Kemény János: Duna–Tisza közi mezővárosi végrendeletek 1738–1847 - Forrásközlemények 9. (Kecskemét, 2005)

Bevezetés

Az 1687. évi törvény 13. cikkelye előírta, hogy amennyiben a végrendeletet olyan nyelven írták, amelyben a végrendelkező nem jártas, úgy a végrendelet tartalmát részére „saját nyelvén" tökéletesen meg kellett magyarázni. A Hármaskönyv II. r. 12. szakasza 2. pontja értelmében a végrendeletet a testans halála után egy naptári éven belül fel kellett bontani, és közhírré kellett tenni az abban érdekeltek előtt. Ugyanezt az eljárási kötelezettséget írta elő a már fentebb említett 1715. évi I. dekrétum 27. törvénycikkelye is.

25 A „szokott ünnepélyességet" a végrendelet középkori oklevelekre emlékeztető - bevezetés, tárgyalás, záradékolás - hármas szerkezete is biztosította. Kocsis Gyula szerint az ünnepélyességet nemcsak a szerkezet, hanem a bevezetésben és a záradékban alkalmazott, a hétköznapi beszédtől eltérő beszédfordulatok is biztosították, gyakran a törvény előírásainak való megfelelést deklarálva.

26 A 18. század végén a nagykorúságot megért személyek mintegy 2-3 százaléka tett írásbeli végrendeletet. A 18. század elején még ritkábban végrendelkeztek, de az ingatlanviszonyok stabilitását biztosító urbáriumok kettős hatása már észlelhető: egyrészről nőtt a végrendeletek száma, másrészről pedig a közigazgatási szervek, a földesurak és a közemberek is arra törekedtek, hogy az elkészült végrendeletek nyilvántartásra, közmegőrzésre kerüljenek.

27 A végrendelkezés és a műveltség egyik alapeleme, az írni-olvasni tudás szoros kapcsolatára Tárkány Szűcs Ernő hívta fel a figyelmet.

28 A végrendelkezés alkalmai is elég változatosak. Leginkább az öregkor, valamely súlyos betegség, katonai bevonulás stb. késztette az embereket végrendelet-alkotásra. A végrendeleteknek azonban csak kis hányadát foglalták írásba. A szóbeli végrendelkezés legalább olyan gyakori volt, mint az írásbeli. Hagyománytisztelő helyeken az örökösök éppúgy megtartották a szóbeli végrendeletet, mint az írásbelit, különösen, ha az abban foglaltakat a helyi szokások is megerősítették. Papp László Kiskunhalasról említi a „meghagyás" szokásos formáját a szóbeli végrendelkezésnél, ez nem más, mint ismételt emlegetése annak, hogy egyik vagy másik vagyontárgy kié legyen. 9 Főként a 18. századból származó végrendeletek számos darabja irodalmi és nyelvi tekintetben is valóságos remekmű. A parasztság a nyelvújítás előtt már ki tudta fejezni jogi szándékát, és nem ok nélkül ajánlotta Georch Illés az 1804-ben, Pozsonyban megjelent „Honny törvény" című munkájában, hogy lessék el a parasztság jogi kifejezéseit, és úgy újítsák meg a magyar jogi nyelvet. A 18. századi végrendeletek nemcsak a társadalmi élet és az anyagi kultúra becses emlékei, hanem nyelvezetük szépségei miatt is komoly értéket képviselnek.

30 ANTAL Péter, 1986. 65. KOCSIS Gyula, 1993.7. TÁRKÁNY SZŰCS Ernő, 1981. 727-728. Uo., 731. TÁRKÁNY SZŰCS Ernő, 1980. 287.; PAPP László, 1941. 40.; TÁRKÁNY SZŰCS Ernő, 1981.731. TÁRKÁNY SZŰCS Ernő, 1980. 288.