Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)
II. Állattartás
E folyamat jobb érzékelhetősége érdekében a tenyészállatok számának alakulását is célszerű rögzíteni: 1707-ben a hámos lovakon kívül csak csikókat vettek nyilvántartásba, nyilván azért, mert tényleges rideg ménes valójában nem is létezett, vagy legalábbis a korábbi évtizedek méreteit tekinve nem. Mivel a hámos és a méneses tenyészállatok adója megegyezett, ezeket az adószedők nem tüntették külön fel. A nagyobbrészt ménesekben nevelődő csikók száma: 377 volt. A békés évtizedek során viszonylag rövid időköz is elegendő volt a korábbi súlyos veszteségek eltüntetéséhez. A század derekán minden bizonnyal a hódoltság békésebb évtizedeinek viszonyaihoz közelálló állapotok alakulhattak ki. így 1757-ben már a ménesekben lévő tenyészállatok száma 2044-re növekedett. 334 A betelepítések, a jászkun mezővárosok újjáélesztése után a válság e téren is elkerülhetetlen volt. A következő évtizedek során egy kisebb növekedés után az állomány csökkenése itt látványosabb lett mint a rideg marhák esetében. 1780-ban már csak 850 méneses lovat írtak össze az adószedők. A magisztrátus különféle beavatkozása, az újabb puszták megvásárlása eredményeként ez az állapot nagyjából konzerválódott a következő évtizedekre. Ez annál inkább érthető, mivel a lovak energiájára, igavonó képességére mind nagyobb igény jelentkezett, így a lótenyésztés jövedelmezősége nem csökkent. 1847-ben a különféle ménesekben 1130 lovat találtak az ellenőrzések során. 335 Bár ez a foglalkozási ág évszázadokon át rendkívül fontos volt a város életében, kimondottan a tenyésztést szolgáló rideg lótartásban Kecskeméten is csak a lakosság kisebb része volt közvetlenül érdekelve. A szabadságharc derekán, 1707-ben is csak a háztartások 13,7%-a tartozott ezek közé, azaz alig több mint kilencven. A XVIII. századi másodvirágzás idején azon gazdák száma, akik lovat vagy csikót tartottak a ménesekben 208-ra nőtt ugyan, de ez a közben hatalmasra duzzadt mezőváros adózóinak már csupán 7,2%-át jelentette. Itt érdemes a számoknál kicsit nlidőzni. Bár minden visszafelé történő következtetés igen ingoványos talajra vihet, nem árt felfigyelni arra a tényre, hogy a szám szerinti felfutás ellenére a lótenyésztésben a lakosság részvételi aránya rohamosan csökkent. Tehát legalábbis azt kockázat nélkül megfogalmazhatjuk, hogy a lótenyésztés a hódoltság korában mi ^en bizonnyal az itt élők nagyobb arányának biztosított bevételt, készre zfc mint a későbbi évtizedekben. A következő években érthetően ez a tendencia tovább folytatódott. Bár a lakosság létszámának a növekedése tovább tartott, a rideg ménes fenntartásában közvetlenül érdekeltek abszolút száma is érdemben csökkent, csupán 170 háztartás maradt, ami az összes adófizetőnek már csak 4,3 %-a volt. Az előző évtizedek folyamata eredményeként 1848-ban pedig mindössze 128 gazda fizetett szájbért, tehát a háztartásoknak ekkor már csupán 2,7%-a volt érdekelve a ménesekben történő lótenyésztésben. 334 IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 1989/b. 158-159., ill. 206. 336 ÍV. 1504. m/ 112.
