Bálintné Mikes Katalin - Szabó Sándor: Így kezdődött. Dokumentumgyűjtemény Bács-Kiskun megye 1944–45. évi történetéhez (Kecskemét, 1971)

Ez volt a helyzet helyi viszonylatban városunkban is, mikor múlt év október 20-án a szovjet hadsereg hozzánk bevonult. Nálunk a lelki fásultságot és megdermedést, valamint az anyagi kimerülést még az erre irányított menekülők heteken át elvonuló hosszú sora is súlyosbította. A háború gazdasági következményeit városunk a történelem folyamán több ízben siílyosan érezte. De stratégiailag eniiyire közvetlenül a maga területén utoljára 1704—1708. évben tapasztalta, mikor Vak Bottyán és Monaszterli csapatai hadakoztak egymással ezen a vidéken. A háború első szele ebben az értelemben a bánáti és délbácskai menekülő svábság átvonulásával, a második szele pedig a helyi hivatalok és helybéli lakosság menekülésével indult meg. Az izgalmak, a bizonytalanság érzése közepette valóságos fellélegzésként hatott annak tudomásulvétele, hogy a szovjet hadsereg a lakosságot közelebbről érintő harc nélkül városunkba beérkezett. Az eddig elmondottakból már leszűrhető, hogy ezeknek az eseményeknek és a hirtelen felmerülő előre nem ismert rendkívüli feladatoknak városunk milyen feszültséggel nézett elébe. Lelkileg fásultság, tartózkodó visszahúzódás, a tettrekészség legteljesebb hiánya úgyszólván mindenki részéről, anyagilag az akkor már öt éves háború által okozott teljes lerongyoltság. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a városi hivatalok, vezetők és szaktisztviselők nélkül állottak, nem volt semmiféle közvetlen, vagy távolabbi felsőbb hatóság, amely utasítást, tanácsot, vagy irányítást adhatott volna, a város pénztára pénz nélkül tátongott, az ittmaradt tisztviselők a szükséges iratok, könyvek és írógépek nélkül azt sem tudták mihez kezdjenek, megközelítő képet alkothatunk arról, hogy mit kellett vállalnia annak, akiben volt elég elszántság — a bátorság kevés volt ehhez — volt elég áldozatkészség ahhoz, hogy odaálljon az orosz katonai parancsnok elé és meg merje mondani, hogy ő ennek az ellenségként legyőzött, lealázott, magárahagyott városnak a vezetője, — hogy odaálljon a város lakossága elé és állja a panaszokat, kísérelje meg azok orvoslását, küzködjön a rászakadó emberfeletti feladatokkal, pusztakézzel sötétben vagdalkozva, hisz az akkori bizonytalanságban szinte nem volt megállapítható, mi a valóságos feladat és mi abban csak rémlátomás. Ezt vállalta az, kit a bevonuló hadsereg parancsnokának felhívására a városi közigazgatás ittmaradt tisztviselő gárdája október 22-én polgármesternek választott és aki a kommunista párt 11 tagjából és további tíz tagból november 11-én megalakult úgynevezett városi tanáccsal együtt irányította a város vezetését egészen ez év január 27-ig, amikor a városi tanács a nemzeti bizottság megalakulásával megszűnt, illetve ez év február ö-ig, amikor elődöm lemondása folytán helyébe én kényszerültem a polgármesteri székbe. Nem szándékozom az elmúlt hét hónap történetét részletesen ismertetni, de meg kell jegyeznem, hogy a bevonulás alkalmából semmiféle rendzavarás nem történt. A város lakosságának fegyelmezett voltát fényesen igazolja az a tény, hogy sem a városi közigazgatás és rendfenntartási szervezet gazdátlanságát, sem a hadműveleti változást úgyszólván senki — nem illeti tisztelet a kevés kivételt — semmiféle rendzavarásra, fosztogatásra fel nem használta, Ebben azonban a lakosság érdemén felül a 11-es tanácsnak és a vörösőrségnck az érdemeit is el kell ismerni. A városi tanács megalakidásával és a közigazgatási szervezet megindításával egyidejűleg már gondoskodni kellett a rend fenntartásáról, valamint a közellátás biztosításáról is. A rend fenntartása céljára előbb polgárőrség, illetve október 27-én, a városi közigazgatástól teljesen független vörösőrség alakult, mely kezdetben az orosz hadsereg közmunkaigényeinek kielégítésével és a katonai elszállásolással is