A mai Bács-Kiskun megye az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején (Kecskemét, 1988)

A MAI BÁCS-KISKUN MEGYE A FORRADALOM ÉS A SZABADSÁGHARC IDEJÉN — Iványosi-Szabó Tibor - IV. A szabadságharc megszervezése és sikerei

nakkor szembeszegült Windischgrätz azon követelésének, hogy írásos kötelezvényt írjon alá hadisarc kifizetésére. 376 Kétségtelen, hogy Kalocsán az egyházi személyek közül Sörös Imre lépett fel legkövetkezetesebben a forradalom és a szabadságharc mellett. Az érsek könyvtárában dolgozó fiatal pap a helyi „Szabadság Társasága" elnevezésű szervezet elnöke lett, és több alkalommal tartott buzdító beszédet. 1849. június 21-én, amikor a függetlenségi harc egyre reménytelenebbnek látszott, rendkívül hatásos prédikációiban állt ki mellette. Bírálta a főpapokat, akik az alsópapság tagjait arra késztették, hogy süketek és vakok legyenek saját népükkel, híveikkel szemben. „Békére türelemre intettünk benneteket még akkor is, midőn szívszakadva láttuk, hogy Szent Pál szavai szerént mások benneteket szolgaságra vetnek, felfalnak, kifosztanak, arczul csapdosnak . . . Azoknak pedig, akik veletek illy szívtelenül bántak, nem mennydörögtük fülébe az Isten igazságos ítéletét, nem az örökös jajt, mely azokra várakozik, kik igazságtalan törvényeket hoznak, hogy elnyomhassák a szegényt. . . Azonban mi kik az igazságtalanság felett annyi ideig hallgattunk, meg is tudjuk a hallgatást törni. . . Mi. . . kik a béke hírnökei voltunk, a harcztól sem riadtunk vissza ..." A templomi falak között szokatlan módon mutatott rá : „ ... tudják meg mindazok, kik az evangéliumból mind eddig meg nem akarták érteni, hogy mindnyájan egyenlő szabadságra és boldogságra vagyunk teremtve, nemcsak a mennyben, hanem a földön is ... " „Ha az emberi nem történetét figyelemmel vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy az nem egyéb mint folytonos küzdés, s örökös törekvés a szabadság és a boldogság felé..." Nagyon hatásosan igyekezett lerombolni mindazokat az illúziókat, amelyek híveiben a felkent uralkodóról éltek: „. . . Tudjátok-e mi a király? egy gyarló ember, ki magát vak gőgjében Istennek hiszi, az ország 1-ső szolgája, ki magát szemtelenül annak korlátlan urává teszi, egy vérszopó fenevad, ki patakonként ontja a legnemesebb Polgár vért, egy képmutató farizeus, ki magát a nép atyjának hazudja, míg a népet kérlelhetetlenül utolsó filléréig kifosztja . . ." Majd újból elmarasztalta az egyházi vezetőket: „Ezekkel együtt járnak a vallás szolgái, leginkább főbb szolgái, hogy az együgyű nép a vallásnak megszentségtelenített nevében kész engedelmességgel hajtsa oda nyakát a nyomasztó járom alá . . . " Kossuthék kevés hasonló elkötelezettségű egyházi személyre számíthattak az utolsó harcokra történő mozgósítások során. „ . . . Mondjátok meg tehát lehetne-e itt még béke, lehet-e egyetértés és szeretet? Nem, örökre nem . . . Tűrhetitek-e továbbis, hogy egy maroknyi zsarnok sereg garázdálkodjék az egész nemzet felett, hogy a népet újra szolgaságba vethesse, elnyomhassa, kifoszthassa. Nem, kikben egy szikrája van is a becsület érzetének, s egyetlen érverés a maga és mások boldogságáért, az ezt tűrni nem fogja, hanem kardot ragadva bosszút fog esküdni a nemzet árulóira, halált 376 Bárth: 1975. 236.