoskodást követelő munkát előkészíteni. A tanács pedig a távoli pusztákon, a nyaralókon tűrte meg a rendszerint csak egyszeri felhasználásra készült ehetőket, ahol a juhászok kevesebb kárt okoztak a környező gazdáknak: „Senki is a Város Földjén Juhaikat ne ellettesse, s ehetőket fel ne építsék, hanem a Kun Pusztákon ellettessék", szólt az 1733-ban hozott határozat.

413 1840 táján már a módosabb gazdák értékes juhaikról fokozottabb mértékben gondoskodtak. Bozó János Páhin lévő birtokán a lakóház, a 18 öles ököristálló és magtár mellett készíttetett már egy 20 öles juh-színt is. De nem volt e tekintetben egyedülálló csodabogár a város gazdái között. Antal Istvánnak vagyonleltára szerint 1841-ben a „Csődör mezei kert" földjén, a mai Ménteleken a 360 holdas mintaszerűen kiépített gazdasága lehetett. Több épület mellett egy húsz öles juh-szín állott tölgyfa lábakon, és elől falkerítéssel ellátva, amit a becslők 400 forintra értékeltek. Ugyanezen a birtokán egy másik tanyáján egy 12 öles juh-szín állott rendelkezésre. A vagyonbecslésbe bevett 1720 darab Jobb szőrű" birka valószínűleg nem fért el a két színben, de jelentős hányaduk biztosan kellő védelmet kapott alattuk. Minden bizonnyal ezek szolgáltak ehetőkként is.

414 Ezeket a tényeket azért is érdemes kiemelni, mivel még 411 SZABÓ Kálmán: 1986/a 127-131. 412 IV. 1504. cl 162. 413 SZABÓ Kálmán: 1986/a 131-133.